Veszélyérzet

1947-ben hallottam először egy történelmi fejtegetést a nagyszerű hazafitól, Szíj Rezsőtől arról, hogy a magyar népnek nincs veszélyérzete, holott annak a következménye a félelem, a félelem pedig természetes reakció az élet védelmében.

Egy közösség veszélyérzetét először markánsan a zsidóság magatartásában tapasztaltam 1945 után. Történelmük tanulsága szerint jogos önvédelemként. Szíj Rezső szerint azonban a magyaroknak is bőven lett volna okuk erre, de mindig elmulasztották megvonni ezt a végkövetkeztetést. Legföljebb csak tehetetlenül jajongtak-busongtak. A tatárjárás, a török hódoltság, a Habsburg-elnyomás, Rákóczi-, majd az 1849-es szabadságharc leverése, 1918–19, Trianon, a náci megszállás, a szovjet diktatúra bőségesen okot adhatott volna arra, hogy népünkben is kialakuljon egy zsidókéhoz hasonló egészséges, életet védő reakció, ami a nyugat- és észak-európai népeknél soha nem volt égetően szükséges, mégis létezett.

Elképesztően érdekes, hogy most senki sem gondol arra: Európa történelmében őrületes folyamat, szerepcsere megy végbe éppen napjainkban. Évezredes nemzeti sorscsapásunk, a veszélyérzet hiá­nya Orbán Viktor politikája következtében kezd megszűnni. Népünk túlnyomó többsége, a pöcsörgényi ellenzék kivételével, fölismerte az újabb történelmi veszedelmet, amely ránk zúdulna a migráció képében.

Ez a történelmi fordulópont a kelet- és közép-európai népeket is megérinti, netán Orbán hatására is létrehozza bennük a veszélyérzetet. Kelet és Nyugat között elképesztő magatartáscsere zajlik. Míg az északi és nyugati országok elvesztik az életet megtartó veszélyérzetüket, a dél- és a kelet-európai nációk viszont egészséges életösztönnel lassan kialakítják magukban ezt.

Herczeg Ferenc és néhány úri ficege párbajvétség miatt együtt ült az 1900-as évek legelején egy román sovinisztával. Oktalan önteltségükben beszélgettek ellenségükkel, és annyira összebarátkoztak, hogy a román elárulta: terve szerint hamarosan Románia a Tiszáig tart majd! És az ostoba magyar uracsok röhögve azt mondták neki: ne légy ilyen kicsinyes! Neked adjuk a Dunántúlt is! És alig tíz év múlva a román vágya majdnem teljesült.

Napjaink efféle bugyuta magyar urizálói az ellenzéki politikusok, a balliberálisok, a leépült Gyurcsánnyal és a soha föl sem épült Varjuval, Bangónéval, Bősszel meg a többivel együtt. Akik csak azért, hogy hatalomra kerülhessenek, odadobnák az országot a becsavarodott, valóságérzékét elvesztett Nyugatnak és az általa pártfogolt, gyilkos ölelésű migrációs masszának.

Pedig már a XIV. században voltak híres, efféle sors­kérdésekben világosan látó személyek északon és nyugaton is. Szent Brigitta, Sziénai Szent Katalin próbálta mozgósítani az európai királyokat, a pápákat a török (iszlám) veszély ellenében, sikertelenül. Akkor is odadobták a nyugati népek koncnak Görögországot, a Balkánt, az európai szellem szülőhazáját, a görög-latin kultúrán táplált kereszténységet, Európa éltető elemét. Mohácsnál modern, Velencében vett ágyúk kartácsolták szét a magyar hadat. Savoyai Jenő ellenében francia utászok ügyködtek a török oldalán Zenta közelében. Hagyták kifejlődni a nácizmust, és még mindig szovjet rémuralom lenne itt, ha önmagától nem omlik össze a keleti despotizmus.

Mint említettem, a veszélyérzet európai története nagyot fordult napjainkban. Mi, Kárpát-medencei és környéki országok lassan megnyerjük az életben tartó veszélyérzetet, a nyugatiak éppen most veszítik el. Megúszták a tatárt, a törököt, a nácit, a bolsevistákat, ám a migránsokat már nem fogják.

Kimondták önmagukra a halálos íté­letet.