Vihar és bili

Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja körül nagy most felbuzdulás – mindkét oldalon. Igazság szerint ez szomorú. Itt nem lehetne két oldal. Nem lehetne kettő, csak egy oldal lehetne normális esetben. Megérne egy kört futni azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán ez hogy alakult ki. Jókai vagy Mikszáth idejében nem volt egyik meg másik oldal. Jókai könyveit a vidéki boltossegédtől az egyetemi tanáron át az angol királynőig mindenki olvasta, és Mikszáth írói jubileumát 1910-ben egy ország ünnepelte, és nem akadt, aki a száját húzta volna, hogy fúj, kormánypárti.

De most van. Az egyik oldal a nyilatkozatain háborog, mire a másik oldal kioktatja, hogy mucsai és pont erről írt a nagy író, erről a hülyékkel teli országról, ami nem biztos hogy jó taktika. Nem tapasztaltam olyat, hogy ha valakit lehülyéznek, az megszeret valamit.

Itt az a szomorú, hogy az átlag magyar kisember már eleve defenzívából indul, és mentegetődzik, hogy „lehet, hogy nagy író, de”. És szégyenkezve, félénken vagy esetleg dacosan odavágja, hogy ő utálja, ha a neki szent dolgokba valaki beleköpdös. És jön a kis Wass Albertjével, ami lehet megmosolyogni való, de a maga egyszerű módján mégis közelebb van a valósághoz. Annak ellenére, hogy a XIX–XX. század magyar prózája elképesztően gazdag, és Wass Albert nem a csúcsminőség.

Megjegyzem, mindig hitetlenkedve néztem azokat az embereket, akik egy Nobel-díj után kezdték el egy-egy író műveit vásárolni és olvasni. Aki dühösen támadja, nem fogja elolvasni. Aki most lelkesen megveszi a boltban – mint annak idején Kertész Imre helyett Kertész Ákost –, nem fogja elolvasni. Megpróbálja, majd félretolja. Kevés a mazochista. Igazából vihar a biliben, és minden csoda három napig tart.

Szegény gyerekek, majd ha kötelező olvasmány lesz! Elképzelem, amint megy a sopánkodás, hogy hú, a Kőszívű ember olvashatatlan, nehéz szöveg, milyen jó, hogy van nekünk ez a Sátántangó. Ráadásul az a megoldás, hogy megnézik a filmet a könyv helyett, itt sajnos nem működik.