Igen, a populizmus, mellyel szemben Magyarország védtelenül áll, ráadásul ezek az aljas populisták kétségbe merik vonni a nemzeti közép erkölcsi és politikai legitimitását, vagyis hazánknak nincs szüksége populistákra, mert az emberek azt gondolják, a parlamentben tombol az önzés és a középszer, kiveszett az együttműködés bátorsága és a hazafias együttműködés szelleme. A nagy hazafi különböző összefüggésben legalább tucatszor hazafizott, mert ő nem akarta elvitatni a közös sikerek örömét, ami a gürcölés következménye. Itt Baxter kihúzta magát, s az aljas populisták vezérére tekintve kijelentette: „Orbán pártelnök úr, itt állok Önnel szemben”. Ez tagadhatatlanul így is volt, aztán még azt is mondta, hogy egyenes demokrata így viselkedik, és a haza ügyének nincs szüksége ellenzékre és szélkakasra sincs szükség. A felelős hazafit nem zavarták saját logikai ellentmondásai, hiszen bár „a magyar gazdaság jó úton halad”, „recseg-ropog az államháztartás” – minden esetre a cselekvés kormányának feje kijelentette, a privatizációt befejeztük, jön a fejlesztés, és a mamelukok szűnni nem akaró tapsa után Baxter főminiszter röviden kifejtette, monológokból nem épül demokrácia, nincs szükség a nemzet fölé magasodó istenkirályra (aki frakcióvezetője háta mögé bújik).

Joszif V. Orbán csak döbbenten mosolygott, Áder frakcióvezető pedig (akinek háta mögé próbált bújni), már csak Baxter büszke hátának intézhette viszontválaszát, mert a főminiszter saját hátával és Révai József szellemével együtt demokratikusan elhagyta a T. Házat. Ezek után már nem is lehetett csodálkozni, hogy a felbátorodott másik milliárdos, Kóka miniszter Sztálinhoz hasonlította szegény Joszif V. Orbánt, aki képes lesz visszaállamosítani a patikákat és zöldségesboltokat is.

A parlamenti szócsaták méltó leírásához Swift vagy Mikszáth tollára volna szükség, ők tudnák csak kellő iróniával ábrázolni a jelenetet, amikor Sopánka néni mankójára támaszkodva rikácsol a jogbiztonság védelmében, és a „bátor, demokratikus férfiak” önfeledten tapsolnak, közelképen Baráth Etele, akinek köszönhetően tavaly sikerült erőteljesen támogatnunk a hozzánk csatlakozott Európai Uniót. Csupa-csupa született demokrata van mindenütt, Demszky főpolgármester például szeptember 12-én bátran és őszintén belemondta a Hír TV mikrofonjába: „Önöknek többet nem nyilatkozom, mert önök nem hírtévé, hanem propagandatévé”. A frusztrált és lassan már saját klientúrája által is leírt főpolgármester és főprimadonna sértődött, de (homályosan) emlékeznie illenék, hogy a tájékoztatási kötelezettséget törvény írja elő, igaz, ez a kormány olyan mélységesen hazafias és demokratikus, hogy már-már és valójában minden törvény felett áll.

Lehet bosszankodni, de érdemesebb mosolyogni, mint Joszif V. Orbán tette – ezt a néhány hónapot már csak kibírjuk valahogy. Nemcsak a kormánypártok körül tombol a szervilis ostobaság, a kormánypárti sajtó is derekasan kiveszi a részét a bukás előtti zavarkeltésből. Nincs kedvem csemegézni ebből a sajtóból, csupán egyet említek: (Népszabadság, szeptember 13.) Rockzenét az iskolákba! címmel egy „kezdeményezés” látott nyomdafestéket, a szerző tarthatatlannak tartja azt az állapotot, hogy az iskolákban a tanulók nem kedvenc zenéjüket hallgatják és tanulják. „Zenetanárok felmérése szerint az embereknek mindössze egy százalékát érdekli a klasszikus zene. Milyen alapon biztosítanak tehát előjogokat a komolyzenének az oktatásban és a kultúrpolitikában? Mi köze a demokráciához annak, hogy egy kis létszámú csoport próbálja rákényszeríteni ízlését, értékítéletét a társadalomra?” És így tovább. Amióta láttam Müller Péter Sziámi káprázatos figuráját az Operaház új vezetői között, nem csodálkozom már semmin, hiszen „a klasszikus zene alkotóereje megmásíthatatlanul kiapadt”. Magyar Bálinték feltehetően villogó szemmel és csattogó foggal dolgoznak máris azon, hogy Kodály és Bartók helyett Presser Gábort és Lagzi Lajcsit iktassák az ének-zenei oktatás kánonjába.