Voltaire rettenetes öröksége
Még ha nem is veszünk róla tudomást, a múltunk velünk marad, és hatalmas erővel formálja a jelenünket. Amit egykor helyesen tettek az elődeink, annak a hasznát ma is élvezzük, amit elrontottak, annak az árát ma is fizetjük. Franciaország most éppen szörnyű gyilkosságokkal fizet valamiért, amit évszázadokkal ezelőtt elrontottak az akkori franciák.
XIV. Lajos, a Napkirály hosszú uralkodását dédunokájának, XV. Lajosnak majdnem ugyanolyan hosszú, közel hat évtizedes uralkodása követte abban a XVIII. században, amelyet a történelemkönyvek a felvilágosodás évszázadának neveznek. Különös kor volt ez, háborúkkal, pénzügyi válságokkal, Franciaország számára egészében mégis egyfajta aranykor, békés, gyarapodó vidékekkel, gazdagodó arisztokráciával és polgársággal. A jólét sokaknak szabadidőt teremtett, divat lett a kultúra, a jómódúak egyre többet olvastak, színházba jártak, tudósok előadásait hallgatták. Felvirágzott a szalonélet, élén az uralkodó udvarával, amelybe mind gyakrabban kaptak meghívást a szellem arisztokratái is.
A ráérő jólét ugyanakkor az évezredes tradíciók erejét is kikezdte, és a helyét a szabadság, vagy inkább a szabadosság vette át. A királyoknak régebben is voltak szeretőik, ekkorra azonban már annyira magától értetődőnek tekintették a királyi hűtlenséget, hogy az aktuális hölgy nyilvánosan a hivatalos szerető (maîtresse en titre) titulust viselte, miközben a király a nem hivatalos barátnői ágyait is látogatta, olykor három udvarhölgy nővérét egy időben.
A párizsi és vidéki szalonokban divattá vált a szókimondás, ami aztán egyfajta versengés eredményeképpen a zabolátlanságig fajult, a társaságban a meghökkentő eredetiség, a kritikai szellem és a sziporkázó vitaképesség lett a legmegbecsültebb tulajdonság.
Ennek a művelt, frivol világnak lett koronázatlan királya az uralkodóval közel egyidős Voltaire, a francia szellemesség – l’esprit français – talán legnagyobb alakja. Hogy zseni volt, nem lehet kétséges. Éppen mert zseni volt, sikerre tudta vinni azt a gondolatot, hogy a ráció, a kritikus ész elegendő eszköz a világ megismeréséhez, és ami a ráció próbáját nem állja ki, az elvetendő. Mindebből szükségszerűen következik, hogy Voltaire radikálisan egyházellenes volt. Écrasez l’infâme! Zúzzátok szét a gyalázatost! – írta le számtalanszor, és nem hagyott kétséget afelől, hogy a gyalázatos alatt a katolikus egyházat érti. Soha egyetlen alkalmat sem szalasztott el, amikor támadhatta a katolikus egyházat. Szellemi ereje képessé tette rá, hogy korának emberei követni merjék, és először Franciaországban, majd másutt is megszülessék az idea, hogy az értelmiségi embernek joga, sőt kötelessége minden érték kétségbe vonása. Hogy a szabadság a tradícióktól való megszabadulással, azok elvetésével azonos. Hogy többé már semmi sem tiszteletre méltó, legfőképp a vallásos érzés nem az.
Magyarul mondva: hogy többé már semmi sem szent.
Ez Voltaire öröksége, amelyet a francia kultúra, sőt a francia állam magáénak vall ma is: hogy álljon mindenkinek államilag garantált szabadságában minden érték kétségbe vonása. Sőt, a gondolatot tovább víve, álljon mindenkinek szabadságában minden érték kigúnyolása is. Franciaország szabadságtétellé tette a mások vallásos érzéseinek kigúnyolásához való jogot. Holott nem az. Voltaire tragikusan tévedett.
Pillanatnyi kétség nem fér hozzá, hogy az irodalomtanár és a nizzai imádkozók meggyilkolása rettenetes bűn. Öt évvel ezelőtt a Charlie Habdo szatirikus lap munkatársainak meggyilkolása is az volt. Nincs és nem is lehet semmiféle felmentés ezekre a szörnyű tettekre. Mégis ki kell mondanunk: a minden érték megkérdőjelezése és kigúnyolása nem szabadságjog. A vallásos érzések kiröhögtetése nem szabadságjog.
Tegyük mindjárt hozzá: a nemzeti összetartozás érzésének kigúnyolása, semmibevétele sem szabadságjog. A határoknak minden bevándorló előtti kinyitása sem szabadságjog, és az országokba korlátozás nélküli bevándorlás sem az. Mindenkit beengedni, azután pedig kigúnyolni a beengedettek értékeit – ez meg már valóságos öngyilkosság.
Franciaországnak a történelem most azt a kérdést adta föl, hogy képes-e elszakadni Voltaire rettenetes örökségétől. Képes-e visszaadni a szabadságnak a valódi jelentését, belefoglalva a rend és a tradíció iránti tiszteletet is. A franciák voltak az elsők, akik elindultak a racionalizmus tévútján, ők mentek a legmesszebbre ezen az úton, és most ők viselik a legdrámaibb következményeket. Amelyek talán segítenek megérteni, hogy vissza kell fordulniuk.
