Vannak ugye, a lázadók. Mindig is akadtak olyan emberek közöttünk, akik valamilyen oknál fogva – a fő ok persze szinte mindig a gyerekkori traumák körül keresendő – boldogtalanok, ezért hadat üzennek a társadalomnak. A lázadók egy része forradalmárrá lesz, köztük tekintélyes számban találunk tömeggyilkosokat, hiszen ha az egyéni nyomorúság párosul a társadalmi megváltás mítoszával, nincs megállás.

Hirdetés

De vannak másfajta lázadók is, idegen szóval nonkonformistának nevezzük őket. Ők nem törnek senki életére, nem akarják a társadalmat a saját képükre formálni. Egyszerűen nem érzik jól magukat abban a közegben, ahol élnek, ezért a maguk eszközeivel lázadnak ellene. Ha művész az illető, akkor például papírrepülőket hajtogat, amelyek hajszálpontosan olyanok, mint más papírrepülők, csak éppen péniszük van. Hülyeség, ostobaság – mondhatná prűd énünk, csakhogy az efféle művészeti akciók nem öncélúak, pontos lenyomatot hagynak az időben a poshadt, szürke és becstelen Kádár-korszakról is.

Wahorn András (a papírrepülők ura) ma már szeretettel tekint egykori provokációira. Nem tagadja meg akkori önmagát, de úgy érzi, más ember, mint a 70-es, 80-as évek fordulóján, amikor az A. E. Bizottság nevű zenekar frontembereként jelentette be, hogy már megint itt van a szerelem. Tette mindezt a szabadság jegyében, amely szabadsághoz változatlanul ragaszkodik. Ezek a részletek úgy derültek ki, hogy Gulyás Márton meghívta Wahornt Partizán című beszélgetős műsorába. A szabadszájú, de roppant sármos és lebilincselő előadót Gulyás úgynevezett kényes kérdésekkel is szembesítette. Megkérdezte például, hogy miért mondta azelőtt, hogy ha valaki hívatlanul meglepné mezőszemerei házában, és elvinne onnan valamit, habozás nélkül lelőné? Wahorn finomította a képet, azt mondta, hogy csak abban az esetben tenne ilyet, ha az illető az ő vagy a családja életére törne. Szó szót követett, és máris a cigánykérdés körül folyt a szó; a vita hevében Gulyás rasszizmussal vádolta meg Wahornt. Mindezt azért, mert a zenész-képzőművész szerint vannak cigány tulajdonságok, Gulyás szerint meg nincsenek. „A cigányok” – nem mondhatsz ilyet, idézte fel ideológiai kiskátéja egyik fő fejezetét a műsorvezető, minden embert önmagában kell megítélni. Persze, válaszolta Wahorn, de akkor szerinted „a németek” nem szorgalmasak? Minek ilyeneket mondani? – replikázott Gulyás. Mire Wahorn: azért, mert ez az életünk.

Nézem a műsort, és arra gondolok, hogy van az életet élő, és van az elméleteibe begubózott ember. Az első szabad a szó hagyományos értelmében, mert valóban toleráns: hagyja folyni a dolgokat a maguk medrében, de ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy szabadon beszélhessen. A másik viszont felállított egy banális ideológiai rendszert, és annak felelteti meg a valóságot. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Gulyás, az ideológus azonnal rasszistának címkézi Wahornt, a szabad embert, amikor az kifejti a véleményét egy olyan témában, amiről a liberális szabályrendszer előzőleg másképp rendelkezett (itt jegyezzük meg, hogy létezik jobboldali ideológiai szabályrendszer is, de most nem arról mesélünk).

Wahorn ugyanabba a folyóba lépett be, mint John Cleese. Nevezett úr polgárpukkasztó, szürreális humorával vált ismertté, tiszteletlen és pimasz volt egy olyan korban, amely nem tudott mit kezdeni a tiszteletlenséggel. Wahorn ugyanígy működött kicsit keletebbre, a Magyar Népköztársaságban. Telt-múlt az idő, és a lázadók, Cleese és Wahorn joggal hihették, hogy a győztes liberális demokráciában bárki szabadon beszélhet, űzheti művészetét, hirdetheti igéit. Hát, nem. A szabad szólás csak addig érvényes, amíg a kánonnal együtt dalolsz. Ha bármiben kikandikálsz a sorból, megkapod a címkédet, rád sütik a bélyeget. Cleese most valamilyen szigeten éli mindennapjait, elmenekült Londonból, és tekintsük analógiának, hogy Wahorn pedig Mezőszemerén fest, pihen, dekkol. Nyilván nem véletlenül nincs benne a budapesti fősodorban, ahol nála nagyságrendekkel kisebb jelentőségű és tehetségű alkotók elég hatásosan vakkantgatnak együtt a falkával.

A beszélgetésben Wahorn hosszasan beszél a nőkről, szókimondóan, de nem tiszteletlenül. Ő azt a megcsontosodott nézetet vallja, hogy régen a nők nőnek öltöztek, tetszeni akartak a férfiaknak, a férfiak pedig le akartak vadászni annyi nőt, amennyit csak tudtak (nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta…). Merthogy – újfent – ez az élet, ilyenek vagyunk. És ebben Wahornnak igaza is van, olyannyira, hogy maga az erdélyi feminizmus apostolnője, Parászka Boróka hirdetett fatvát ellene az adás után. Parászka szerint Wahornt el kéne szigetelni a közéletben, és nem érti a közönségben helyet foglaló nőket: miért nem vonultak ki látványosan az előadásról, ezzel is demonstrálva, hogy őket itt megsértették?

Mivel is sértették meg? Hogy a normális nő a normális férfira vágyik, és viszont? Ha ez sértés, akkor talán el kéne mélyedni a saját életrajzunkban, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. Hogy miért gondolunk felfokozott izgalommal vagy éppen patologikus közönnyel a másik nemre. Tényleg csak erről van szó, nem olyan bonyolult ez. Életrajz, gyerekkor, sérülések… Vagy éppen a kicsattanó egészség. Már az elején minden eldől.

Egyébként Gulyás kérdésére, hogy liberálisnak tartja-e magát, Wahorn azt válaszolja, hogy nem érdekli a címkézés, de egy dologban hisz, és ha ezért liberális, hát, legyen. Mindenki éljen úgy, ahogy szeretne, ha ezzel nem sért másokat. Még hozzátette: mindenki a maga szerencséjének kovácsa.

Mi, akik ugyanebben hiszünk, vagy liberálisok vagyunk Wahornnal együtt, vagy Wahorn konzervatív, csak nem tud róla. De a legvalószínűbb, hogy az ideológiai hülyeségek csak az emberek agyában különülnek el, valójában tényleg csak normális és kevésbé normális létezik. Így aztán vannak röghöz kötött ideológusok, mint Gulyás, és szabad emberek, címke nélkül, mint Wahorn.

Wahorn András nem liberális.

Wahorn András normális.

Korábban írtuk