Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Fõosztály/Kaiser Ákos
Hirdetés

Igen tanulságos volt figyelni a baloldali nyilvánosság reakcióit Orbán Viktor miniszterelnök és Donald Trump amerikai elnök közelmúltbeli találkozójára. No persze nem azért, mert akkora újdonság volna az, ahogy a túloldal kezelte az eseményt, hanem azért, mert megmutatta, hogy mennyire nem tanulnak semmit a hibáikból.

A személyes „kedvencem” Szent-Iványi István egykori SZDSZ-es politikus volt, aki addig kutakodott az interneten, amíg talált egy szalmaszálat, amivel szerinte alá tudta támasztani, hogy igazából nem is kezelte magas szinten a Fehér Ház a csúcstalálkozót. Nem vagyok pszichológus, de mégis igen erős amatőr-tudományos érdeklődés alakult ki bennem az ilyen magatartás iránt. Érthetetlen, hogy lehet valakinek a lelkivilága, a nemzethez való viszonya annyira sérült, hogy alig várja, mikor tudja végre bebizonyítani, hogy Magyarországnak rossz?

A kérdés azonban részben mégis álnaiv. Azt ugyanis pontosan tudjuk, hogy a valóságtagadás – főleg, ha tartós – deformálja a gondolkodást, és elvágja a kapcsolatot a tényektől. A balliberális oldalt évtizedek óta foglyul ejtő valóságtagadás lényege az a gondolat, amely szerint Orbán Viktor gonosz és jelentéktelen szereplő, akinek csak itthon van pár megtévesztett talpnyalója, de amúgy senki nem áll szóba vele. Ha pedig valaki ennyire beleásta magát abba a gödörbe, amit ez a hazugság jelent, akkor meg kell birkóznia azzal a kognitív disszonanciával, amit a tévelygést cáfoló bizonyítékok okoznak. Mindenki más módot választ erre, Szent-Iványi példája csak egy volt a sok közül.

A washingtoni csúcstalálkozó minden kétséget kizáróan óriási siker volt Magyarország számára. Olyan megállapodások születtek, amelyek azt szolgálják, hogy hazánkban az élet jobb legyen, és hogy nagyobb biztonságban éljünk. A megállapodások nélkül karácsonyra már többszörösére növekedtek volna a rezsiszámlák és bizonytalan lett volna az ellátás is (gondoljunk bele, hogy akkor mit kapna a magyar kormány a baloldaltól). Emellett pedig az is sokadszorra kiderült, hogy az amerikai elnök valóban barátjaként és politikai szövetségeseként tekint a magyar miniszterelnökre. Aki hallotta és értette is, hogy Trump miket mondott a közös ebédet megelőző sajtótájékoztatón, annak nevetségesen hangzik minden olyan próbálkozás, amely kudarcnak vagy buktának próbálja beállítani a történteket.

Kapcsolódó cikkünk

Ugyanez a valóságtagadás okozott bajt a baloldalnak az energiaügyi szankciók alóli mentesség időtartama ügyében is. Miután egyértelműen úgy szólt a kormányfői bejelentés, hogy a megállapodás időkorlát nélküli kedvezményről szól, a teljes baloldali sajtó megírta egy – hangsúlyozottan névtelen – forrásra hivatkozva, hogy az bizony csak egy évig érvényes. Az ilyen névtelen forrásokra alapozott cikkekkel mindig az a baj, hogy a hivatkozott forrás vagy létezik, vagy nem. Az olvasó nincs abban a helyzetben, hogy ezt megítélhesse, az újságíró pedig lényegében bármit leírhat ilyen forrásokra hivatkozva, függetlenül attól, hogy abban mennyi az igazságtartalom.

Szerencsére azóta még tisztábban látunk ebben az ügyben is: a mentesség valóban időkorlát nélküli, az egy évre vonatkozó információ meg csupán annyiban igaz, hogy adminisztratív-technikai szinten valóban addig szól (mégpedig azért, mert maga a szankció is, amely alól kivételt kapunk), de politikai döntéssel ez bármikor meghosszabbítható, és Trump meg is kívánja hosszabbítani. Legalábbis egészen addig, amíg hazánkban nemzeti kormány van.

És itt érkeztünk el a következő fontos ponthoz. Ahogy mondani szokás, a politika tapasztalati műfaj. Nem a tankönyvek, a jól kidolgozott elméletek vagy éppen a profin megírt Facebook-bejegyzések számítanak, hanem a megszerzett gyakorlati tudás. Ez kell ahhoz is, hogy egy ország miniszterelnöke kellő erővel tudjon tárgyalni a nemzetközi térben, és akkor is következetesen képviselje hazája érdekeit, ha nagy nyomás és sok kritika nehezedik rá. Arról nem is beszélve, hogy ugyanehhez az is szükséges, hogy az adott vezetőt ne külföldi támogatók, hanem az ország szavazói vigyék hatalmi pozícióba és tartsák ott. Ahogy egy ember önbizalma is csak belső forrásból tud táplálkozni, úgy egy ország is csak akkor tud magabíró és stabil lenni, ha nem külföldről irányítják. Ezért nem mindegy, hogy ki és milyen háttérrel indul a miniszterelnöki tisztségért, és az sem, hogy kinek mennyi tapasztalata és gyakorlati tudása van.

2026-ban Magyarországon olyan választás lesz, ahol e tekintetben nem is lehetne látványosabb a különbség a két várható fő jelölt között. A jobboldalon ott van Orbán Viktor, az Európai Unió – és Magyarország – történetének legrégebb óta hivatalban lévő miniszterelnöke, aki emellett számtalan vereséget is át-, illetve leginkább túlélt, és építkezett belőlük. Megtapasztalta a politika minden mélységét és magasságát, és mindeközben folyamatosan az önálló, szuverén Magyarországért dolgozott. A baloldalon pedig ott van Magyar Péter, aki másfél évvel ezelőttig nem töltött be semmilyen politikai tisztséget (és azóta is csak európai parlamenti képviselő, amit ő maga amúgy kamuállásnak tart, és mintegy ezt bizonyítandó alig jár be a munkahelyére). Sem győzelmeket, sem vereségeket nem élt át igazán. Soha semmiért nem kellett még megküzdenie, mert mindig a családi kapcsolataiból táplálkozott. Cserébe viszont külföldről támogatják, sőt, sakkban tartják: neki addig van esélye a politikai sikerre, amíg kiszolgálja a brüsszeli igényeket. Sok példát láttunk már arra itthon és külföldön is, hogy milyen gyorsan tud eldobni egy korábban sztárként rajongott közszereplőt a balliberális nyilvánosság, ha már nem hisznek abban, hogy ő a nekik megfelelő ember.

Nagy tétben mernék fogadni arra, hogy alig van olyan választó Magyarországon, aki elhiszi, hogy Magyar Péter ki tudna tárgyalni olyan megállapodásokat, amelyeket Orbán Viktor kötött Donald Trumppal. Aki nem önálló szereplő, akinek nincs elég politikai tapasztalata, azt nem fogják komolyan venni egyetlen tárgyalóasztalnál sem. Felesleges tehát a baloldali médiának kárognia azon, hogy a szankciók alóli mentesség addig szól, amíg a politikai felállás mindkét országban a jelenlegi. A megállapodásokat ugyanis ki kell tárgyalni, és komoly ember nem hiszi el, hogy Magyar Péter képes ehhez a legkisebb mértékig is hasonló egyezségeket kötni.

A valóságtagadás nem kifizetődő. Képes arra, hogy ideig-óráig megvédje az ember lelki világát egy csalódástól, de előbb-utóbb mindig beüt az igazság, amely később valójában csak fájdalmasabb lesz. Kéretlen tanácsom tehát a baloldalnak, hogy ne hitegessék magukat azokkal a dolgokkal, amit ők találtak ki. Le lehet írni, hogy a Fehér Ház nem kezelte magas szinten a magyar vezetéssel való találkozóját, hiszen szólásszabadság van. De vajon érdemes-e? Le lehet írni, hogy egy évig tart csak a szankciók alóli mentesség, hiszen szólásszabadság van. De vajon érdemes-e? Az-e a célravezetőbb, ha görcsösen megerősíti magát a baloldali médiaelit a régóta ismételgetett hamis narratívában, vagy mégis inkább az, ha elismerik a tényeket, és azokból próbálnak meg kiindulni? A válasz szerintem teljesen egyértelmű, mégsem számítok arra, hogy megfogadják ezt a tanácsomat.

A szabadságban az a jó, hogy igazságos: mindenki szabadon dönthet arról, hogy miként tekint a világra, de aki bezárja magát egy buborékba, és imamalom-szerűen ismételgeti annak tévedéseit, az nem fog jól járni. Aki pedig e szabadságával élve úgy döntött, hogy szembesül a valósággal, és abból kiindulva küzd Istenért, a hazáért és a családért, az még az esetleges nehézségek mellett is sikerre van ítélve.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.