What the fuck is this?

Születésnapja van a szomszéd kisfiúnak, gondoljuk, meglepjük valami aprósággal. Mivel a piacon is van dolgunk, a közeli bevásárlóközpontban intézzük az ajándékbeszerzést a közismert magyar játékbolt-hálózat ottani üzletében. Hogy ne csak úgy az ünnepelt markába nyomjuk a kisautót, ajándékos papírtásákát is veszünk, születésnaposat persze.

Ja, nem. Születésnapos nincs, csak happy birthady-es. Nem értjük a dolgot: Magyarországon vásárolunk meglepetést egy magyar kisfiúnak egy magyar bolthálózat üzletében.

Vajon mi, bennszülöttek már nem vagyunk célközönség? Ha nem, akkor ki az helyettünk?

De nem pellengérezzük ki a konkrét üzletet, mert a jelenség általános és mindennapos. Néhány perccel a lehangoló élmény után a bevásárlóközpont másik pontján figyelmeztető táblába botlunk. Caution! Vigyázat! Wet floor! Csúszásveszély!

Így, ebben a sorrendben. Fölül az angol felirat, alul a magyar. Mint Trianonban idegen uralom alá kényszerített országrészeink helységnévtábláin: először, felül a diadalmas megszállók nyelvén, alul az alávetettekén, magyarul. Talán meg is köszönjük?

Vajon mi oka lehet, hogy Magyarországon másodrangúvá fokozzák le anyanyelvünket?

Miért vannak tele a plázák már most, november végén Xmasszel, Santa Claussal karácsony és Mikulás, pláne Szent Miklós helyett? Mivégre fertőzik a magyarokat az idegen, okkult halloweennel Mindenszentek ünnepén és halottak napján? Mi az oka, hogy főleg Budapesten, de egyre több vidéki városban is olyan vendéglátóhelyek csalogatják az éhes vándorokat, ahol egyáltalán nincs magyar nyelvű cégér, étlap, sőt, olyan is megesik, hogy a személyzetben sem akad nemhogy magyar, de magyarul tudó sem? Miért vált általánossá, hogy a plázákban és sok más üzletben is személyes integritásunkba beleüvöltő idegen nyelvű primitív elektronikus döngetéssel (úgynevezett zenével) kalapálják az agyunkat, gyalulják a lelkünket?

Mégis ki, mi a célközönség? Kinek szól ez a sok idegen beszéd? Mi ez az alattomos, lopakodva terjeszkedő idegenség? Csak nem függ össze azzal, hogy a plázák és számos vendéglátóhely, kereskedelmi egység tulajdonosa külföldi?

Persze mondhatja bárki, hogy ugyan már, mindez lényegtelen apróság, úgyis mindenki megérti angolul (olaszul, németül, franciául, bármiféle egyéb idegen nyelven.) De ez a vélemény már a kór tünete, önfeladás, lemondás, az öntudat hiánya.

Mert nem az a kérdés, hogy megértjük-e az idegen feliratokat, hanem az, hogy van-e még jogunk, lehetőségünk Magyarországon az anyanyelvünket használni a kereskedelem világában.

Félreértés ne essék, nem kívánjuk egyetlen idegen nyelv korlátozását sem. De azt követeljük, hogy a magyar nyelvet se korlátozza senki, különösen Magyarországon. Ez elvi kérdés.

„A bevásárlóközpont és a plázakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek”

– jósolta meg 2001-ben Csurka István Tízből tíz – néhány gondolat plázákról, szálláscsinálókról, Magyarország megszállásáról című kulcsfontosságú, tehát azóta is szervezetten agyonhallgatott tanulmányában. A nagy magyar írófejedelemnek ebben is igaza volt és igaza lett. Ahogy igaza volt a nevezetes 1987-es lakiteleki találkozón, ahol a magyarság annyi keserves, megbélyegzett, lefojtott évtized után elkezdte megszervezni magát.

„Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. (…) A szemünk láttára írja át gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá.”

Ez az idegen kéz a kereskedelmi központokban elszántan tolja-húzza a lélekgyalut.

A más területeken karakánul, bátran képviselt nemzeti szuverenitás nevében ideje jogszabállyal lefogni, ha kell, határozottan ráverni.