Wifi

Utazom hazafelé. Rokonoknál voltam az ünnepek alatt, s most suhan velem Pest felé a busz, én meg bámulok ki az ablakon. Nincs wifi. Ezen először bosszankodom, majd rájövök, hogy ez jó. Jó nézni kifelé. A csöndbe. A szürkületben óhatatlan meglát az ember dolgokat, amik tán nincsenek is ott, de benne vannak a tájban, a magyar múltban, az emlékekben. S ha az ember Krúdyt olvasgatott az előbb, úgy tán a fa tövében alakot lát, egy költőt, ki oson kedvese erkélye alá, s az a nagy szürkeség a távolban tán nem egy felhő árnyjátéka, hanem romos vár, minek ormán egy lovag áll mereven évtizedeken át.

Élvezem ezt az információ nélküli csendet. Az ember igazság szerint nem alkalmas a végtelen felfogására. A „nem vagyunk istenek”, meg hogy az ember Istent játszik, nem csak a világmegváltó találmányok meg társadalmi eszement kísérletek terén érhető tetten. A végtelen információ sem az embernek való. Agyonnyomja. Ha van egy kis csend, akkor jön maga a gondolat, és az ember akkor tud alkotni. Létrehozni. Mondhatnám akár úgy is, hogy ha az ember kevésbé játszik Istent, akkor tud egy picit Isten lenni. Mert a teremtés isteni bennünk. Igazság szerint csak az.

A kevesebb mindig több. Előhalászom ismét a Krúdyt, és elolvasok két novellát. Öt-hat oldal mind. Ha lett volna wifi, ezt a két novellát nem olvasom el, ellenben felbosszantom magam ismeretlen emberek kommentjein, és csak görgettem volna. Amiből mára már nem emlékeznék semmire. Legfeljebb a dühre, amit érzek mindig, ha látom, amint idegen emberek harcolnak egymással. Megfigyeltem, hogy az algoritmus mindig bizonyos tematikájú oldalakat kínál, mert korábban mindig ezeken töltöttem el a legtöbb időt. Ott, ahol leginkább lehetett dühösködni, haragudni meg félni. És a harag meg a félelem az, ami leginkább befolyásolja az embert. És ezt tudják, és az egészségünkön élősködnek.

Az a két novella ellenben itt van bennem napokkal utána is. Ha lett volna wifi, tán el sem olvasom. S ez az írás sem születhetett volna meg.