Zöldség

Ne beszélj zöldeket, szólt rám sokszor nagyapám gyerekkoromban. Később mástól is hallottam: zöldet, zöldséget beszél, magyarán butaságot mond, nincs semmi értelme. Miért éppen zöld a butaság színe, nem tudom, de olyasmi lehet ez is, mint a sárga irigység – a nyelv sokszor játszik a szavakkal. Nincs is ezzel semmi baj, annál inkább azzal, amikor politikusok kezdenek el zöldeket beszélni a klímavédelem, tágabb értelemben a környezetvédelem ürügyén.

Félreértés ne essék: a környezetvédelem a modern kor egyik legfontosabb ügye. A civilizáció fejlődése súlyos veszélyeket hordoz, és ha nem vigyázunk, az egész emberi élet ellehetetlenülhet. Országnyi szemétszigetek úsznak az óceánokban, az időjárás időnként valósággal megbolondul, pusztulnak az oxigént adó erdők, fenyeget az aszály, és fogynak a nyersanyagok. Létkérdés, hogy az emberiség megtanuljon gazdálkodni a Föld készleteivel, amelyek korántsem kimeríthetetlenek.

Egy szó mint száz, helyes és szükséges, hogy a politikában meghonosodjék az úgynevezett zöldszemlélet, a környezetkímélő életmód képviselete. Éppen ezért nagy baj, hogy a realitásokat semmibe vevő, doktriner, magukat különböző helyekre odaragasztgató, erőszakos mániákusok kezdik egyre jobban kisajátítani, ezzel pedig lejáratni a zöldgondolatot. Zöldeket beszéltek már a 80-as évek atomerőmű-ellenes tüntetői is, aztán a minden akácfáért hisztériát rendezők, az utakat elállók, a semmi ne épüljön programot hirdetők.

Az európai zöldpolitikának az a baja, hogy rátelepültek a nyugati középosztályok elkényeztetett fiataljai, akik ezzel akarnak tartalmat adni amúgy céljavesztett, kiüresedett életüknek. A hivatásos politikusok pedig készségesen kiszolgálják ezt a fogyasztói igényt, bízva abban, hogy a megnyert szavazatokat állásokra válthatják át. Itthon éppen egy alig mérhető támogatottságú törpepárt szállt be a politikai üzletté silányult folyamatba, önmagát zöldnek átnevezve. De valódi eredményt senki ne várjon tőlük. Arra a kormányképes pártok valók.