A tartós béke megkötésében mindegyik fél érdekelt

Izrael választott. Az választások győztese 28 parlamenti hellyel az Ariel Saron által megalapított Kadima lett, amely a ciszjordániai zsidó telepek felszámolására és a palesztinokkal való békekötésre tett ígéretet. Az eddig kormányzó Likud viszont 11 szavazattal totális vereséget szenvedett. A választások eredménye egyértelműen mutatja, hogy az izraeli társadalomból kezdenek kiveszni az utópisztikus ideológiák. Az emberek többsége a nagy cionista álom helyett a békés mindennapok mellett tette le voksát.

Annak, hogy az izraeli nép kezd politikailag beérni, már a voksolás előtt is voltak jelei. A parlamenti választást megelőző napokban, a népszerű Ramat-Gan-i szafaripark igazgatósága szavazásra hívta látogatóit arról, hogy melyik állat lenne a legalkalmasabb a kormányfői tisztségre. A győztes a szavazatok 22 százalékával a leopárd lett. Alig valamivel mögötte, 21 százalékkal végzett a gorilla. A harmadik helyet egy elefánthölgy kapta. A park Háim nevű szamara viszont a választási küszöböt sem lépte át, így kormányalakításról dédelgetett illúziói szertefoszlottak. Az izraeliek tehát nem bíznák sorsukat bárkire.

De komolyra fordítva a szót, az izraeli parlamenti választások valóban történelmi jelentőségűek voltak. A dolgok immár jó úton haladnak afelé, hogy Olmert ígérete beteljesedjen és a zsidó állam 2010-re meghúzhassa határait. A Likud vezetője, Benjamin Netanjahu korábban azt nyilatkozta, hogy a parlamenti választás egyben népszavazás is lesz a megszállt területek sorsáról. A döntés megtörtént. Az izraeliek jelezték, elutasítják azt az országukban több mint három évtizeden keresztül domináns ideát, miszerint az 1967-ben megszállt területek valamikor Nagy-Izrael törvényes részét képezik majd. Ezzel Saron gázai kivonulása és a ciszjordániai telepek jövőbeli felszámolása legitimitást kapott.

Megalakulásakor az előrejelzések 44 helyet jósoltak a Kadimának. A sors azonban közbeszólt. A párt megalakulása után nem sokkal Saron agyvérzést szenvedett. Lett is nagy riadalom a Kadima háza táján, mivel az alapító kiesésével veszélybe került a párt választási sikere. A ellenfelek, de leginkább Saron előző pártja, a szélsőséges Likud viszont dörzsölgette a tenyerét. A miniszterelnök által Gázából kitelepített ortodox telepesek egyenesen Jahve büntetéseként ünnepelték Saron betegségét. A Kadima azonban nem adta fel. Kampányát végig a saroni örökség szellemében folytatta, miközben a jeruzsálemi Hadassah kórházban a legjobb orvosok ügyeltek arra, hogy a bulldózerből legalább a választásokig ne fogyjon ki a benzin.

Olmert a kampány hajrájában ígéretet tett arra, hogy a saroni álmot beteljesítve 2010-ig meghúzza Izrael végleges határait. A Saron nélküli Kadima végül 28 helyet szerzett a knesszetben. Saronnal az eredmény minden bizonnyal jobb lett volna. A 28 szék így viszont a Kadima vegytiszta népszerűségét mutatja. Hiszen a kampány végére már alig foglalkozott valaki a politikussal, aki maga volt Izrael, az emberrel, aki kezdetben dédelgette, majd saját kezével zúzta össze a Nagy-Izraelről szőtt cionista álmokat. Mikor utoljára a Hadassah kórház igazgatója az izraeli televízió kamerája elé állt, nem a csövekkel teleaggatott vezető állapotáról, hanem az Izraelben fejét felütő madárinfluenzáról nyilatkozott.

A Kadima sikerében talán Olmertnek volt a legkisebb része. A párt miniszterelnök-jelöltje Jeruzsálem polgármestereként igen arrogáns ember hírében állt. A személyét övező kép azóta sem sokat javult. A Maariv nevű napilap felmérése szerint az izraeliek 18 százaléka szerint korrupt, 15 százalékuk szerint arrogáns, 35 százalék pedig biztos benne, hogy Olmert bizonyos pénzes klikkek kezére játszik. Az új vezető személye körüli kétségek ellenére a Kadima magasan győzött. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a győzelem nem kampánykérdés, hanem történelmi evidencia volt. Hiszen nincs olyan társadalom a világon, amely képes hatvan éven át hadiállapotban élni. A békevágy legyőzi az utópiákat. Ezt bizonyítja az is, hogy a három hónapja még legnépszerűbbnek számító Likud, mára az ötödik helyre süllyedt vissza. És lehet hogy ez még csak a kezdet, mivel a párt fontos bázisát adó csoport, a telepesek egyre inkább a radikális és nyíltan rasszista Ysrael Beitenu zászlaja alá tagozódnak át. Itt egyébként érdemes megemlíteni, hogy egy izraeli törvény szerint a knesszetben nem képviseltetheti magát olyan párt, amelyik „nyíltan vagy burkoltan rasszizmust hirdet”.

Ne legyünk persze naivak. A törvény nem azon erőkre vonatkozik, amelyek a pária státusú palesztinok kiírásáról szónokolnak. A palesztin nem védett állatfaj. A „rasszizmus törvény” célja, hogy elejét vegye az etnikailag vegyes izraeli társadalom széthullásának. Hiszen annak idején Európából, Afrikából és az arab világból egyaránt érkeztek zsidók Izraelbe. A kulturálisan és etnikailag rendkívül sokszínű tömegek között pedig megfelelő szabályozás nélkül könnyen alakulhattak volna ki feszültségek.

Az eredmények alapján a Kadima egyedül nem lesz képes kormányt alakítani. Bár a koalíciós tárgyalások eredményei még ismeretlenek, biztosra vehetjük hogy partnerét a 20 parlamenti széket szerző baloldali Munkapártban fogja megtalálni, amely választási programját leginkább a szociális kérdésekre hegyezte ki. A Kadima másik potenciális szövetségese, a sokak meglepetésére különösen jól szerepelő Nyugdíjasok Pártja, amely korábban még soha nem jutott be a parlamentbe. A tény, hogy a 7 széket szerző párt immár kormánytényezővé válhat, szintén az izraeli társadalom pozitív irányú szellemi evolúciójának bizonyítéka. A Nyugdíjasok Pártja támogatóinak jelentős része abból a generációból került ki, amely 1948 májusában a Rotschild Boulevardon ünnepelte Izrael Állam kikiáltását. Ők építették az első kibucokat, és ők voltak azok, akik valamennyi arab-izraeli háborút átélték. És most eddigi tapasztalataikat mérlegre téve úgy döntöttek, hogy ideje hátat fordítani a múltnak.

A szélsőségesek utópiáinál fontosabbnak tartották unokáik, gyermekeik és saját maguk jövőjét, és kimondták: elégedetlenek a Likud-kormánnyal, amely megcsapolta nyugdíjaikat, hogy a pénzt olyan telepek építésére költse, melyeknek lakói kizárólag kiforgatott Tóra-értelmezéseken alapuló agyrémeiknek élnek, és magasról tesznek az izraeli társadalom problémáira. De sokak meglepetésére a Nyugdíjasok Pártja szavazói között jócskán akadnak olyan huszonévesek is, akik a politikától, a hároméves kötelező sorkatonaságtól és az állandó veszélyérzettől megcsömörölvén nagyszüleik mellé álltak.

Érdekes momentum, hogy a Zöld Levél nevű pártocska is átlépte az igen alacsony, 1,5 százalékos parlamentbe jutási küszöböt. Pedig az ő programjuk nem a kibucok sorsára vagy a szociálpolitikára fókuszált. Egyetlen kampánytémájuk a marihuána legalizálása volt. Parlamentbe jutó képviselőik a béke szempontjából vélhetően nem sok vizet zavarnak majd. Ha megvan a napi spanglijuk, elhaverkodnak ők még az Iszlám Dzsihád keménymagjával is…

Az izraeli választásokkal egy időben pár kilométerrel arrébb szintén történelmi esemény történt. Hivatalba lépett a demokratikusan megválasztott Hamász-kormány. Az Egyesült Államok és Izrael által terroristának minősített szervezet így immár törvényesen is kormányzó erővé vált. Ebből pedig az következik, hogy a Hamász megkerülhetetlen tényező a béketárgyalások során. Az új palesztin kormánnyal való tárgyalások útjába – bár szélsőséges hangok gyakorta hangoztatják – semmiféle erkölcsi akadály nem állhat. Hiszen az izraeli kormánynak egyeztetések végett a jövőben tárgyalóasztalhoz kell ülnie az immár parlamenti tényezőt képező Zsidó Fronttal is, amelynek hitvallását egyik alapítója, Beny Elyaho így fogalmazta meg: „Pártunk célja, hogy megtisztítsa a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területeket a gojoktól, így garantálva egy minimum 90 százalékban zsidó többségű Izraelt”.

Kérdés, hogy Elyaho és társai mennyivel szalonképesebb tárgyalópartnerek a mostanában egyre békülékenyebb húrokat pengető Hamásznál. De ha már erkölcsi dilemmák merülnek fel, nehezen érthető, milyen alapokon utasítaná el a tárgyalásokat egy olyan kormány, amelynek hatvan évvel ezelőtti jogelődjének tagjai a Harmadik Birodalom vezetőségével folytattak tárgyalásokat. Pedig az ő lelkükön – hivatalos verzió szerint – hatmillió zsidó élete szárad. A Hamaszén alig másfélezer. A szám összehasonlíthatatlan. Ráadásul a Hamász nem a zsidók kiirtására törekszik, hanem pusztán szabad életet kíván biztosítani saját népének.

Persze az izraeli kormánynak nyílt terepen nem is kell tárgyalnia a Hamásszal. Arra ott van Mahmúd Abbász palesztin elnök, akire a történelem a közvetítő szerepet osztotta ki. De miért is kéne tárgyalni? A palesztin-izraeli konfliktus története tele van nagy dirrel-dúrral beharangozott, de eredménytelennek bizonyult tárgyalásokkal. Most ütött a cselekvés órája. A jelek szerint ezt mind Olmerték, mind a Hamász felismerték. Csendben mindenki teszi a dolgát. Hosszú ideje először mind a palesztin, mind az izraeli kormány a békében érdekelt. Ráadásul az egykor aktív ellenállói tevékenységével és feddhetetlenségével babérokat szerző Hamásznál és a széles támogatottságot élvező Kadimánál aligha képzelhetnénk el legitimebb erőket a békekötésre. A felek immár egymásra vannak utalva. Az egyensúly kényesebb mint valaha. Ha valaki bekeményít, annak ő maga is megihatja a levét. Az új izraeli és palesztin vezetés között vélhetően lassú kötélhúzás kezdődik. A játszmába bőven beleférnek hangzatos frázisok, vagy akár fegyveres akciók is. A felek azonban egyvalamiben egyetértenek: a kötél semmiképp nem szakadhat el.

Az izraeli és palesztin kormányok vélhetőleg csak akkor ülnek nyíltan tárgyalóasztalhoz, ha a háttérben már megköttettek a végleges békét megalapozó titkos szerződések. Addig aligha merné bármelyik fél megkockáztatni a hosszasan elhúzódó tárgyalásokból következő népszerűségvesztést. A Hamász-kormány előtt hatalmas feladatként tornyosul a Fatah által örökül hagyott korrupció felszámolása és a gazdaság működésbe hozása. Ekkora lépéseket kizárólag sziklaszilárd háttérrel lehet megkockáztatni. Hasonló cipőben jár Olmert is, aki még ideiglenes miniszterelnökként kijelentette, hogy pártja győzelme esetén 2010-ig meg kívánja húzni Izrael végleges határait. Ehhez elengedhetetlen lesz a masszív társadalmi támogatottság, mivel ehhez Ciszjordániából hetvenezer telepest kell majd kiköltöztetnie. A szám tízszerese a Saron által Gázából kitelepítettekének.

Olmertnek különösen akkor lesz nagy szüksége választói támogatására, amikor a Psagot nevű telepet kívánja majd felszámolni. A negyvenezer telepesnek otthont adó település polgármestere, Pinchas Wallerstein ugyanis előre kijelentette, hogy kész lesz a legvégsőkig elmenni a kitelepítés megakadályozására. Olmertnek kínosan ügyelnie kell népszerűsége megtartására, hogy kellő időben elegendő hátszele legyen terve kivitelezéséhez. A tét nem csekély.

Sayfo Omar