A ruha már nem teszi az embert

A divat, mint sok más társadalmi jelenség, ciklikus. A nyugati civilizáció divattörténelmébe betekintve számos olyan férfiviseletet, ruhadarabot találunk, amelyet ma már nem tartunk férfiasnak. Irányzatok jöttek-mentek, ám évszázadokon át szembetűnő volt a férfiak és a nők viseletének könnyű megkülönböztethetősége. Ennek az I. világháború vetett véget, amikor a munkaerőhiány miatt a nők átvették a férfiak számos szerepkörét, így praktikus okokból a ruházatuknak is változnia kellett.

A hollywoodi filmek és bulvársajtó a 1930-as évektől beleszólnak a nemzetközi trendek alakulásába. Így mások mellett Marlene Dietrich (1901–1992) is sokat tett az androgün, azaz „nemtelen” divat elterjedéséért. Az amerikai színésznő nemcsak filmjeiben, de a hétköznapokban is gyakran viselt nadrágkosztümöt és más, akkoriban még botrányosan férfiasnak számító öltözéket, melyekkel nemzetközi divatot teremtett. A férfidivat elnőiesedése ellenben viszonylag új jelenség, ami a múlt század közepén megjelenő rock and rollban gyökerezik, és napjainkra csúcsosodott ki.

A rock and roll férfi ikonjai már az 1950-es évektől formabontó öltözékekkel hívták fel magukra a figyelmet, hangsúlyozva a társadalmi normák felrúgását. De a pokol igazán az 1960-as években szabadult el: elég csak megnézni Jimi Hendrix fodros blúzait, Mick Jagger női divatbemutatókra illő szereléseit vagy Elton John színes, tollboás, szőrmés, flitteres ruhakölteményeit.

A rockikonok mutattak irányt az 1960-as, 70-es évek „szexuálisan felszabadult” férfijainak is, akik már nem akartak ugyanúgy kinézni, mint a szüleik. Ezért a merev „munkába járós” uniformis antitézisét megteremtve elindították a pávakakastrendet a férfidivatban. Megjelent a selyem, a sifon, a feltűnő minták, a rikító színek és a női sziluett – ezek újradefiniálták a férfiasságot.

Élen járt ebben David Bowie, a pop-rock nagyágyúja, aki női ruhában jelent meg harmadik albumának, a The Man Who Sold the Worldnek a borítóján. Nemcsak ismertségét növelte így, de elősegítette azt is, hogy a popkultúra egyre befogadóbban viszonyuljon a különféle szexuális irányultságokhoz.

A legendás Queen rockzenekar frontembere, Freddie Mercury nemcsak a zenéjével, hanem az 1970-es, 80-as évekbeli kirívó öltözködésével is korszakot teremtett. Az együttes világszerte ismertté vált I Want to Break Free című számának videoklipjében Mercury fekete bőrszoknyában, rózsaszín topban és fülbevalókkal játszotta el az „elnyomott háziasszonyt”. De David Bowie, Prince és Michael Jackson halhatatlan öröksége, más irányból pedig az 1980-as évek glam rockjának ondolált hajú, szűk nadrágos sztárjai is hosszan tartó hatással voltak a divatiparra, így a klasszikus nemi szerepek szerinti öltözködés tovább halványult.

Az elnőiesedés újabb hulláma a 2000-es évek elején érkezett el az emo stílussal, amely főként a tinédzserek körében volt népszerű. A punk zenei irányzathoz tartozó emo elnevezése az emotional, vagyis érzékeny szóból ered, az általa képviselt életérzés a túlérzékenység, a szomorúság, a visszavonultság, a csendesség. A jellemzően fekete csőnadrágot és passzos pólót viselő tizenévesek tucatjai festették ki a körmüket, vasalták és festették a hajukat.

Az ezredfordulón még óriási felháborodást keltett, amikor egyes márkák férfiruhákat csempésztek a női kollekcióikba, mára azonban az androgün stílus, vagyis a nőies és férfias elemek keverése a divatban egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Szakértők szerint mindez nem csupán egyszerű divatirányzat, de „kritika”, újfajta nemi szemlélet. A luxusdivatmárka, a Gucci vezérigazgatója, Marco Bizzarri 2016-ban hangot is adott ennek, amikor bejelentette, hogy „leáldozott” a külön női és férfibemutatóknak.

A neves divatbemutatók tervezői évről évre sokkolják a nemzetközi közvéleményt a férfiaknak szánt, de még nőiesnek sem nevezhető, a jó ízléstől a lehető legtávolabb álló, sokszor perverz ruhadarabokkal. A 2019-es New York-i divathéten bemutattak például egy gyöngyökkel kirakott férfi-fecskealsót. A klasszikus férfialsó gyöngyökkel sűrűn kivarrt első részt kapott, mely zavarba ejtően feminin módon emelte ki viselője maszkulinitását.

A „haladásnak” semmi sem szabhat határt: míg egy évtizeddel ezelőtt az uniszex modelleket vonultatták fel a kifutókon, akikről nehéz volt eldönteni, hogy fiúk-e vagy lányok, mint Rain Dove vagy Elliott Sailors, addig az elmúlt években már a transznemű modellek alkalmazása sem ritka, ahogy a Vicoria’s Secret, vagy a Chanel kampányai is mutatják.

A divattervezők merész és divatos darabjaikkal trendeket állítanak fel, melyekkel sokszor üzenni is akarnak. A Gucci tavaly ősszel dobott piacra egy férfiaknak szánt narancssárga kockás, szaténmasnis ruhácskát; a célpont a „patriarchális társadalom” volt. A bizarr ruhadarabhoz nem kevesebb mint 670 ezer forintért lehet hozzájutni az interneten, de ez az olasz luxusmárka szerint nem nagy ár „a férfi identitást körülfonó toxikus sztereotípiák” lebontásáért. A kollekció, úgy látszik, a „nemi fluiditás” mellett a gyermekkorhoz is visszanyúl inspirációért, tehát a férfiaktól nemcsak a férfiasságot, de a felnőttséget is elvitatja.

A nyugati és egyes hazai divatlapok évek óta törekszenek a nemi sztereotípiák felszámolására, és egyre meghökkentőbb ötletekkel készítik fel a társadalmat az „új időkre”. A Men Style Fashion magazin nemrég egy idei irányzatokról szóló cikkében társadalmi felelősségvállalásként hivatkozott a „mérgező férfiasság” szisztematikus leépítésére, amihez a legjobb eszköz népszerűsíteni a nőies férfidivat-irányzatokat. Mivel a mai fia­talok egyre kevésbé tartják kőbe vésett dolognak a szexuális irányultságot, a lap szerint a Z generáció feladata lesz újragondolni és meghatározni a férfiasság jövőjét.