Álhírek a frontvonalban

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 17-i számában jelent meg.

A szuperbombázó Kijev szelleme hőstettei, az első amerikai áldozat elsiratása, ukrán katonák előtt tisztelgő gyerekek, békefenntartókként üdvözölt orosz katonák táncos köszöntése, háború elől menekülő afrikai és közel-keleti diákok erőszakos bűncselekményei. Néhány kiragadott példa azok közül a már cáfolt álhírek, megtévesztő tartalmak, megbízhatatlan információk, nem akkor és nem ott készült felvételek közül, amelyek napok óta keringenek a világhálón.

Az álhírek elterjedése nem új keletű jelenség, és nem csupán háborús konfliktusokkal hozható összefüggésbe. Februárban például egy amerikai pletykalap odáig merészkedett, hogy II. Erzsébet brit uralkodó halálhírét keltette.

A kereskedelmi szempontokat előtérbe helyező szenzációhajhász álhírgyártás mellett a megtévesztő tartalmak készülhetnek hiányos, ellenőrizetlen információk alapján, de előállíthatják őket szándékos félrevezetés céljából is. Az orosz–ukrán háborúról szóló médiaüzenetek kapcsán valamennyivel találkozhatunk.

Álhírek fogságában

Ukrajna orosz inváziója óta számos olyan videó kering a közösségi oldalakon, amelyekről később kiderül, hogy nem valós harci műveleteket ábrázolnak, hanem korábbi légi parádékon vagy számítógépes szimulációk alapján készültek. Az egyik legnépszerűbb egy MiG–29-es ukrán szuperpilótáról, „Kijev szelleméről” szól, aki sorban lövi le az orosz vadászgépeket. Csakhogy a megtévesztő, hamisított hangeffektekkel utólag dúsított felvételek valójában a DCS World vadászrepülőgép-szimulátoros játékból származnak, és olyan hangulatot keltenek, mintha mobiltelefonnal rögzített amatőr képkockákat látnánk a frontvonalról. A szimulátor forgalmazói szabályosan könyörögnek a közösségi médiában, hogy „légy észnél, és kerüld a DCS arra való használatát, hogy megtévesztő videókat készíts”.

Bejárta a világsajtót a fekete-tengeri Kígyó-sziget posztumusz Ukrajna hőse címmel kitüntetett védőinek önfeláldozó ellenállása is. A Dávid és Góliát harcát idéző történet megindító és egyben lelkesítő hatása azzal együtt is nagy horderejű volt, hogy később kiderült, a katonák szerencsére életben vannak. Az ukrán védők haláláról szóló első – információhiányon és tévedésen alapuló – beszámolót világhírű sajtóorgánumok, többek között a BBC és a The Guardian is átvette, de nyilván nem szándékos félrevezetés céljából.

Nehéz hiteles információt találni az áldozatok valós számáról is. Az ukrán hírforrások több száz helyi civil és több ezer orosz katona haláláról tudósítanak. Az orosz sajtó ezeket az adatokat fake newsnak tartja, és pár száz főben határozza meg az orosz hadsereg saját veszteségeit, miközben a háborúról mint különleges demilitarizációs küldetésről beszél. Nyilvánvaló, hogy az orosz alakulatok harci moráljára kedvezőtlenül hatnak a több ezer áldozatról szóló beszámolók, arról nem is beszélve, hogy könnyen Vlagyi­mir Putyin ellen hangolhatják a hátországban maradt civileket.

A remek színészi képességű ukrán elnök népszerűsége emelkedőben van. Hozzájárulnak ehhez érzelmekre ható, erős kijelentései. Az ukrán vezetés a szakértők elemzése szerint nagyon hatékonyan használja a nyilvános kommunikációs felületeket. Egyik legutóbbi akciójukkal egyenesen az orosz családoknak üzentek: minden olyan orosz hadifoglyot elengednek, akiért édesanyja személyesen megy el Kijevbe. A terv kivitelezhetősége a háborús övezetben több mint kétséges, ám a propaganda további szimpátiát ébreszthet a tájékozatlan közvéleményben a könyörületességét hangsúlyozó Ukrajna iránt.

Leegyszerűsített valóság

Oláh Szabolcs, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vezetője hangsúlyozza, hogy álhírek nagyon régóta léteznek a világban. Aczél Petra kommunikációkutató egyik tanulmányára hivatkozva idézi, hogy a XVII. századi híres angol költő, Ben Jonson arról ír 1626-ban megjelent The Staple of News című művében, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem olyan vadul szóló dobot talált fel, amelynek hangja az egész keresztény világot betölti. A korabeli hírgyártás gyakorlatát pellengérre állító szatíra már három évszázada is azt sugallta, hogy a hír árucikké vált, és minél abszurdabb, annál kelendőbb.

– A sajtó XIX. századi tömegtermékké válása óhatatlanul magával hozta az álhírek terjedését, amit a digitalizáció térnyerése tovább erősített. Az online média világában napi igény alakul ki a folyamatos jelenlétre és a morális állásfoglalásra. Mindenki arcot próbál adni magának a véleménydömpingben, és ezt könnyedén meg is teheti, hiszen gyakorlatilag bárki tartalomgyártóvá válhat, ami mágikus, szinte delejező vonzerővel bír. Csakhogy az így előállított tartalmak a tények komplex elemzése helyett leegyszerűsített valóságot gyártanak, valamilyen botrányra vagy konfliktusra épülő hírértékkel, a könnyebb eladhatóság kedvéért. Morális állásfoglalásuk kétpólusú: jóra és gonoszra, hősre és bűnbakra, védőre és támadóra korlátozódik.

Oláh Szabolcs nyomatékosítja, hogy az orosz–ukrán háborút a közösségi média a hazáját heroikusan védő, kiszolgáltatott ukrán nép és az őt lerohanó, túlerőben levő démoni orosz hadsereg véres konfliktusaként ábrázolja, figyelmen kívül hagyva, hogy a valóság ennél sokkal összetettebb. Ám ezzel együtt is elfogadhatatlannak tartja, hogy egy autonóm állam ellen fegyveres erőszakkal lépjen fel egy másik ország vezetése.

Pszichológiai hadviselés

A kutató kiemeli, hogy a hamis hírek előállításának indítéka széles skálán mozog. Az egyik végletet azok képviselik, akik szórakozásból készítenek például harci videójátékból összeollózott montázst, amelyet friss háborús tartalomként tesznek közzé. De nem ritka az sem, hogy a 2014-es krími háború képeit használják. A pólus másik végén azok a professzionálisan előállított, szándékosan megtévesztő tartalmak állnak, amelyek katonai stratégiai, illetve politikai célokat szolgálnak.

– Nem véletlen, hogy a szórakoztató elektronikai eszközök, köztük a rádió, az internet vagy éppen a harci szimulációs készülékek eredetileg hadászati eszközök voltak, és még mindig van olyan sávjuk, amit az átlag felhasználó nem ér el. A digitális médiumok által közvetített tartalmak egyrészt meggyőznek, bátorítanak, fokozzák a harci szellemet, a szembeszegülést és a nemzeti öntudatot, másrészt demoralizálók is lehetnek, vagyis részei a kibertérben zajló pszichológiai hadviselésnek. Ilyen értelemben az orosz–ukrán háború kommunikációja az egyik oldalon a sikeres támadási, míg a másikon az eredményes védekezési stratégia hangoztatásáról szól. Ebben az összefüggésben érthető leginkább, miért olyan fontosak a feleknek az invázió emberi áldozatainak számáról szóló hírek.

Oláh Szabolcs arra is kitér, hogy Magyarországon a közéleti szereplők hivatalos álláspontjukat gyakran először Facebook-profiljukon osztják meg. A szakértő ezt azért tartja aggályosnak, mert szerinte ez a gyakorlat leértékeli a nagy hagyományú médiacsatornákat. Ennek pedig az a legfőbb veszélye, hogy a közvélemény a bizonytalan eredetű és nehezen szűrhető tartalmakat megosztó közösségimédia-felületeket tartja elsődleges hírforrásnak. Mint mondja, a közösségi média elsősorban üzleti vállalkozás. Ezeknek a techplatformoknak pedig nem feltétlenül áll érdekükben, hogy álhírellenőrző szoftvereket működtessenek, és morális elvek alapján írják felül anyagi érdekeiket.

A kutató úgy tapasztalja, hogy az idősebb, „offline” generáció tagjai még úgynevezett „gatekeeper”-ként – a hiteles hírek őrzőiként – tekintenek az újságírókra, és ezt a bizalmat átemelik az online térbe is. A fiatalabbak, vagyis a „digitális bennszülöttek” azonban szkeptikusabbak, jobban ismerik a tények ellenőrzését segítő, forráskutató „fact chack” módszereket.

Digitális érettség

A professzionális tartalomhamisítás korában szinte már a saját szemünknek sem hihetünk.

– Így lényegében nem is várhatjuk el a laikus fogyasztótól, hogy képes legyen kiszűrni a megbízhatatlan híreket – jelenti ki Forgács Mariann, a Be Social Digitális Ügynökség ügyvezetője. – Éppen ezért az újságíróktól és a hírfogyasztóktól a közösségi médián át a nemzeti hatóságokig mindannyiunk közös felelőssége a digitálisan érett tartalomgyártás, megosztás és fogyasztás.

A szakértő hozzáteszi, hogy ma már valóban annyira fejlett a technika, hogy szinte bármilyen hitelesnek tűnő, ám hamis tartalmat elő lehet állítani, vagyis egyre nehezebb médiatudatos fogyasztónak lenni. Jó példa erre a deepfake, amelynek alapelve, hogy a mesterséges intelligencia lemásolja és megtanulja a megjeleníteni kívánt személy hangját, gesztusait. A deepfake felhasználási skálája sokrétű, akár közszereplőket eljátszva is manipulálhatják az embereket különböző célok érdekében. A 2020-as elnökválasztás idején például Tom Cruise amerikai filmsztárról is töltöttek fel deepfake-felvételeket, amelyekkel a szavazókat próbálták befolyásolni.

– A pandémia idején készült nagy Face­book-körképünkből kiderül, hogy a közösségi médiumok közül az 55 év felettiek leginkább a Facebookot használják. És bár a világ egyik legnagyobb hálózata tényellenőrző szűrőt alkalmaz, a hírdömpingben nehéz szelektálni. Mégis bíznunk kell a megtévesztő tartalmakat távol tartó algoritmusokban és humán moderátorokban, mert ha végletekig fokozzuk a gyanakvást, előfordulhat, hogy már az igazságot sem hisszük el. Az orosz–ukrán háború kapcsán például az is megfigyelhető, hogy a hálózatok más posztokkal szemben előresorolják az ezzel kapcsolatos híradásokat, hiszen kifejezetten fontos az emberek tájékoztatása ebben a helyzetben. A hírversenyben viszont elképzelhető, hogy nincsen elég kapacitás a közzétett tartalmak folyamatos ellenőrzésére.

Forgács Mariann szerint különösen fontos, hogy a tartalomgyártásból élő, nagy elérésű influenszerek saját posztjaiknál és a máshonnan átvett tartalmak megosztásánál törekedjenek az egészséges egyensúlyra. Vagyis a szokásos népszerű közléseik mellett felhívják követőik figyelmét az önkéntes munka, a karitatív hozzáállás és a hiteles tájékozódás fontosságára is.