Az Irán elleni amerikai offenzíva gondolata nem új keletű. A US Central Command már Bill Clinton elnöksége alatt beleszőtte a világ olajkészletének tíz százalékát birtokló perzsa országot a világméretű, olajért folytatott háborúi sorába. Azóta persze sok minden változott. Az amerikai csapatok belebuktak iraki missziójukba, és minden jel arra utalt, hogy a kudarc egy időre szárnyukat szegte a Washingtonban fészkelő neokonzervatív héjáknak. Bush elnök második beiktatását követően azonban az Irán-ellenes kirohanások tovább folytatódtak. Dick Cheney amerikai elnökhelyettes több ízben is utalt arra, hogy „az Egyesült Államok kész levenni Izraelről a szájkosarat”. Akkor pedig csak Isten a megmondhatója annak, hogy mit művelnek az izraeli vadászrepülők Irán – egyébként békés célú – nukleáris létesítményeivel.

Hogy a fenyegetés mennyire komoly, arról csak találgathatunk. Tagadhatatlan viszont, hogy a zsidó állam és amerikai szövetségese számos olyan intézkedést tett az elmúlt időben, amelyek megalapozzák egy jövőbeni Irán elleni invázió gyanúját.

Márciusban az izraeli sajtóban több írás is megjelent Saron az iráni Natanzban lévő urániumdúsító erőmű ellen szőtt támadási terveiről. Április végén az Egyesült Államok Patriot rakétákat helyezett át egyik németországi bázisából Izraelbe, amelyekkel az izraeli hadsereggel közös hadgyakorlatokat hajtott végre. Februárban egyébként Saron menesztette Moshe Ya’alon vezérkari főnököt, és helyére Dan Halutzot, a légierő egyik tábornokát ültette. Kinevezését az izraeli sajtó melegen üdvözölte, mondván, ő „a megfelelő ember a megfelelő időben”, hiszen nála alkalmasabb embert egy Irán elleni légitámadás megtervezésére keresve sem találni. Két hónappal később Bush texasi birtokán fogadta Saront. A találkozó egyik fő témája természetesen Irán volt.

Hogy Izrael folyamatosan napirenden tartja az Irán elleni támadás lehetőségét, azt bizonyítja, hogy a zsidó ország ebben az évben 5000 légi fegyvert, köztük 500 BLU 109-es bunkerrobbantó bombát kapott az Egyesült Államoktól. Ezek használatát a Pentagon egyébként „civilekre biztonságosnak” ítélte, mivel azok befúródnak a földbe, majd a felszín alatt robbannak fel. A busheri atomerőmű elleni támadások során feltehetőleg ilyen lövedékeket használnának. Hogy az atomerőmű elleni támadás során a levegőben szétterjedő radioaktív hullámok beterítenék az egész Közel-Keletet, az kevéssé érdekli a Pentagon bölcseit.

Április végén az Egyesült Államok újabb fegyverszállítmányt küldött Izraelbe, amely ezúttal GBU-28-as bunkereket robbantó bombákból állt. Az ügyletet az amerikai sajtó egyértelműen Iránnak szóló figyelmeztetésként értékelte. Az izraeli sereg nem hagyta raktárban porosodni a fegyvereket, azokat inkább F-15-ös vadászrepülőire szerelte fel. Ezzel szinte egy időben Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök védelmi miniszterével, Vecdi Gonullal karöltve Izraelbe utazott, ahol közös védelmi projekt létrehozásáról tanácskoztak Saronnal, és egy Ankara és Tel-Aviv között húzódó hírszerzési „forródrót” kiépítéséről állapodtak meg.

A török-izraeli közeledés nagy múltra tekint vissza, hiszen a zsidó állam a sorsközösségre hivatkozva már a hetvenes években elkezdett nyitni a közel-keleti nem arab országok, így Törökország és Irán felé. Irán az 1979-es iszlám forradalom miatt kiesett a triumvirátusból, Törökország viszont továbbra is hűséges partnere Izraelnek. Az együttműködés jeles momentumaként ez év januárjában a két ország, kiegészülve amerikai csapatokkal, közös, rutinként definiált katonai gyakorlatot hajtott végre a szíriai partok közelében.

Izrael azonban más országok felé is tapogatózik. Tavaly novemberben az izraeli katonai delegáció megbeszélést tartott hat mediterrán ország, köztük Egyiptom, Jordánia, Algéria, Tunézia, Marokkó, Algéria és Mauritánia küldötteivel, akikkel közös célként tűzte ki a terror elleni harcot. Mindez csupán a jéghegy csúcsa. Saron legfőbb célja, hogy a lehető legszorosabbra fűzze a szálakat országa és a NATO között. A jelek szerint ez kitűnően sikerül neki. A kétoldalú NATO-izraeli megállapodás nagy súllyal bír, hiszen az kiterjed a zsidó ország „önvédelmi” jogának elismerésére is. Ez pedig nem jelent egyebet, mint hogy Tel-Aviv, ha elég ügyesen indokolja meg, akár megelőző csapásokat is mérhet a közeli, vele nem egy húron pendülő országok ellen. A NATO-val folytatott februári tárgyalások során felvetődött az észak-atlanti szervezet és az izraeli erők közös gyakorlatának lehetősége. A sikeres megbeszélés után egy hónappal a NATO főtitkára Jeruzsálembe látogatott, ahol Ariel Saronnal folytatott tárgyalásokat a jövőbeni együttműködésekről.

A nemzetközi szervezet komoly hátszelet adna a zsidó ország haditerveinek. Amennyiben a NATO támogatást nyújtana Izraelnek, úgy Szíria és Irán helyzete kilátástalanná válna. Az ugyanis Törökország és Izrael kapcsolatának szorosabbra fűzését is jelentené. Törökország hosszú szíriai és iráni határvonala pedig mérhetetlen stratégiai előnyhöz juttatná Izraelt. Itt elsősorban az Iránnal szembeni stratégiai helyzet dominál, hiszen Szíriát Saron bármikor zsebre tudja tenni. Különösen azóta, hogy a volt libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolását követően a Libanonban állomásozó szír csapatok a nemzetközi nyomás hatására májusban elhagyták az országot. Ez pedig kihatással van a dél-libanoni Hezbollah helyzetére, akiknek fegyveres ellátását idáig Szíria támogatta.

A libanoni ellenállók szerepe nem pusztán hazájuk és közvetve Szíria védelme szempontjából fontos. A síita Hezbollah iráni támogatással alakult meg a 80-as évek elején, és egyik legfőbb támogatója ma is Teherán. Így egy esetleges Irán elleni támadás esetén a Hezbollah a perzsa ország meghosszabbított karjaként is funkcionálna, s egy esetleges Irán elleni támadásra dél-izraeli állásokra való rakétazápor lenne a válasz. A Libanonból való szír kivonulás egyik nagy vesztese tehát Teherán. Ez a tény pedig csak erősíti a gyanút, miszerint Hariri máig tisztázatlan körülmények közötti meggyilkolása hátterében izraeli érdekek álltak.

Izrael Irán elleni harcában természetesen hűséges partnerre talál az Egyesült Államokban, amely szintén nem tétlenkedik, és sorban vonja befolyása alá azon Irán körüli országokat, amelyek egy valamikori támadás főszereplői lehetnek. Ez év áprilisában Donald Rumsfeld amerikai hadügyminiszter hivatalos látogatást tett Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban. Körútját az orosz média „Irán körüljárásának” nevezte. A hasonlat igen találó volt, hiszen ahogyan a macska az áldozatául kiszemelt egeret, úgy Rumsfeld is körbejárta az Iránnal szomszédos országokat, amivel célja a legalkalmasabb, a perzsa országba vezető katonai hídfőállás megtalálása volt.

Útjának azerbajdzsáni állomásán Rumsfeld mobil hadtesteknek az iráni-azerbajdzsáni határra való telepítéséről tárgyalt. A dolog útjába egyébként semmi nem áll, hiszen Azerbajdzsán tagja a GUUAM nevű, NATO-val és Egyesült Államokkal szorosan együttműködő katonai szövetségnek, amely lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy hadtesteket tartson fent Grúziában, Üzbegisztánban és Azerbajdzsánban. A GUUAM emellett nagyban asszisztál az amerikaiak „Kaszpi tervéhez”, amelynek keretében az Egyesült Államok katonai és gazdasági fennhatósága alá kívánja vonni a Kaszpi-tenger térségében lévő országokat. A projekt keretében amerikai vállalatok százmillió dolláros beruházással építenének az említett országokon átívelő olajvezetékeket, az amerikai sereg pedig egy, az egész régiót ellenőrző radarállomást készül létesíteni Bakuban.

Az amerikai katonai jelenlét kézzelfogható a térségben. Amerikai bázisok vannak Törökországban, Pakisztánban, Azerbajdzsánban, Afganisztánban és persze Irakban. Ezek az országok, csakúgy mint Türkmenisztán, tagjai a NATO Partnerség a békéért programnak, és szorosan együttműködnek a nemzetközi szervezettel. Együttműködésükre égető szükség van, hiszen Irán nukleáris létesítményei szét vannak szórva a hatalmas ország területén, így egy esetleges offenzíva esetén Izraelnek és az Egyesült Államoknak több frontról és több légi útvonalon kellene egyidejű légitámadást intéznie ellenük. Biztosra azonban még így sem mehetnek. A Jerusalem Post ez év április 20-i száma beszámolt arról, hogy értesülései szerint Irán hatékony légvédelmi rendszerrel védi határait és nukleáris létesítményeit, így beláthatatlan az ellenük intézendő támadás kimenetele. Az izraeli lap pedig tudja, mit beszél. Bár a támadások minden kétséget kizáróan sebészeti pontosságúak lennének, azok következményei súlyos felhőként borítanák be az egész Közel-Keletet és Közép-Ázsiát. Így az Egyesült Államok és Izrael sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek a világbékére, mint Irán.

Amint azt a történelem Vietnam, Afganisztán és Irak esetében már bebizonyította, az amerikaiak gyors lefolyásúnak tervezett háborúi bukásra vannak ítélve. Ez Irán esetében fokozottan érvényes. Ahogyan Lawrence Eagelberger, amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó is mondta tavaly decemberben: „Az Egyesült Államok komoly bajba kerülne, ha szárazföldi harcokba bonyolódna Irán területén”. A kijelentés nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen az amerikaiak 150 ezer katonája nem képes rendet tartani Irakban. A 70 milliós, hegyvidékes Irán pedig sokkal nehezebb terep Iraknál. Teheráni perzsa politikusok már több ízben kifejtették, hogy nem várnák meg azt, míg amerikaiak vagy izraeliek döngetik kapuikat. Egy ez év februárjában a CCN-ben közzétett iráni nyilatkozat szerint, a perzsa ország egy esetleges támadás esetén ballisztikus rakétákat lőne Izraelre, illetve a Perzsa-öbölben lévő amerikai támaszpontokra. Emellett Irán hadszíntérré válása esetén újabb löketet kapna a már így is kezelhetetlen iraki ellenállás. Arról nem is beszélve, hogy az egyébként küszöbön álló palesztin-izraeli megbékélés is elúszna.

Szövetségesek nélkül nagy balgaságra vallana egy újabb katonai kaland. Bár az Egyesült Államok folyamatosan kilincsel támogatásért a nagyhatalmaknál, korántsem valószínű, hogy komoly partnerekre találna egy Irán elleni hadjárathoz. A perzsa ország komoly stratégiai partnere a közép-ázsiai régiók feletti dominanciára vágyó Oroszországnak, egyik legnagyobb olajszállítója a nyersanyagokban szűkölködő Kínának, és fontos kereskedelmi partnere az iráni olajra és felvevőpiacra szintén fogát fenő Európai Uniónak.

Mivel az Irán elleni katonai fellépés az említett okokból nem aktuális, az Egyesült Államok a perzsa ország belpolitikájára igyekszik nyomást gyakorolni. Amerikai ihletésre, pár hónappal ezelőtt zavargások törtek ki ugyan Irán egyik szunnita arabok által lakott régiójában, de amilyen gyorsan jött a probléma, olyan gyorsan el is csitult. Az iráni felekezetek közötti feszültségkeltés gondolata nem új keletű. A történelem során már voltak nagyhatalmak bábui az iráni bahaiok, a kurdok és a szunnita muzulmánok is. Az iraki események fényében az iráni etnikumok kérdése különös súllyal bír, hiszen ha Irakot három régióra lehet osztani, akkor a sokkalta nagyobb és etnikailag sokszínűbb Irán legalább száz egységre hullhatna. Hogy ez mégsem következik be, annak egyszerű oka van: az amerikai propagandával szemben Irán demokratikus ország, ahol síiták, szunniták, keresztények, de még az ott élő maroknyi zsidó is szabadon gyakorolhatja vallását és szerezhetne helyet a döntéshozó szervekben.

Irán demokratikus jellegében egyetlen komoly szakértő sem kételkedik. A rosszmájúak is csupán „nem liberális demokráciaként” definiálják az ország berendezkedését, hiszen tény és való, hogy a nyugati értelemben vett liberalizmusnak nyoma sincs a perzsa országban. De a szolid irániak feltehetőleg nem is vágynak arra, hogy hirtelenjében peepshow-k, homoszexuális bárok vagy anarchista klubok nőjenek ki a földből otthonaik szomszédságában. Az Irán belső egységét megbontani kívánó törekvések terméketlen talajra hullanak, és az ország lakói egy emberként néznek szembe a külső gonosszal.