Mi okozta a Római Birodalom bukását? Noha a válasz összetett, sokaknak elsőként a népvándorlások, a barbár betörések és a gazdasági problémák jutnak eszükbe. Kevés szó esik azonban a hanyatlás egyik legfontosabb, a többi válságtünettel közvetlen kapcsolatban álló okáról: a demográfiai válságról és a népességcsökkenésről. Pedig a múlt korunk Európájának is fontos tanulságul szolgál.

Noha Róma 476-ban bukott meg, hanyatlása több évszázados haláltusa volt. A birodalom már a Krisztus utáni II. században is belső válságok sorával küzdött, a III. századra pedig jelentős területeket veszített el Dáciában és Germániában. Az utolsó korok sikeresebb császárainak – például Nagy Konstantin (306–337) – erejéből terjeszkedésre már nem, csakis a meglévő állapotok stabilizálására futotta. A jelentősebb építkezések akkorra már leálltak: a turisták körében népszerű műemlékek szinte mind a III. század előtt épültek. Ettől kezdve ugyanis már egy defenzívába szoruló birodalomról beszélhetünk, amelynek fővárosa nem is Róma, hanem a császárok aktuális katonai parancsnoksága volt a Rajna-vidéken, az Alpokban, Nikomédiánál, Konstantinápolyban, vagy máshol.

A hanyatlás idejére Róma etnikailag is megváltozott. A III. században már szíriai, afrikai és félbarbár császárok is uralkodtak, akik hatalmukat sokszor félig, vagy akár száz százalékban is barbár seregek segítségével biztosították, a IV. századra pedig számos rangos római család büszkélkedhetett legalább egy barbár őssel.

A történészek főként a legjobban dokumentált katonai és gazdasági okokkal magyarázzák a birodalom válságát. Látni kell azonban, hogy a bukás mély és sokrétű okai közül a legfontosabbak egyike a demográfiai hanyatlás volt.

Bizonyított tény, hogy Kr. u. 400-ra a birodalom városainak nagy része csupán feleakkora volt, mint Kr. u. 150-ben, mivel a lakosság 70-ről 50 millióra csökkent. Itália egyes részein hasonló csökkenés mutatkozott a vidéki lakosság számában is. Az archeológiai leletek mellett írásos források is bizonyítják, hogy Róma súlyos demográfiai válsággal küzdött.

Ekkorra a római városok élete már távol állt a paloták luxusától. Korabeli mércével a városok zsúfoltak voltak, a szegények olcsó anyagokból készült emeletes házakban éltek, melyek között hulladékoktól bűzlő szennyvízcsatornák csörgedeztek. Nem csoda, hogy a fejüket időről időre felütő járványok milliókat pusztítottak el. Emellett virágzott a prostitúció is. Ezek a körülmények pedig korántsem kedveztek a népesség gyarapodásának.

A demográfiai hanyatlás azonban hozzávetőleg négyszáz évvel korábban kezdődött. Augustus (Kr. e. 27–Kr. u. 14) egy hosszú polgárháború lezárásával lett Róma császára. A korábbi vérzivataros idők uralkodói állampolgárságok adományozásával igyekeztek növelni híveik és politikai reformjaik támogatóinak számát. Emellett folyamatosan zajlott a rabszolgák felszabadítása is, akiknek gyermekei már teljes jogú római polgárokká váltak. Ezzel párhuzamosan a született rómaiak körében drámaian csökkent a házasságok száma, és alacsony volt a szaporulat is. Augustusnak azonban meggyőződésévé vált, hogy a birodalom sikerének kulcsa az önfegyelemben és az erős erkölcsiségben rejlik, mely tulajdonságok csakis a született arisztokrata rómaiaknak lehetnek jellemzői. Aggodalommal töltötte hát el, hogy éppen ez a csoport vetette meg legjobban a házasság intézményét és biztosított asszonyainak túlzott szabadságot. A császár szigorú törvényeket hozott, hogy serkentse a házasságkötések és gyermekvállalások számát, valamint hogy visszaszorítsa az igencsak gyakori házasságtöréseket. Később azonban a szenátorok és a római elit tiltakozásai miatt ezeket mérsékelni kényszerült.

Augustus törvényei értelmében a huszonöt és hatvan év közötti férfiak, valamint húsz és ötven év közötti nők számára kötelező lett a házasság. Ha egy nő férje meghalt, két, legfeljebb három éve volt újraházasodni. Az elvált nőknek csupán tizennyolc hónap jutott. Az egyedülálló férfiak és nők nem örökölhettek. Ez persze leginkább a szenátori rendet és a felsőbb osztályokat érintette hátrányosan, de Augustus éppen az ő számuk növekedését kívánta serkenteni, hiszen bennük látta a birodalom megmaradásának zálogát. Az állami hivatalok betöltésénél a házas férfiak élveztek előnyt, a három- vagy többgyermekes nőknek már nem kellett gyám, a három- vagy többgyermekes párok pedig a korábbinál jobb feltételekkel örökíthettek egymásra vagyont. A szenátori rend tagjai nem vehettek feleségül felszabadított rabszolgákat, színésznőket, kerítőket, prostituáltakat és házasságtörőket. Az apák és férjek, ha rajtakapták, szabadon megölhették lányaik és feleségeik szeretőit.

A törvények azonban nem tudtak gátat szabni a demográfiai hanyatlásnak. A történetíró Publius Cornelius Tacitus (55–117) feljegyzései szerint az első században a gyermektelenség általános volt, Ifjabb Plinius (61–113) pedig úgy jellemezte korát, mint ahol az emberek „már egyetlen gyermeket is akadálynak láttak a gyermektelenség jutalmainak elnyerésében”. Plutarkhosz (46–125) még arról számolt be, hogy a szegények azért nem vállalnak gyermeket, mert félnek, hogy nem tudják biztosítani jó neveltetésüket. Egy évszázaddal később Hieroklész ennek már épp az ellenkezőjét állította, miszerint az emberek túlzottan szeretik a javaikat és félnek, hogy a gyermekvállalással azokról le kellene mondaniuk. A születésszabályozás elterjedt volt, a szakszerűtlen abortuszok miatt pedig rengeteg nő halt meg vagy vált terméketlenné. Feljegyzések szerint a lánygyermek kifejezetten nem volt kívánatos és – noha általános gyakorlatról nem lehet beszélni – sok családban a megszületett leánygyermekeket megölték.

Róma városának fogyó népességét a vidékekről érkezőkkel, a nagyobb emberhiányt pedig a birodalom perifériáiról importált barbárokkal pótolták, akik maguk is átvették a római szokásokat. Rodney Stark vallásszociológus kutatásai szerint az első századokban a birodalom lakói közül már csak a perifériákon élő keresztények és zsidók voltak képesek a természetes reprodukcióra. Miután ugyanis ezek a közösségek elutasították a rómaiak körében elfogadott születésszabályozást és az abortuszt, náluk általánosan jellemzőek voltak a nagy családok.

Számos történész szerint Nagy Konstantin császár egyik célja a kereszténység elfogadásával éppen az efféle morálok elterjesztése és így a népességfogyás feltartóztatása volt. Ennek nem teljesen mond ellent az az általánosabb nézőpont sem, miszerint Konstantin csak a visszafordíthatatlan demográfiai folyamatoknak ment elébe, mivel a birodalom keleti részein, Szíriában, Kis-Ázsiában a keresztények részben az áttérések, részben pedig a magas születésszám miatt lassan túlsúlyba kerültek.

A kereszténység felvétele azonban már nem állíthatta meg Róma demográfiai hanyatlását. Sőt Edward Gibbon történész szerint, miután 394-ben Theodosius államvallássá emelte a kereszténységet, a római polgárok vallási interpretációi tovább rontották a népességi mutatókat. Miután a hagyományos római elit egy része a vallási hierarchiákba való betagozódáson keresztül mentette át társadalmi hatalmát, vagy nyert új önazonosságot, sokan váltak szerzetesekké vagy apácákká. Mivel pedig nem házasodtak meg, nemcsak a gyermekszám és a termelőerő, de az adóbevételek is csökkentek. Nem beszélve arról, hogy miután ők immár vallási alapon is elutasították a hadseregbe való belépést, annak soraiban tovább nőtt a rabszolgák és barbárok aránya. Nem csoda, hogy a birodalom nyugati része nem tudott ellenállni a gót, majd a vandál betöréseknek, 476-ra pedig végleg felbomlott. A keleti részeken azonban új aranykor kezdődött, növekvő városokkal és gyarapodó népességgel, amely ezer évvel élte túl a lehanyatlott Nyugatot.

Sayfo Omar