„A mi országunk, az önök országa túléléséről van szó”

A Valeurs Actuelles először április 21-én közölt mintegy húsz nyugalmazott tábornok, valamint száz, szintén többségében nyugalmazott magas rangú tiszt és több mint ezer katona által aláírt felhívást, amelyben Emmanuel Macron államfőt a patriotizmus képviseletére kérték. (Erről ITT OLVASHATNAK bővebben.) A szöveg először egy blogban, majd április 21-én, a Charles de Gaulle néhai köztársasági elnök elleni puccskísérlet 60. évfordulóján a hetilapban is megjelent.

Az aláírók elítélték „a szétesést, amely a hazát sújtja”, „a közösségek közötti gyűlölködést, amelyet egyfajta antirasszizmus táplál”, „az iszlamizmust és a külvárosi hordákat”, amelyek szerintük „az alkotmányunkkal ellentétes dogmák alá” kényszerítették az ország egy részét. A nyugalmazott tisztek az írásukban jelezték, hogy „készen állnak olyan politikusokat támogatni, akik a nemzet megóvására tekintettel vannak”. Arra is felhívták a figyelmet, hogy amennyiben a jelenlegi politika folytatódik, „az aktív bajtársak beavatkozására lesz szükség”.

A szöveg heves közéleti vitát váltott ki, egyes politikusok elsősorban azt vélelmezték, hogy a katonák lázadásra szólítanak fel, míg a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés üdvözölte a tábornokok helyzetértékelését. Jean Castex kormányfő akkor azt hangoztatta, hogy a kezdeményezés „ellentétes minden köztársasági elvünkkel”.

Egy pénteken megjelent felmérés szerint a franciák többsége egyetért a tábornokok véleményével, és 49 százalékuk támogatná a hadsereg beavatkozását a „rend helyreállítása érdekében” egy polgárháborús helyzet esetén.

A mostani levelet az alábbiakban teljes egészében közöljük

A köztársaság elnökének

Minisztereknek, parlamenti képviselőknek, hivatásos főtiszteknek 

Már nem énekeljük a Marseillaise hetedik versszakát, pedig tele van tanulságokkal. Hagyjuk, hogy e sorok betöltsék a lelkünket: 

„Amikor belépünk a katonai pályára, az elődeink már nem lesznek ott. A porukat fogjuk ott találni, és az erényeik nyomát. Sokkal kevésbé vágyakozva arra, hogy túléljük őket, mint hogy osztozzunk a koporsójukon, az lesz a magasztos büszkeségünk, hogy megbosszuljuk vagy kövessük őket.” 

Előttünk járt katonáink azok a harcosok, akik kiérdemelték, hogy tiszteljük őket. Például azok az öreg katonák, akiknek a becsületét önök eltiporták az utóbbi hetekben. Ők Franciaország szolgálóinak ezrei, az egyszerű józan ész nyílt levelének aláírói, katonák, akik az önök parancsainak engedelmeskedve a legszebb éveiket adták azért, hogy megvédjék a szabadságunkat, hogy megvívják az önök háborúit, vagy végrehajtsák az önök költségvetési megszorításait, ám akiket most önök besároztak, miközben Franciaország népe támogatja őket.

Ezeket az embereket, akik harcoltak Franciaország összes ellensége ellen, önök pártütőként kezelték, pedig az egyedüli tévedésük csak az, hogy szeretik a hazájukat, és siratják látható hanyatlását. 

Ilyen körülmények között nekünk, újoncoknak kell a küzdőtérre lépnünk, hogy kimondjuk az igazságot. 

Mi vagyunk azok, akiket az újságok a „tűz nemzedékének” neveztek. Férfiak és nők, aktív katonák minden fegyvernemből és minden rendfokozatból, minden politikai irányzatból, akik szeretik a hazájukat. Ez az egyetlen dicsőségünk. Ám ha a szabályoknak megfelelően nem nyilatkozhatunk nyíltan, akkor sem hallgathatunk. 

Afganisztánban, Maliban, a Közép-afrikai Köztársaságban és máshol sokan közülünk szembenéztek az ellenséges tűzzel. Sokan hagytak ott bajtársakat, akik a bőrüket kockáztatták, hogy elpusztítsák az iszlamizmust, amelynek önök most engedményeket tesznek a mi földünkön. 

Majdnem mindnyájan átéltük az Őrszem-hadműveletet. (A Charlie Hebdo elleni 2015. januári iszlamista terrortámadás után a francia hadsereg „rendfenntartó” bevetése az államhatárokon belül – a ford.) A saját szemünkkel láttuk az elhagyott elővárosokat, a kiegyezést a bűnözéssel. Elszenvedtük több olyan vallási közösség kihasználásunkra irányuló próbálkozásait, amelyek számára Franciaország nem jelent semmit. Semmit, csak a gúny, a megvetés, sőt a gyűlölet tárgyát.

Felvonultunk július 14-én (a francia nemzeti ünnepen a Champs-Elysées-n – a ford.). És azt a jóindulatú és sokszínű tömeget illetően, amely éljenzett minket, mert belőlük származunk, a feletteseink arra kértek minket, hogy ne bízzunk bennük, sőt megtiltották, hogy egyenruhában közlekedjünk, potenciális áldozatokká téve minket. Azon a földön, amelyet pedig még ma is képesek vagyunk megvédeni.

Igen, idősebb katonáink teljes mértékben igazat írtak előző levelükben. Látjuk az erőszakot a városainkban és a falvainkban. Látjuk megtelepedni a kommünotarizmust (kb. törzsiség, etnikai, kulturális és vallási klánszellem – a ford.) a köztérben, a közbeszédben. Látjuk a Franciaország és történelme iránti gyűlöletet normává válni. 

Talán nem a katonáknak kell kimondani ezt, érvelnek önök. Éppen ellenkezőleg, mivel a helyzetértékeléseinkben apolitikusak vagyunk, egy rendkívül fontos megállapítást teszünk, ugyanis ezt a hanyatlást számos válságban lévő országban láttuk már. 

Ez az, ami közvetlenül megelőzi az összeomlást. Előre jelzi a káoszt és az erőszakot, és ellentétben azzal, amit önök olykor állítanak, ez a káosz és ez az erőszak nem egy „katonai puccsból” fog kirobbanni, hanem egy civil felkelésből. 

Ahhoz, hogy az idősebb katonák megnyilatkozásának formája miatt akadékoskodjanak ahelyett, hogy elismernék megállapításaik nyilvánvalóságát, igencsak gyávának kell lenniük. Ahhoz, hogy a rosszul értelmezett kötelező visszafogottságra hivatkozzanak velük szemben abból a célból, hogy elhallgattassanak francia állampolgárokat, felettébb alattomosnak kell lenniük.

Ahhoz, hogy a hadsereg vezetőit állásfoglalásra és megnyilatkozásra bátorítsák, majd dühösen megbüntessék őket, ha mást írnak, mint harctéri jelentéseket, erősen perverznek kell lenniük.

Gyávaság, alattomosság, perverzió: mi nem így képzeljük el a katonai erényeket. Éppen ellenkezőleg, a hadsereg az a hely, ahol igazat mondunk, mert ha kell, az életünket adjuk a szolgálatban. Ez a bizalom a katonai intézmény iránt a leghőbb vágyunk. 

Igen, ha egy polgárháború kirobban, a hadsereg fenn fogja tartani a rendet a saját földjén, mert ezt fogják tőle kérni. De ez már maga a polgárháború lesz.

Senki sem akarhat egy ilyen rettenetes helyzetet, idősebb katonáink és mi magunk sem, de igen, ismételjük: polgárháború lappang Franciaországban, és ezzel önök tökéletesen tisztában vannak. 

Végül pedig az elődeink riadókiáltása távolabbi visszhangokra is utal. Idősebb katonáink azok az 1940-es ellenállók is, akiket nagyon gyakran az önökhöz hasonlók pártütőként kezeltek, és akik folytatták a harcot, miközben a félelemtől remegő törvénytudók már a gonosszal való megalkuvásra készültek, hogy úgymond csökkentsék a károkat. És idősebb katonáink az 1914-es „borostások” is, akik meghaltak néhány méter földért, miközben önök országunk egész megyéit engedték át ellenállás nélkül az erősebbnek. Idősebb katonáink mindazok a híres vagy névtelen halottak, akik a fronton estek el, vagy csak elhunytak egy szolgálattal eltöltött élet után. 

Vajon az összes idősebb katonánk, akik azzá tették országunkat, ami, akik megvédték a területét, a kultúráját, parancsokat adtak vagy kaptak az anyanyelvükön, csupán azért harcoltak, hogy önök hagyják Franciaországot egy bukott állammá válni, amely egyre nyilvánvalóbb tehetetlenségét brutális zsarnoksággal igyekszik pótolni azon szolgái ellen, akik a bajra figyelmeztetni akarják?

Cselekedjenek, Hölgyek és Urak! 

Ez alkalommal nem megrendelésre készült érzelmi kitörésről, előre gyártott formulákról, vagy nyilvánosság-hajhászáról van szó. Már nem a mandátumuk meghosszabbítása, vagy újabbak megszerzése a tét.

A mi országunk, az önök országa túléléséről van szó.