A harcok három hete robbantak ki, alig pár nappal az után, hogy Barack Obama Washingtonban fogadta Hamid Karazai afgán és Aszif Ali Zardari pakisztáni elnököket. Bár elsőre azt hihetnénk, hogy a történet a tálibok elleni harcról szól, valójában ennél sokkalta nagyobb játszma zajlik a háttérben. A tálibok két éve harcolnak az iszlám törvénykezés bevezetéséért az északnyugat-pakisztáni, zömében pastuk lakta Swat völgyben. Az iszlamista lázadók és kormányerők rendszeres összecsapásai miatt az egykori turistaparadicsom lassan romjaiba dőlt.

Év elején úgy tűnt, helyreáll a béke. Februárban Aszif Ali Zardari elnök fegyvernyugvásért cserébe engedélyezte a sería bevezetését, amivel gyakorlatilag autonóm státuszt biztosított a térségnek. Az édes győzelem megrészegítette a tálibokat. Nyilatkozatot adtak ki, melyben kihirdették: szívesen nyújtanának menedéket Oszama bin Ladennnek is, majd Bejtullah Meshud tálib vezető az amerikai kormány bejelentésére, miszerint tárgyalna a „mérsékeltebb tálibokkal” azt felelte: az Egyesült Államok nincs abban a pozícióban, hogy bárkivel is tárgyaljon. Az iszlamisták ezt követően megszegve a tűzszünetet támadásokat indítottak a szomszédos törzsi területek ellen is. Számos nyugati sajtóorgánum és döntéshozó tálib hatalomátvétel rémképét kezdte vizionálni az atomhatalom Pakisztánban.

Közéjük tartozott Hilary Clinton amerikai külügyminiszter is, aki egyenesen világméretű katasztrófát emlegetett, hiszen mindeközben Washington és Iszlámabád kapcsolata is mélyponton volt. Az amerikai légierő ugyanis a pakisztáni vezetés tiltakozása ellenére 2008 óta rendszeresen támadta a szuverén Pakisztán területén lévő feltételezett tálib bázisokat. A felfokozott hangulatban alig voltak, akik reálisan látták, hogy Iszlámabád nem hasonlítható össze az 1917-es Szentpétervárral, vagy az 1978-as Teheránnal. Szemben az előzőekkel, itt – már csak a nagy számok törvénye miatt is – nem áll fenn a veszélye egy drasztikus politikai fordulatnak. A tálibok esélyei korlátozottak.

A 170 milliós ország lakosságának 55 százaléka ugyanis Pundzsáb tartományban összpontosul, vallásukat tekintve döntő többségben síita muszlimok, vagy az iszlám misztikus ágát követő szúfik. 50 millió ember él Szindih tartományban, ők brit műveltségű városlakókként leginkább a meggyilkolt Benazir Bhuttó özvegyének, Aszif Ali Zardari elnök pártját támogatják.

Az említett két tartomány lakói együttesen Pakisztán lakosságának 85 százalékát adják. Az egyébként más-más hagyományokat követő tömegek abban egységesek, hogy elutasítják a szunnita iszlám radikális, sok helyen félreértelmezett irányzatát követő tálibokat.

Az iszlamisták tehát ha akarnák se tudnák átvenni a hatalmat az egész ország területén. A látványos és kitartó utcai demonstrációiról híres, brit műveltségű iszlamabadi elit nem is tekint komoly problémaként a tálib-kérdésre, aminek egyik oka lehet, hogy a pakisztáni vezetés – és elit – történelmi okokból kifolyólag elsősorban nem az iszlamistákat, hanem Indiát tartja legfőbb ellenségének. A haderő 80 százaléka például nem a most problémás régiókban, hanem az indiai határon összpontosul. Az iszlamisták ráadásul még jó szolgálatot is tesznek a világi vezetésnek, hiszen a többségben hinduk lakta India, illetve Afganisztán sakkban tartására igencsak megfelelnek a hegyekben bujkáló tálib harcosok, akik zsold helyett fetvával is beérik a „hitetlenek” elleni harchoz.

Az észak-pakisztáni tálib jelenlét tehát elsősorban nem Iszlámabád, hanem India, Afganisztán, illetve az utóbbi területén állomásozó amerikai és NATO-erők számára problémás, hiszen az iszlamisták pakisztáni rejtekükből kiindulva támadják a szövetséges erők afganisztáni csapatait, illetve azok utánpótlási útvonalait. Nem csoda hát, hogy Obama elnöknek nem kis erőfeszítésébe került, hogy washingtoni találkozójukon végül rábírja Zardarit a tálibok elleni fellépésre.

Bár a híradásokból nem tűnik ki, a tálib-ügy valójában másodlagos kérdés. Van egy másik feszültségi góc, ami a közeljövőben sokkal meghatározóbb lehet a térség és Pakisztán számára: Beludzsisztán kérdése.

Az Irántól keletre, Afganisztántól pedig délre eső tartomány Pakisztán területének 48 százalékát teszi ki, az ország lakosságnak azonban mindössze 5 százaléka él ott. A tartomány legnagyobb kikötője, a kínai tőkéből épülő Gwadar a Hormuzi-szoros bejáratánál fekszik, melyen keresztül az Arab-öböl felől érkező olajtankerek jutnak ki az Indiai-óceánhoz. Ebből már sejteni lehet, hogy a térség sorsa koránt sem érdektelen a különféle hatalmak számára.

Beludzsisztán társadalmi berendezkedése törzsi jellegű. Az országon belül itt a legsiralmasabb a nyugati értelemben vett emberi jogok helyzete. A törzsfők hatalomgyakorlási módja nyugati mércével mérve nem mindig áll párhuzamban az állampolgári jogokkal, ami ördögi kört eredményez: fejlettségét tekintve a térség messze elmarad a többi régiótól, a központi kormány pedig éppen a törzsi rendszer és hatalomgyakorlás miatt feleslegesnek érzi komoly fejlesztések végrehajtását.

Az elmúlt évek tanúsága szerint az efféle állapotok tökéletes casus belli lehetnek a külföldi beavatkozásra. 2006-ban BrassTacks nevű pakisztáni agytröszt egyik kutatója, Farzana Shah tanulmányt közölt a Pak Tribune-ban melyben beszámolt arról, hogy Nagy-Britannia „emberjogi konferenciát” szervezett Londonban, melynek fő témája a beludzsisztáni helyzet volt. A jelenlévő külföldi és beludzs megfigyelők egymást túllicitálva kárhoztatták a beludzsisztáni emberjogi helyzetet. A pakisztáni kormány pedig nem volt a meghívottak listáján, így nem tudott válaszolni a vádakra.

De ez csak a jéghegy csúcsa. A térségben működik a beludzs Felszabadítási Hadsereg (BLA) nevű gerillacsoport is, amelynek egyik vezetője Brahamdagh Bugti, a korábbi beludzsisztáni miniszter, Nawab Akbar unokája a pakisztáni AAJ TV-nek adott interjújában elmondta, hogy megfélemlítő támadásokat készül intézni Beludzsisztán nem balach lakossága ellen.

Más interjúkban India segítségét kérte a Pakisztántól való elszakadáshoz. Mindehhez a jelek szerint nemzetközi hátszele is van. 2006 júniusában a pakisztáni vezetés a brit titkosszolgálatokat vádolta a feszültségek szításával. 2006. augusztus 9-én Press Trust of India szerint tíz brit felsőházi tag is részt vett a Brit Szenátusi Védelmi Bizottság ülésén, ahol a beludzs szeparatisták titkosszolgálati támogatását vitatták meg. Ugyanott beszámoltak arról is, hogy a CIA és Moszad milyen módszerekkel támogatja az Irán és Dél-Afganisztán területén szervezkedő beludzs lázadókat.

Pakisztán pedig ha nem is ellenséges, de mindenképp rossz szándékú szomszédokkal van körülvéve. Északi szomszédja, Afganisztán már 1947-ben is rossz szemmel nézte Pakisztán függetlenségének kikiáltását. Azóta az egyetlen időszak, amikor Afganisztán nem okozott problémákat szomszédjának, a tálib uralom ideje volt. Christine Fair a Foreign Affairsban megjelent cikke beszámol arról, hogy az BLA az afganisztáni Kandahárban gyűjti erejét. A neves külpolitikai folyóiratban megjelent írás tanúsága szerint a szervezetet az indiai titkosszolgálat, a RAW is támogatja anyagi eszközökkel, logisztikailag és fegyverekkel is, míg Farzana Shahnak a Pak Tribune-ban megjelent tényfeltáró cikke szerint a beludzsisztáni kormánynak számos tagja Jeruzsálemben él.

A nyugati szomszéd, Irán a sah idejében jó kapcsolatot ápolt Pakisztánnal, az 1979-es iszlám forradalom után azonban a barátság megromlott. Irán középhatalmi szerepre pályázik a közép-ázsiai régióban, ami értelemszerűen leginkább Pakisztán rovására történhet meg. Teheránt leginkább az dühíti, hogy a CIA által alapított és pénzelt Dzsundullah nevű gerilla szervezet fegyveresei rendre támadásokat intéznek Irán ellen Beludzsisztán területéről. (Brian Rossand, Christopher Isham, ABC News 2007. április). De a két ország viszonyát gazdasági ellenérdekeltségek is rontják. Irán dollármilliárdokat ruházott be a chabahari kikötő felépítésére, mely nagyjából kétszáz kilométerre fekszik a beludzsisztáni Gwadartól. Ha a kínai pénzből épülő pakisztáni kikötő elkészülne, komoly konkurenciát jelentene a Chabaharinak. A világtól elszigetelt Irán ráadásul folyamatosan igyekszik javítani kapcsolatait Indiával, a perzsa ország jelenlegi tervek szerint egy Beludzsisztánon keresztül haladó vezetéken juttatna gázt Indiának. Ez azonban Iszlámabád ellenállása miatt nem történhet meg.

India és Pakisztán három háborút vívott egymással, és India volt felelős a korábban Kelet-Pakisztán részét képező Bangladesh elszakadásáért is. India jelenleg az Egyesült Államok legnagyobb térségbeli szövetségese, és duplán is érdekelt Beludzsisztán elszakadásában. Így ugyanis – mint fentebb már említettük – gázhoz juthatna Iránból és egyben biztos lehetne abban is, hogy a Gwadar kikötő nem kerül legnagyobb riválisa, Kína fennhatósága alá. Ez utóbbi mellesleg az Egyesült Államoknak sem érdeke.

Washington e mellett azért is érdekelt Beludzsisztán biztosításában, mert egyrészt területén tartja fenn az egyik legjelentősebb, afganisztáni műveletekhez használt utánpótlásbázisát, másrészt Beludzsisztánon keresztül vezetnék ki a dél-afganisztáni gázt az indiai óceánig. Beludzsisztán kapcsán tehát találkozhatnak Irán és az Egyesült Államok érdekei. Nem véletlen talán, hogy márciusban Barack Obama barátságos videoüzenetben köszöntötte az iráni népet a perzsa újév alkalmával.

Nem kizárt, hogy a washingtoni Obama–Karzai–Zardari-találkozón Beludzsisztán sorsa is szóba került. Ilyen szomszédok között érthető, hogy a pakisztáni vezetés csupán macska-egér játékot játszik a tálibokkal, akik gyakorlatilag az egyik legnagyobb aduászát jelentik. Ha ugyanis Iszlámabád – akár a tálibokon keresztül – nem gyakorol nyomást szomszédaira és a szövetséges hatalmakra, akkor már csak Kína mentheti meg attól Beludzsisztánt, hogy Irán, India és az Egyesült Államok játszóterévé váljon.

Pakisztánban ma több mint 60 kínai vállalat 122 projektén tízezer mérnök dolgozik. Ha a tálib fenyegetés végképp elviselhetetlenné válna, a kínai haderő minden bizonnyal szívesen sietne Iszlámabád segítségére. És biztosan szívesen ott is maradnának, hogy megőrizzék a békét.

Sayfo Omar