Győzni vér nélkül

A sárga mellényesek tüntetése harmadik hónapja tart Franciaországban. Minden héten szombaton és vasárnap tízezrek teszik meg sétájukat Párizsban és a vidéki városokban. Noha Emmanuel Macron, látszólagos engedményt téve, január elején visszavonta a tiltakozást kiváltó adóemelést, az elégedetlenség okai továbbra is fennállnak. A sárga mellényesek számban ugyan megfogyatkoztak, de akik az utcán maradtak, azok eltökéltebbek, mint valaha. Helyszíni riport a sárga mellényesek február 16-i párizsi tüntetéséről.

Fotó: Almássy Ferenc/Demokrata

Párizsba beszökött a tavasz. A belvárosban családok, párok, fiatalok vonulnak együtt, beszélgetve és énekelve. Egy régi Citroënre szerelt hangszóróból Edith Piaf hangja szól. A tüntetések alapembere a civilben kamionsofőr Éric Drouet. Az ő ötlete volt, hogy a résztvevők húzzák fel a sárga mellényt, ami azóta a mozgalom név­adója és védjegye lett. A nagydarab, barátságos férfi komótosan sétál a tömegben. Csodálkozva néz rám, amikor elmondom neki, hogy Magyarországon még mindig sokan tekintenek Eldorádóként a Nyugatra, és nem értik a franciák elégedetlenségét.

– Iszonyatosan sok adó van, az emberek nem tudnak rendesen enni a hónap végén – válaszolja. – Nem élünk, hanem túlélünk. Ez már rég nem demokrácia, a politikusok nem hallgatnak ránk. Már három hónapja kint vagyunk, és semmi nem változik, sőt minden egyre rosszabb. De nem adjuk fel.

A céljaik ambiciózusak. Drouet elmondja, hogy fő törekvésük a Référendum d’Initiative Citoyenne, vagyis a polgári kezdeményezésű népszavazás bevezetése, ami megadná a lehetőséget az állampolgároknak, hogy az alkotmányról és a törvényekről szavazzanak, valamint hogy lemondásra kényszerítsenek politikusokat. A hagyományos francia köztársasági képviseleti modellel radikálisan szakító elképzelés azonban nemhogy a franciákat, de még a sárga mellényeseket is megosztja. Sokan attól tartanak, hogy ezzel a lobbicsoportok erősödnének, mások pedig egyszerűen nem akarnak mindent alapjaiban felforgatni.

A délutáni napsütésben feszültségnek még nincs nyoma. A készenléti rendőrök is nevetgélve beszélgetnek egymással.

– Nem tartanak attól, hogy megint lesznek összecsapások? – kérdezem egy magas rangú tiszttől.

– Mi semmitől nem félünk. Ja de, talán attól, hogy melegünk lesz – válaszol mosolyogva.

A Street Medics nem osztja az optimizmust. A vörös kereszttel jelölt fehér pólót viselő civil elsősegély-szolgálat négy-öt fős csapatokban járja a tömeget. Egymással rádiókon kommunikálnak, orvosok és ápolók vezetik a csoportokat.

– Az elején sárga mellényes voltam, de amikor láttam a sebesülteket, azt gondoltam, tennem kell valamit értük – meséli a 45 éves Max, aki civilben hegesztő. Szerinte a kormány által a sérülésekről kommunikált adatok távol állnak a valóságtól. Február közepén a Street Medics több mint kétezer sebesültet számolt össze. Huszonegy ember szemét lőtték ki, a súlyos fejsérülések száma pedig megközelítette a kétszázat. Christophe Castaner belügyminiszter ezzel szemben csak tíz, állítása szerint véletlen találatról számolt be a sajtónak.

– Én nem félek a vértől, de a kilőtt szem látványa nekem is sok volt – mondja Max.

Fotó: Almássy Ferenc/Demokrata

Nem sokkal beszélgetésünk után meg is indultak az aznapi összecsapások. Egy pár száz fős csoport, megpróbálva leszakadni a tömegtől, befordult egy szűk utcába. A rendőrök azonnal könnygáz­gránátokkal feleltek. A Montpar­nasse-tól nem messze kiabálások hangzanak. Egy kisebb sárga mellényes csoport egy hatvanas éveiben járó férfival veszekszik. Közelebb érve kiderül, hogy a férfi nem más, mint Alain Finkielkraut konzervatív zsidó filozófus.

– Mocskos cionista! Menj haza Tel Avivba! Franciaország a miénk! – kiabálja egy palesztin kendőt viselő vörös szakállas férfi, társai pedig „fasisztának” nevezik Finkielkrautot.

Amikor a szóváltás zajlott, még senki nem sejtette, hogy ebből lesz a kormány legnagyobb kampányfegyvere. A májusi európai parlamenti választásokra készülő Emmanuel Macron és a fősodratú média az inzultus nyomán antiszemitának bélyegezte a sárga mellényeseket. Benjamin Griveaux kormányszóvivő szerint Fin­kielkrautot „mocskos zsidónak” nevezték. Utóbbit egyébként sem e sorok írója, sem az ügyben leginkább érintett Fin­kielkraut nem hallotta. A filozófus szerint az inzultus nem antiszemitizmusból, hanem a tüntetők elitgyűlöletéből fakadt.

Tény azonban, hogy a kezdetekben sokak számára szimpatikus mozgalom egyre inkább felhígul. Mára olyanok is csatlakoztak a tüntetőkhöz, akiket a legtöbben nem látnak szívesen. Ilyen a fekete csuklyájáról és erőszakos módszereiről ismert Black Blocks.

– Sokan azt hiszik, de mi nem vagyunk antifák – árulja el kérdésemre egyikük, egy magas, vékony, alig húszéves férfi. –Vannak persze köztünk azok is, de akadnak jobbosok, anarchisták és monarchisták is. A Black Blocks nem egy szervezet, hanem egy módszer, és azért vagyunk itt, hogy megtegyük azt, amit mások nem mernek – mondja, majd szó nélkül hátat fordít, és elindul a tömegben.

Talán azért, mert alig ötven méterre tőlünk másféle maszkos alakok gyülekeznek. A francia rendőrség bűnügyi osztálya, a BAC, a sárga mellényesek által „Macron-milíciának” gúnyolt rend­őrei, civil ruhában, fejükön símaszkkal és motorsisakkal, oldalukon viperával figyelik a tüntetőket. Hogy sokuk karjáról hiányzik az egyébként kötelező rendőrségi karszalag, aligha véletlen: az elmúlt hónapokban se szeri, se száma nem volt a túlkapásaiknak.

Mire a tömeg megérkezik a menet tervezett végállomásához, a nap már lemenőben van. A békésebbek ekkorra már mind hazaszállingóztak, előkerül a víz­ágyú, a rohamrendőrök pedig száz méter hosszú sorfalat alkotnak. A blackblocksosok elkezdik felszedni a macskaköveket, néhányuk még az aszfaltot is megpróbálja feltörni. Hamarosan megindul a kő-, gumilövedék- és könnygázzápor.

– Viszonylag nyugodt a mai szombat, nemde? – nevet rám az egyik tüntető, miközben egy önkéntes mentős Maaloxot spriccel égő szemeimbe és az arcomra, hogy lemossa a könnygázt.

Ahogy sötétedni kezd, a tömegből pár ezer ember leválik, és a Champs-Élysées felé indul a kis utcákon keresztül. Az autósok és turisták megilletődve figyelik a Marseillaise-t éneklő és Macron-ellenes rigmusokat skandáló tömeget. Mielőtt azonban elérnénk a Champs Élysées-t, a rendőrség lezárja az utca kijáratát. A tömeg felszeletelése rég bevált taktika. A francia rendőrök nem szeretik, ha fényképezik őket. Ezt egyikük egy hasamra irányzott gumibotütéssel adja tudtomra. De a verésből a többi újságírónak, sőt, a turistáknak is kijut.

A háttérben Alain Finkielkraut. Fotó: Almássy Ferenc/Demokrata

A tüntetők azt remélik, hogy még száz nap, és vége Macronnak, az európai parlamenti választás ugyanis megmutatja majd, hogy mit akar valójában a francia nép. A sárga mellényesek azt mondják, ők Európa ellen fognak szavazni, mert elegük van a szerintük spekulánsokat, a nagytőkét és a multinacionális cégeket szolgáló szervezetből. A francia elnök most a „Nagy nemzeti vita” nevű eseménysorozattal turnézik az országban, amelyben ingujjra vetkőzve, a nép gyermekeként beszélget a megválogatott közönséggel. Ennek azonban március 15-én vége lesz, a sárga mellényesek pedig március 16-ára minden aktivistájukat Párizsba hívták. Három hónap tüntetés és a kormány lejáratókampánya ellenére a franciák hozzávetőleg fele szimpatizál a sárga mellényesekkel, akik azt remélik, hogy a hideg enyhülésével a korábbinál többen csatlakoznak majd hozzájuk.

A kérdés az, hogy ki fárad el előbb. Emmanuel Macron tartalékai egyre fogynak, és a rendőrség is ki van merülve. A közelmúltban egy olyan videó került fel az internetre, amelyen a készenléti rend­őrök egymással verekednek. Közben a sárga mellényesek létszáma is a heti 700 ezres csúcsról heti 120 ezresre fogyatkozott. Akik viszont maradtak, azok egyre elszántabbak és tapasztaltabbak. Noha a franciák még nem jutottak el odáig, ahova a görögök vagy a venezuelaiak, sokan vannak, akik úgy érzik, hogy ez talán az utolsó esély, hogy változást vívjanak ki – vérontás nélkül. Hamarosan kiderül, hogy ez sikerül-e.