Putyin és Bush régi jó barátokként üdvözölték egymást. A két elnök mosolyogva rázta meg egymás kezét, majd feleségeikkel együtt beszálltak Putyin felújított, hófehér, „békebeli” Volgájába, mellyel Bush egészen az orosz elnök birtokáig vezette vendéglátóját.

A baráti idill azonban pusztán csak a felszín volt. A találkozó előtt és után valóságos szóbeli ütésváltás zajlott a két államfő között. A dolgot Bush elnök kezdte, amikor e hónap 5-én a litván televíziónak adott interjújában Európa utolsó diktatúrájának nevezte Moszkva mára egyetlen kelet-európai bástyáját, Fehéroroszországot, melynek élén a tekintélyelvű Alekszandr Lukasenko immár valóban tizenegyedik éve trónol. A dolog Bush hét végén tett kijelentésében csúcsosodott ki: Kelet-Európa szovjet megszállása a történelem egyik legnagyobb hibája volt. Ismeretes, hogy Putyin elnök pár nappal korábban, a Szovjetunió széthullását a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájaként jellemezte.

Bush elnöknek az orosz demokráciát kritizáló szavaira válaszként Putyin a CBS televíziónak elmondta: a négy évvel ezelőtti amerikai elnökválasztásokon Busht az Al Gore-ral való versenyből az amerikai legfelsőbb bíróság hozta ki győztesnek. Az oroszok akkor nem ütötték bele az orrukat az amerikai belügyekbe. Putyin szavai mindazonáltal sok mindent elárultak. Szólamaival Putyin akaratlanul is elismerve, hogy Oroszország mára nem pusztán gazdasági és katonai, de ideológiai téren is a másodhegedűs szerepébe kényszerült: az orosz elnök az amerikaiakra rálicitálva maga is a demokratikus berendezkedés iránti elkötelezettségét hangoztatja lépten-nyomon.

Ezzel azonban az amerikaiak „hazai pályáján” bonyolódik kilátástalan ideológiai vitába. Győzelemre vagy akár a hitelesség látszatának fenntartására nem lehet esélye. A demokrácia, hála Bush elnöknek és az őt irányító neokonzervatívok ténykedésének, mára már nem sokban különbözik a huszadik századi totalitárius ideológiáktól, melyek nagyméretű imperialista terjeszkedések eszmei legitimitását szolgáltatták. A képlet ma is ugyanaz: Velünk vagy ellenünk.

A Bush és Putyin közötti nyílt konfrontáció persze elmaradt. Hiszen Bush, bármennyire is szeretné, hogy Oroszország élén egy Putyinnál kevésbé karizmatikus és akaratos vezető álljon, aktuális kérdésekben aligha nélkülözheti a jelenlegi orosz elnök együttműködését. Ilyen például a terrorizmus elleni harc és Irán kérdése, bár utóbbi esetében az érdekek némileg eltérnek egymástól, mivel az iráni bushehri atomerőmű építésén orosz kezek munkálkodnak. Így tehát Bush számára a moszkvai hatalomváltás csak álom marad, s a szóbeli bírálatokon túl legfeljebb annyira futja, hogy Moszkvában Bush elnök orosz emberjogi aktivistákkal találkozzon, akikkel egy szebb és demokratikusabb Oroszország víziójáról tanácskozott. A dolog – ahogy az egyik aktivista, Ljudmila Alekszejeva is megjegyezte – némileg hidegháborús emlékeket idéz, amikor Reagan elnök egymás után fogadta tanácskozásra a Szovjetunióból emigrált ellenzékieket. Az idők persze azóta megváltoztak, disszidensek nincsenek többé, így mára az emberjogi aktivisták jöttek divatba. Az amerikai diplomácia kétszínűségét kitűnően jellemzi, hogy Bush Arseni Roginskivel, a csecsen sérelmeket tolmácsoló Memorial szervezet aktivistájával is melegen eltársalgott alig pár órával azután, hogy Putyin elnökkel közösen hitet tett a terrorizmus elleni hadjárat töretlen folytatása mellett, mely mint tudjuk, orosz értelmezés szerint leginkább a csecsen felkelők és támogatóik megregulázását jelenti.

Moszkvai látogatása után Bush egyenesen Grúziába vette az irányt, ahol találkozott a moszkvai ünnepségeket a hazájában működő két orosz bázis miatt bojkottáló Mihail Szakasvili államfővel. Az oroszbarát Eduard Sevardnadze igáját magáról 19 hónappal ezelőtt lerázó kaukázusi ország igen hálás terepek bizonyult Bush elnök számára. Akárcsak a többi, Moszkvától egyre távolodó szovjet utódállam, Ukrajna, Moldova és majd egyszer talán Fehéroroszország. Ezek a demokráciát maguktól kiharcoló népek komoly legitimitást adnak Bush „demokratikus” téveszméinek és magas labdát a populista szólamoknak. Amit az amerikai elnök persze le is csapott. Hiszen ahogy a Tbiliszi főterén a fogadására összegyűlt közel százezer, „Bushi, Bushi” nevet skandáló grúz polgár előtt kifejtette: „Ma szerte a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten az emberek szívében ugyanaz a szabadság iránti vágy él”. Később megfejelve ezen csúsztatást, azon tézisét is kifejtette, miszerint: „A rózsás forradalom nélkül nem lett volna narancsos forradalom Ukrajnában vagy cédrusos forradalom Libanonban.” Szavai mögött hihetünk tájékozatlanságot, ami nem lenne meglepő egy olyan embertől, aki már egyszer összekeverte az egymással hadilábon álló India és Pakisztán fővárosát. Az összeesküvés-elméletekre fogékonyabbak szerint azonban valószínűbb, hogy a hármas hasonlat mögött egy burkolt beismerő vallomás áll, mely szerint ugyanazon, Amerikában székelő think-tank áll az említett három államban lezajlott események mögött. A grúz események kapcsán már azok lefolyása idején feltűnt az elemzőknek a forradalom posztszovjet országtól szokatlan mérnöki pontosságú megtervezettsége, s ennek köszönhetően a neves elemzők által elkerülhetetlennek ítélt vérfürdő elmaradt. Később ugyanezen forgatókönyv zajlott le Ukrajnában is, ahol ráadásul bebizonyosodott, hogy az amerikai International Republican Institute nevű kormányközeli szervezet tizenegymillió dollárral és tanácsadói tevékenységgel támogatta az ellenzéket. Ugyanez a szervezet egyébként orosz hírszerzők információi szerint nemrég ötmillió dollárt utalt át a fehérorosz ellenzék számlájára. Libanon kapcsán pedig Hariri, volt miniszterelnök meggyilkolása után, ami a Szíria-ellenes tüntetések gyújtószikrája volt, több elemző bebizonyította, hogy a szíriai titkosszolgálatok nem állhattak a merénylet mögött, mivel annak elkövetéséhez szükséges technológiával kizárólag a CIA rendelkezik.

Bush tbiliszi látogatása igazi diadalmenet volt. Az amerikai elnök jóságos Uncle Sam képében felajánlotta, hogy közvetít Moszkva és Tbiliszi között, a két még Grúziában működő orosz katonai bázis leszerelése érdekében. Érdemes az elmúlt heti, második világháborús megemlékezések kapcsán megemlíteni, hogy az Egyesült Államok seregének még most, a harcok befejezése után hatvan évvel sem akaródzik hazahurcolkodni Németországból, ahol azóta is bázisokat tart fent. Nem is beszélve a Japánban – stílusosan éppen Nagaszakiban -, Dél-Koreában és a világ több pontján „békés célokból” fenntartott megannyi amerikai támaszpontról. A Szakasvili elnöknek tett nemes gesztussal egy időben Bush kifejtette, hogy teljes mellbedobással támogatja a kaukázusi ország NATO- és európai uniós tagságát. Előbbi támogatása érthető, hiszen az aprócska ország közel ezer katonával asszisztál Irak megszállásához, amiért az iraki nép Bush szavai szerint „valóban hálás”. Az Euro-Atlanti együttműködéshez való csatlakozás pozitív hozadéka lehetne továbbá Washington számára, hogy a mostani két orosz bázisra végre kikerülhetne a NATO-lobogó, amivel Irán körülbástyázottsága tovább nőhetne. Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás felvetése kissé meredeknek és dogmatikusnak hat, pozitív jövőképnek és elérendő célnak tökéletesen megfelel. Akárcsak annak idején a kommunizmus építése.

Bush felajánlotta gyámkodását Szakasvili elnöknek, a két elszakadni kívánó grúz tartomány, Észak-Oszétia és Abházia ügyének békés rendezésében is. A hangsúly itt mindenképpen a „békés” jelzőn van. Hiszen a tervek szerint jövőre működésbe lépő, Grúzián átívelő amerikai kőolajvezeték biztonsága messze fontosabb pár rakoncátlankodó kisebbségnél, akiknek még a nevüket is alig tudják kiejteni. A folyamatok békés rendezésének érdekében az Egyesült Államok ötvenmillió dollárt utalt át Tbiliszinek a grúz hadsereg kiképzésére.

A függetlenségre vágyó Észak-Oszétia helyzete, illetve hovatartozása számos vita tárgyát képezheti. Tagadhatatlan viszont, hogy a régiót a grúzoktól eltérő etnikumú oszétek lakják, akik vallásilag az ortodox egyházhoz tartoznak. Emellett orosz személyazonossági papírokkal rendelkeznek. A grúz kormányzat kezében a két tartomány demokratikus megőrzésében komoly adu lenne a NATO-hoz való csatlakozás és az életszínvonal növelése. Igazi demokráciában azonban – az oszétiaiak és abházok szerint legalábbis – Oszétiát és Abháziát nem szeparatista tartományoknak, hanem autonómiáknak neveznék. De ha már a grúz állam demokratikus jellegét vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy a régi kommunista reflexek a mai napig is működnek a kaukázusi országban. Ennek legékesebb bizonyítéka éppen egy Bush látogatása során megesett incidens. Napvilágot látott a hír, hogy az elnök beszéde közben, a pulpitusától harminc méterre egy kézigránát landolt a földön. A grúz nemzetbiztonsági hivatal magas rangú tisztviselője, Guram Donadze azonban, az AP hírügynökségnek adott nyilatkozatában, megannyi szemtanúnak ellentmondva cáfolta a dolgot. Egy nap múlva azonban a megváltoztatott hivatalos álláspont elismerte, hogy a gránát valóban ott volt, viszont a földön hevert, amikor megtalálták és nem repült. Az persze vajmi keveset számít, hogy szemfüles sajtósok megtalálták azt a férfit, akit háton talált az egyébként hatástalanítottnak mondott gránát, mielőtt földre esett volna.

Bush elnök mindenesetre elégedetten dőlhetett hátra repülőgépe ülésén, útban Washington fele. Kaukázusi kiruccanása, hasonlóan a pár nappal korábbi Baltikumba tett látogatásához, igazi diadalmenetté vált. Az önfeledt, demokráciát ünneplő kelet-európaiak tízezrei üzenték a világnak: Amerika jó! Bush demokráciahóbortja és az azzal járó háborúk pedig több mint helyénvalóak. És az önfeledten ünneplő ukránok, grúzok, moldovaiak nem is sejtik, hogy ők pusztán jelentéktelen mellékszereplők a nagyhatalmak rivalizálásának porondján.