Kennedy és a belpolitika mocsara

– Miért pont John F. Kennedy? Túl azon, hogy idén lesz a meggyilkolásának hatvanadik évfordulója, mi teszi érdekessé az ön számára az egykori amerikai elnököt?

– Teljesen véletlen, hogy pont a hatvanadik évforduló előtt jelent meg ez a kötet. Nem az évfordulóra készültem, hanem az érdekelt, mi az oka annak, hogy a különböző amerikai közvélemény-kutatásokban rendre az jön ki, Kennedy ott van a top tíz elnök között. Vajon mennyire befolyásolja a népszerűségét az ellene elkövetett merénylet? Netán a politikája, így a külpolitikája, vagy az egyébként nem létező belpolitikája miatt gondolnak rá pozitívan az emberek? Vagy az a rokonszenves számukra, amit képviselt, megtestesített? Mennyire volt ez az imázs tudatosan felépítve? Ezt veszem végig ebben a kötetben. Nem újabb Kennedy-életrajzot szerettem volna írni a tucatnyi másik mellé. Hiszen nagyon sok könyv született róla, mondhatjuk, hogy az első „celeb” elnök vagy modern elnök volt, ebből kifolyólag viszont azt is látom, hogy a történészek csak komoly kutatói munka után, nagyon félve mernek hozzányúlni. Sok esetben inkább azért írtak róla könyvet az elmúlt évtizedekben, mert éppen le lehetett húzni róla egy újabb bőrt a médiában, a nyilvánosságban. És ezért van az, hogy sokszor ezek a könyvek inkább szenzációhajhászak, mint komoly történeti, politológiai jellegű munkák. Persze ilyenek is születtek, de gyakoribbak a szenzációhajhászak.

– Azt mondják, hogy az ő elnökjelölti kampánya volt talán az első, amelyik nagyon tudatosan használta a médiát, nem csupán a Nixonnal folytatott tévé­vita során, hanem az elsőtől az utolsó pillanatig. Minek köszönhető leginkább a celebstátusa? A médiahasználatnak, a személyiségének vagy a halála körülményeinek?

– Leginkább talán annak, amit először említett, hogy tudatosan használta a sajtót. Szokták azt is mondani, hogy Kennedynek olyan volt a televízió, mint az elmúlt években Trumpnak a Twitter. Ez a tudatos médiahasználat egyébként már a harmincas évektől megfigyelhető volt nála, amikor megírta a dolgozatát a Harvard Egyetemen a müncheni egyezménnyel kapcsolatban. Mindig is nagyon foglalkoztatta a külpolitika, az első világháború, a nemzetközi rendszerek, a külpolitikai mozgások, aminek volt egy személyes szála is, hiszen az édesapja és a bátyja is rendkívül felkészültek voltak a közéleti vitákban, de a külpolitikától mind a kettő ódzkodott. Ez végre egy olyan terep volt JFK számára, ahol meg tudta mutatni a képességeit. Szakdolgozata később könyv formájában is megjelent, és bestseller lett belőle, persze vannak arra utaló jelek, hogy ebben része volt, hogy úgy mondjam, a támogatói közegnek is az édesapja részéről, voltak pletykák felvásárlásokról, hasonlókról. De az kétségtelen, hogy amivel foglalkozott, az aktuális téma volt, és érdekelte az amerikaiakat. Itt tehát megkezdődött ez a fajta tudatos építkezés a médiában, és miután később a második világháborúból hősként tért haza, a The New York Times-címlaptól kezdve még több helyen jelenhetett meg. A Kennedy családban volt egy olyan szándék, hogy elnököt akarnak adni az Egyesült Államoknak, erre eredetileg JFK bátyja volt kijelölve mint legidősebb fiú, de amikor az meghalt a háborúban, az „öröklési rendben” John F. Kennedy következett.

– Minek köszönhette, hogy célt is ért?

– Természetesen a család is mindent megmozgatott azért, hogy sikeres politikus legyen belőle, de ez nem azt jelenti, hogy ő ne tette volna bele a munkát. Őt is érdekelte ugyanis a politika, a politikacsinálás, és kampányolni is nagyon szeretett. A kampányaiban pedig olyan célzott üzenetek voltak, olyan technikákat, módszereket használt, amik ma teljesen természetesek, de amikor ő alkalmazta ezeket az ’50-es, ’60-as, sőt, már a ’40-es években, amikor képviselőként kampányolt, egyáltalán nem voltak azok.

– Milyen technikákra gondol?

– Igyekezett megszólítani a női szavazókat, például teadélutánokat tartott. Kiment a melósokhoz reggelente, a műszak kezdetekor, illetve a műszak végén is, és ott is elmondta, hogy ő kicsoda, mit szeretne. De villamosra is szállt, kopogtatott, tehát számos olyan elem volt, ami később általánossá vált. Ő és a stábja ezeket nagyon tudatosan használta, ugyanúgy, ahogy a médiát is, kampányfilmeket készítettek, PR-cikkeket, interjúkat jelentettek meg, az egész stratégiát rendkívül szisztematikusan építették fel.

– Mi lehet az oka, hogy a Kennedyk évtizedeken át ilyen sikeresek tudtak lenni az amerikai közéletben? Hiszen például John F. Kennedy volt az első katolikus elnök az USA-ban, tehát a vallása is inkább hátrány volt, mint előny.

– Tipikus amerikai álom, amit ők megvalósítanak. A Kennedyk a nagy burgonyavész idején, a XIX. században vándoroltak ki Bostonba, ahol azért írnek és katolikusnak lenni nem volt éppen a legkönnyebb. Ennek ellenére idővel feltörtek, ingatlanfelvásárlások következtek, kocsmabiznisz, illetve az édesapjáról köztudott, hogy a szeszcsempészetben is részt vett a húszas évek derekán, de egyébként rendkívül tehetséges is volt, nem csak ügyeskedett. Ő volt például a legfiatalabb bankigazgató az Amerikai Egyesült Államok történetében. Nagyon céltudatos, nagyon törekvő családról van tehát szó. És a politika korábban sem állt távol tőlük, hiszen a felmenők között bostoni polgármestert is találunk. John F. Kennedy édesapja volt az első a családban, aki anyagi értelemben már nem függött senkitől. Már ő is áhítozott politikai pályára, ami végül londoni nagyköveti kinevezést jelentett. Ha belegondolunk, hogy ír felmenőkkel lett londoni nagykövet, ami az egyik legfontosabb a nagyköveti posztok közül az Egyesült Államokban, akkor mondhatjuk, hogy ez is hatalmas eredmény, más kérdés, hogy a nagyköveti időszaka végül nem volt ennyire sikeres, ezzel pedig annak az esélye, hogy elnök legyen vagy miniszter, elúszott. De a fiában meglátta a lehetőséget.

– Azt mondta egy fél mondattal, hogy Kennedy „nem létező belpolitikája”. Ezt hogyan kell érteni?

– Úgy tekintett a belpolitikára, mint egy mocsárra. Abból indult ki: ha a bel­politikára fókuszál, akkor elmerül a hatalmi harcokban a kongresszussal, a szenátussal szemben, illetve nem tud nemzeti egységet teremteni. Hiszen a nemzeti egység megteremtése kifejezett célja volt, ehhez pedig a külpolitikát látta megfelelő közegnek. Ezért a belpolitikában igazából csak a kötelező dolgokat tette meg. Bár az ő nevéhez szokták kötni a polgárjogi törvénynek a benyújtását, illetve nagy eredmény a Hold-program beindítása is, tulajdonképpen ez utóbbi is a külpolitikai céljait szolgálta, mindvégig a külpolitikára fókuszált.

– Nem volt hiba nélküli ember, elég, ha a magánéleti ügyeire gondolunk. Mégis úgy tűnik, hogy ezek igazából nem rengették meg a népszerűségét.

– Sőt. Persze az amerikai média és politika is más volt, mint manapság. Volt egyfajta vörös vonal, amit sosem léptek át. Ami pedig a nőügyeit illeti… Gyerekkorában kórházból kórházba került, amilyen betegséget csak lehetett, elkapott, és abból is általában a súlyosabb változatot. Már elindult a politikai pályafutása, amikor egyszer feladták neki az utolsó kenetet egy műtétet követően, mert kómába esett egy fertőzés miatt. Tehát folyamatosan voltak egészségi problémái, és emiatt megvolt benne a carpe diem, élj a mának érzés, ebből fakadtak ezek a nőügyei is. Több sztárral összehozták, ami egyébként többnyire igaz is volt. Többek között ott volt Audrey Hepburn, vagy talán a legismertebb kaland, Marilyn Monroe, de ezek a történetek igazából csak építették, erősítették a sármját, hogy ő egy olyan férfi, aki megtestesíti az amerikai férfiideált. Látjuk azon a képen is, amit a könyv borítójául választottunk, hogy a haj, az öltöny, a napszemüveg mind-mind ráerősített erre a „macsó amerikai” képre. Egyébként pedig abban az időben a sajtóban is volt egyfajta etikai kódex. Egy fehér házi tudósító hölgyet például megkérdeztek, miért nem lett akkora botrány belőle, hogy szóba hozták az elnököt Marilyn Monroe-val, vagy hogy a Fehér Házban tudták, melyik titkárnővel van jóban, amire azt válaszolta: azért, mert tiszteletben tartották az elnök magánéletét. Az, hogy mit csinál a hálószobában, őket nem érdekli, egy esetben léptek volna fel és teregetik ki a szennyest: ha ez hatással van a cselekvőképességére, vagy felmerül a befolyásolás lehetősége.

– Ha a gondolkodását, céljait nézzük, akkor a jelenlegi amerikai politikai palettán hol lehetne elhelyezni?

– Ő reálpolitikus volt. Mint már beszéltünk róla, a külpolitikára koncentrált, az amerikai külpolitika pedig alapvetően ugyanazt képviselte ciklusokon átívelően, az antikommunizmust. Kennedy rendkívül határozott antikommunista volt, és ezt sokszor hangoztatta is. Az ’56-os forradalom és szabadságharc kirobbanásának első évfordulóján például New Yorkban tartott beszédet, ahol köszönetet mondott a pesti srácoknak és lányoknak, és aztán belerúgott az amerikai adminisztrációba, mert a magyarok hiába kértek segítséget. Azért ne legyen kétségünk, ebben jócskán benne volt az is, hogy már készült az elnökjelöltségre, de azért mutatja az erős antikommunista elkötelezettségét is. Emellett ugyanakkor olyan reálpolitikus volt, aki úgy gondolkozott, hogy ha meg is verik a szovjeteket, az soha ne legyen megalázó. Kössünk egy üzletet, mindenkinek legyen jó. Ez csúcsosodik ki tulajdonképpen a kubai rakétaválság kapcsán is.

– Halálával kapcsolatban számtalan elmélet van. Emlegették a CIA bosszúját, a maffiát, valamint természetesen a KGB-t, illetve a Szovjetuniót… Eljöhet-e valamikor az az idő, amikor közelebb jutunk az igazsághoz, vagy most már maradnak a találgatások?

– Valóban számtalan összeesküvés-elmélet született, hiszen sokan nem értették, miképpen lehet az, hogy a világ egyik leghatalmasabb vezetőjét valaki csak úgy agyonlövi a nyílt utcán. Erősítették ezeket a találgatásokat a halála után történtek is. Például rögtön elfogták a tettest Oswald személyében, akiről köztudott volt, hogy nyíltan kommunista, a merényletet megelőzően Kubában járt, hogy állampolgárságért folyamodjon, szovjet felesége volt, tehát több okból is „fura szerzetnek” tekintették. Felmerült a CIA bosszúja, a kubaiak szerepe amiatt, hogy az USA meg akarta dönteni a Castróékat, a KGB és a maffiaszál is… Számtalan olyan összefonódás volt, ami miatt mind a mai napig kérdéseket vet föl ez a sztori. Bár tavaly Biden elnök bejelentette, hogy újabb dokumentumokat hoznak nyilvánosságra, úgy gondolom, hogy azok az iratok, amik világosan tisztáznák, mi történhetett, vagy nem is léteznek, vagy soha nem kerülnek nyilvánosságra. Hiszen azok a dokumentumok, amelyek akár Biden, akár Trump alatt napvilágot láttak, tulajdonképpen nem vitték közelebb a kutatókat a valódi okokhoz. Valahol egyébként ez is a mítoszépítés része, hiszen így folyamatosan a felszínen lehet tartani a témát, hogy mi történhetett Dallasban. Valószínűleg ha volna egyértelmű válasz erre, akkor is mindig akadna valaki, aki kétségbe vonná a magyarázatot. Ez is kell tehát ahhoz, hogy ma is beszéljünk Kennedyről.