Olaszországban az elmúlt öt év alatt az árak közel megkétszereződtek

Itália úgy választott, hogy nem választott. A Romano Prodi vezette baloldal alig 25 ezer szavazattal győzte le az eddig kormányzó médiamágnást, Silvio Berlusconit, ami statisztikailag értelmezhetetlenül kicsi különbség. A harcnak ezért nincs vége. Berlusconi újraszámlálást követel és olyan görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, mint a választási kudarca után Milosevics, vagy az ukrán Juscsenko. Bármi is legyen az ügy vége, Olaszországban két egyenlő nagyságú tábor néz egymással farkasszemet, és nem tudni, hogy a feszültség mikor fog enyhülni.

Itália – rálépve az Egyesült Államok és Németország által kikövezett útra – egyike lett azon országoknak, ahol a bal- és a jobboldal kiegyensúlyozódott. Az olasz állapotok gyökerei igen mélyre nyúlnak, és nem egyedülállóak Európában. Az öreg kontinens ugyanis súlyos válsággal küzd. Nem találja helyét a globalizálódó világban, és nehezen képes kezelni a Kína irányából érkező gazdasági kihívásokat. A kulcskérdés mindenhol a munkaerőpiac válsága és a növekvő munkanélküliség. Ez vezetett Gerhardt Schröder bukásához, az olasz választási patthelyzethez és az elmúlt hetekben Franciaországot megbénító tüntetéssorozathoz is. A megoldás egyelőre várat magára.

Franciaországon hetekig tartó tömegtüntetések söpörtek végig, miután Dominique de Villepin francia kormányfő bevezette új munkatörvényét, amelynek értelmében két évben szabta meg a kezdő munkavállalók felmondási idejét. A törvény francia válasz volt a globalizálódó világra, amellyel a francia munkaerőpiac versenyképességét próbálták megőrizni. A társadalom azonban nemet mondott az új világra, és a tradicionális Franciaország mellett adta le a voksát. Hosszas tüntetések és politikai viták után Villepin törvénye megbukott. A fiatalok körében több mint 20 százalékos munkanélküliség kérdése továbbra is nyitott. A probléma nem oldódott meg, csak ideiglenesen lekerült a terítékről. Nagy-Britannia már Margaret Thatcher idején megküzdött a most számos európai országban érezhető kihívásokkal. A kontinensen azonban nem kínál vonzó alternatívát az angolszász, más néven neoliberális modell, amely egyet jelent az állami vagyon kiárusításával és az állam központi hatalmának drasztikus lecsökkentésével. Talán a legnagyobb probléma az, hogy Európa idáig nem volt képes valóban európai alternatívát kidolgozni a globalizáció kihívásaira, így a konzervativizmus egyedüli alternatívájaként a valahol már bevált neoliberalizmus kínálkozik. Kérdéses persze, hogy hosszú távon milyen eredményhez vezet, ha egy kormány kiakasztja országára az „Eladó” táblát.

A két tábor azonban nem kizárólag gazdasági, hanem ideológiai és erkölcsi síkon is élesen kettéválik. A klasszikus keresztény Európa aligha békül ki valaha a neoliberalizmus társadalomra és tradíciókra halálos veszélyt jelentő liberális dogmáival. Az árkok betemetése így merő utópia. Ahogy a fejlett világ többi országa, Olaszország is kettészakadt. Az olasz helyzet persze jóval összetettebb, mint az a többi ország esetében megszokott. Az Egyesült Államok kulturális tekintetben könnyen osztható republikánus és demokrata – a választáson bevált térkép szerint – kék és piros régiókra. Olaszországban viszont, ahol az észak és dél, a gazdagok és a szegények, a vallásosok és a világiak, a bal- és jobboldaliak ellentétei mind jelen vannak, ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Itáliában a katolikusok és a kommunisták máig ádáz harcot vívnak az emberek lelki üdvéért, az észak-olaszok pedig sokkal inkább rokonoknak tartják magukat a dél-németekkel, mint az általuk „marocchininek”, vagyis marokkóiaknak gúnyolt dél-olaszokkal. Az olaszokat történelmileg megosztó tényezők mellett most újabb repedés keletkezett az itáliai társadalomban. Abban, hogy a gazdasági helyzet tarthatatlan, mindenki egyetért. A válság kezelésének módjában és az értékek prioritásában viszont éles ellentétek feszülnek.

Olaszország 61 év alatt 55 kormányt fogyasztott el. A II. világháború óta Berlusconi volt a leghosszabb ideig hatalmon lévő miniszterelnök. Hívei szerint Olaszországnak olyan erős kézre van szüksége, mint amilyen Berlusconié volt. Más kérdés persze, hogy ez az erős kéz jó irányba kormányozza-e az ország sorsát. A választási eredmények szerint az olaszok hajszálnyi többségének erre a kérdésre nem a válasza. Berlusconi személyéhez megválasztásakor még nagy remények fűződtek. Az olaszok bíztak abban, hogy Itália leggazdagabb embere az országot is olyan nagy sikerrel menedzseli majd, mint saját vagyonát.

A remények csak részben váltak valóra. Az olasz gazdaság olyan állapotba került, hogy az uniós szlengben már csak „Európa beteg embereként” emlegették az egykor jobb időket látott Itáliát. A gazdasági növekedés 3,2 százalékkal az unió legalacsonyabbjává vált, a munkanélküliség pedig 25 százalékra növekedett. Berlusconi vagyona viszont öt év alatt megháromszorozódott, így egy 2005-ös kimutatás szerint 12 milliárd dollárjával bekerült a világ 25 leggazdagabb embere közé. A gazdasági válság persze nem pusztán Berlusconi hibája. A hagyományos olasz iparágakként működő textil- és bőripar versenyképtelenné vált az Európát elárasztó kínai és indiai áruáradattal szemben.

Az új idők új gazdasági stratégiáért kiáltottak. Berlusconi azonban képtelennek bizonyult a változtatásra. A gazdasági statisztikák mellett, a demográfiai mutatók is negatív irányt vettek. A valaha nagycsaládos modellt preferáló olaszok mára Európa egyik leggyorsabban fogyó nemzetévé váltak. A nyugdíjasok aránya pedig meghaladja a 28 százalékot. Közben Róma nemzetközi megítélése is egyre romlott. A Freedom House intézet 2005-ös jelentésében „részlegesen szabad” országként jellemezte Olaszországot. Ami nem csoda, hiszen az ország médiumainak 40 százaléka Berlusconi kezében összpontosul.

Kevés kétség fér hozzá, hogy külpolitikájában Berlusconi minden idők legkevésbé európai miniszterelnöke volt. A karizmatikus politikus vezetése alatt, Róma ellentmondva az európai érdekeknek, az iraki háború és Izrael elsőszámú támogatójává és Törökország uniós csatlakozásának zászlóvivőjévé vált. A miniszterelnök Amerikához fűződő bensőséges viszonya miatt a Németországgal és Franciaországgal ápolt hagyományosan jó kapcsolatok befagytak. Ebben az uniós szemszögből kedvezőtlen gazdasági irány mellett, a miniszterelnök csípős nyelve is közrejátszott. Egyik alkalommal náci koncentrációstábor főnökéhez hasonlította a szociáldemokrata Európa-párti frakció német elnökét. A francia népszavazáson elvérző európai alkotmány körüli válságülésen pedig lazán azt javasolta, hogy a politikusok inkább beszéljenek a fociról és a nőkről. Egyben felkérte Gerhardt Schröder német kancellárt az ülés levezénylésére, mondván, ő már úgyis negyedik feleségét fogyasztja.

Hogy mindezek ellenére Berlusconi mégis nagy népszerűségnek örvend, kizárólag az irányítása alatt álló médiabirodalom pr-munkájának és a híres olasz temperamentumnak köszönhető. Ilyen személyiség kizárólag Olaszországban futhat be politikai karriert. Berlusconi minden mozdulatával az olasz virtusra épít. Más nyugat-európai országban nemhogy a miniszterelnök, de még egy egyszerű hivatalnok sem tehetné meg, hogy olyan vicceket süssön el a homoszexuálisokról és bevándorlókról, mint amilyeneket Berlusconi tett több ízben is.

Az olasz társadalomban azonban nem ismerik a nyugati tabutémákat. Az emberek egy része így saját arcképét látja a miniszterelnökben, aki maga a két lábon járó olasz sztereotípia. Sármos, pimasz, piperkőc, jó nagyapa, és rajongásig tiszteli édesanyját. A kampány finisében tett populista ígéreteivel Berlusconi behozta a baloldal exit-poll felmérések szerinti négyszázalékos előnyét. Egyértelmű volt, hogy a roskadozó gazdaság nem bírná el a beígért nyugdíjemelést és a szociális védőháló szélesebbre bontását. Az olasz temperamentum mégis fogékonynak bizonyult az ígéretekre.

A baloldal emellett elkövetett egy ordas hibát: kampányában ígéretet tett a homoszexuális párok házasságának engedélyezésére. Ezzel magára haragította a Vatikánt, amely kiadványban ítélte el az ígéretet. Berlusconi persze azonnal lecsapta a magas labdát, és sietett hangoztatni, hogy pártja mindig is a családok megvédésén fáradozott.

Hogy a baloldal mégis befutó lett, nem a motyogva beszélő, szürke Prodi személyének, hanem kizárólag az olasz gazdaság katasztrofális állapotának köszönhető. Annak, hogy az elmúlt öt év alatt az árak közel megkétszereződtek. Kérdéses, hogy a miniszterelnöki széket vélhetően azért mégis elfoglaló Romano Prodi véghez tudja-e vinni beígért gazdasági reformjait. A baloldali koalíció parlamenti többsége igen törékeny. A gazdaság gatyába rázásához igen radikális lépésekre lesz szükség. Ezúttal azonban minden idők legerősebb ellenzéke fogja árgus szemekkel figyelni az olasz kormány minden mozdulatát, és kegyetlenül lecsap minden hibára, vagy népszerűtlen intézkedésre, amelyeket az ország legnagyobb médiabirodalma véres rongyként fog lobogtatni.

Berlusconi politikai túlélése garantált. A Forza Italia továbbra is Olaszország egyetlen jobboldali alternatívája fog maradni. Ilyen körülmények között kérdéses, hogy Prodi képes lesz-e tartani a zászlót, és ha igen, akkor szebb napok virradnak-e Itáliára.

Sayfo Omar