Kétségek és remények Izrael NATO-tagságát illetően

Izrael NATO-ba való felvétele már régóta húzódó kérdés. Az idők során számos érvelés látott napvilágot pro és kontra egyaránt, mind izraeli, mind euroatlanti részről. Az ügy horderejét mutatja, hogy a témában még a legvéresszájúbb Izrael-barát publicisták sem merik kijátszani az antiszemitizmus ütőkártyáját. Az ügy, jogi és erkölcsi dilemmák tömegét veti fel. Emellett akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon mi szüksége van a NATO-nak a tengernyi biztonsági kockázatot hordozó Izraelre? Ennél talán már csak az nagyobb kérdés, hogy Izraelnek miért van szüksége éppen most a NATO-ra? Hiszen megalakulása óta soha nem érezhette magát akkora biztonságban, mint ma. Létezését már senki nem veszélyezteti. Ez olyan tény, melyet talán még a Washingtonban székelő izraeli lobbisták is bevallanak őszintébb pillanataikban.

Izrael egyetlen katonailag erős szomszédjával, Egyiptommal, csakúgy, mint az annál jóval gyengébb Jordániával már réges-rég békét kötött. Az egyetlen ellenséges szomszédnak, Szíriának pedig minden energiáját leköti saját korrupt rezsimjének életben tartása. A másik régi ellenfél, a palesztin Hamász energiáit mára a kormányzás feladatai kötik le. Az irániak által támogatott, izraeli-libanoni határszakaszon operáló Hezbollah pedig kizárólag védelemre van berendezkedve, és idáig nem volt példa arra, hogy önkényesen indított volna támadást a zsidó állam ellen, hacsak nem izraeli akciókra adott válaszként. Az utóbbi két szervezet ellen a leghatásosabb védelmet egyébként sem a NATO- tagság, hanem a békefolyamatok felgyorsítása jelentené.

A másik potenciálisnak vélt fenyegetést Irán jelenthetné. Ha azonban bárki rápillant a térképre, könnyen felfedezheti azt, ami az iráni fenyegetésről áriázó stratégáknak mind elkerülte a figyelmét: Irán nem szomszédos Izraellel, így egy perzsa szárazföldi invázió esélye a nullával egyenlő. Egy esetleges háború esetén Irán legrosszabb esetben is csak rakétákkal tudná támadni Izraelt. De azzal sem jutna sokra, hiszen a csúcstechnológiájú izraeli légvédelemnek hála, a töltetek valahol Bagdad vagy Damaszkusz felett robbannának fel. Teherán azonban az utóbbi idők tanúsága szerint nem rakétákkal, hanem szavakkal torpedózza a zsidó államot. Ez ellen pedig nem NATO-tankok, hanem néhány szellemes válasz nyújthat védelmet.

Nem elhanyagolható a tény, hogy Izrael a titokban tartott, de feltehetőleg csillagászati öszszegű amerikai katonai támogatás mellett bevallottan évi 9,1 milliárd dollárt költ védelemre, ami igencsak impozáns Szíria 858 milliójával vagy Irán 4,3 milliárdjával szemben. Annál is inkább, mivel Szíria a más országokban már múzeumban mutogatott régi szovjet tankok és repülők kalapálására költi az összeget, miközben Izrael talán a világ legmodernebb harceszközeit gyűjti össze. Bár az iráni haderő modernebb a szíriainál, az izraeli arzenál technikai szintjétől még így is messze elmarad.

Sokan vannak, akik a Szovjetuniót látják Irán képében reinkarnálódni. Ahogy a klaszszikus mondaná: bolond beszéd, de van benne rendszer. A fegyverlobbik, NATO-bürokraták és más érdekcsoportok mind saját létüket próbálják valahogyan igazolni. Hiszen mi szükség egy bivalyerős katonai szövetségre az új, egypólusúvá vált világban? Nekik, akárcsak Tel-Avivnak, szükségük van egy konkrétan körülhatárolható ellenségképre. A NATO-nak azonban manapság nemhogy ellensége, de egyes helyi csoportocskákat leszámítva ellenfele sem igen akad.

Ne higgyük azonban azt, hogy ez a probléma Izrael csatlakozásával megoldódna. Elég elképzelni, milyen reakciókat váltana ki a palesztinokból, ha az izraeli katonák mellett immár NATO-karszalagos amerikai katonák is cirkálnának az al-Aksza mecset előtti téren. Vagy az afgánokból, ha Kabul utcáin feltűnnének dávidcsillagot viselő „békefenntartók”. Egy csapásra hitelt nyerne számukra az öszszes eddig margón lévő összeesküvés-elmélet nemcsak a muzulmán világban, de Európában is. Az iszlám és keresztény kultúrák közötti megértés pedig olyan messzire kerülne, mint Brüsszel Jeruzsálemtől.

Ennek ellenére Izrael felvételének bőven akadnak szószólói. Donald D. Asmus a Washington Postban 2006. február 2-án megjelent cikkében külön hosszan fejtegette, hogy a gonosz iráni mullahok bármikor képessé válhatnak arra, hogy európai fővárosokat vegyenek célba atomtölteteikkel. A konklúzió egyértelmű: vegyük fel Izraelt, hogy megvédjen minket. Szerencsére a szerző agyrémeivel ma még magányosan birkózik. Thomas Friedman 2006. október 27-én a New York Times hasábjain azonban egy ennél is merészebbnek tűnő gondolatot vet fel. A szerző szerint a jövő nagy biztonsági veszélyei nem keletről, Oroszország irányából, hanem délről, a Közel-Kelet és Afganisztán felől fenyegetik a Nyugat értékeit. A veszélyek kivédésének Friedman szerint legcélravezetőbb módja Izrael, Irak és Egyiptom NATO-ba való felvétele lenne. Ez a felvetés azonban a jelen politikai helyzetben már a science fiction műfajba tartozik, így egy elnéző mosolynál nem is érdemes többre méltatni.

Mindezek pusztán gyenge próbálkozások, melyek célja, hogy bebizonyítsák a jelenlegi NATO-tagoknak, hogy nekik igenis szükségük van Izraelre.

Arról viszont, hogy Izraelnek szüksége van-e a NATO-ra, még a zsidó országban sincs egységes vélemény. Izraelben többen úgy vélik, hogy a NATO-tagsággal rájuk kényszerített szerződések csak megkötnék a kezüket a palesztinkérdés rendezésében. Emellett szerintük bőven elegendő az Egyesült Államokkal ápolt bensőséges viszony, amelynek hála Izrael korlátlan anyagi és katonai támogatást képes kisajtolni. Szintén aggodalommal tölti el őket, hogy csatlakozás esetén Izraelnek be kellene vallania az idáig tagadott, több mint kétszáz, titkos silók mélyén pihenő atomtöltetének létét.

A tagság izraeli sürgetői leginkább az Európa és a zsidó ország által vallott közös értékekre hivatkozva szorgalmazzák a csatlakozást. Érdekes kérdés, hogy akadna-e olyan európai nemzet, amelyik szívesen küldené katonáit palesztin gyerekekre vadászni Ciszjordánia külvárosaiba.

A közel-keleti béke megszületésével a helyzet persze gyökeresen megváltozhat. Jelek szerint a hónap végén tartott izraeli választásokon esélyes Kadima elkötelezett a béke megteremtésében. Ha a palesztin-izraeli együttélés megvalósul, akkor alig akad majd szalonképes érv Izrael NATO-csatlakozása ellen. Különösen, hogy az Egyesült Államok által kidolgozott, a térséget egységes gazdasági övezetté alakítani kívánó Nagy-Közel-Kelet-koncepció megvalósulásának elengedhetetlen feltétele a kellő biztonsági garanciák lefektetése.

Izrael esetleges – és egyébként igen messzi – NATO-tagságában sokan a zsidó ország Európai Unióhoz való csatlakozásának előszelét vélik felfedezni. Bár Tel-Aviv partneri megállapodásokat kötött Brüsszellel, a teljes tagság kérdése vélhetően az idáig igencsak kérdéses török csatlakozásnál is nagyobb vitát váltana ki.

Van egy fontos momentum, amely azonban alapjaiban ássa alá Izrael NATO-csatlakozását. Az észak-atlanti szerződés ötödik cikkelye értelmében a NATO-tagországok kötelesek egymás határainak védelmére. Ez az első nagy bökkenő Izrael tagságának útjában. A zsidó ország hivatalos, ENSZ által elismert határai ugyanis az 1948-as állapotokat rögzítik. Az 1967-es háborúban elfoglalt területek, mint Ciszjordánia, a Golán-fennsík vagy a Sheba farmok a nemzetközi jog szerint nem képezik Izrael részét. Kiskapuk persze akadnak. Korábban Franciaország is saját területeként tekintett Algériára. A nemzetközi közösség hallgatólagos jóváhagyásával. Kérdés persze, hogy a huszonegyedik században szalonképes dolog-e régi gyarmati klisékkel előhozakodni. Az említett ötödik cikkely egy másik értelmezése szerint az észak-atlanti szövetség tagjai nem egymás határait kötelesek védeni fegyveres támadás esetén, hanem egymás területét. Ez a dilemma utoljára szeptember 11-ét követően jött elő. Jellemzően egyébként kizárólag az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, mely a „terror elleni harc” jegyében saját hatalmi törekvései szolgálatába kívánta felsorakoztatni a katonai szövetséget, amikor segítséget kért afganisztáni, és kér ma is iraki hadjáratához. A briteknek eszükbe sem jutott NATO-erők segítségét kérni az IRA elleni harcban. Ugyanúgy a spanyolok sem sorakoztattak fel nemzetközi erőket az ETA ellen. Mellesleg a spanyolok a 2004-es madridi merényletet követően sem rohantak Brüsszelbe segítségért.

Ez az a momentum egyébként, ami a legtöbb aggályt veti fel Izrael NATO-tagsága kapcsán. Nincs semmi biztosíték arra, hogy Tel-Aviv nem a megszállt területeken adódó problémák kezelésére próbálná a nemzetközi erőket mozgósítani. Az észak-atlanti szövetség országai között messze nincs konszenzus az olyan, Izrael által terroristának minősített szervezetekhez való viszonyban, mint a Hamász vagy a Hezbollah. A NATO összességében igen diplomatikusan lavíroz az arab országok és Izrael között. Jellemző módon, ha a szervezet hivatalos internetes oldalán rákeresünk a „terrorizmus és Izrael” szókapcsolatra, egyetlen cikk sem jelenik meg.

Emellett, ahogy az iraki háború vagy az iráni ügy iránti vegyes hozzáállás is mutatja, a tagországok Közel-Kelet-politikája is homlokegyenest különbözik. Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár éppen ezért 2005 márciusában Izraelbe tett látogatása során világosan kifejtette, „Izrael csatlakozása jelenleg nincs napirenden, mivel ez ellenséges reakciókat váltana ki az arab országokból”. Európa pedig – szemben az Egyesült Államokkal – geopolitikai szempontokból nagyon is érdekelt a jó szomszédság fenntartásában. Scheffer ennek ellenére kijelentette, hogy a közel-keleti béke megkötését követően a NATO kész békefenntartókat küldeni a térségbe.

Sayfo Omar

Izrael- NATO: ki kivel?

A NATO egy évvel Izrael megalakulását követően jött létre. Az alapító országok közül mindegyik Izrael megalakulása mellett tette le voksát az 1947-es ENSZ-szavazáson, így elméletileg nem volt akadálya az együttműködésnek. Különösen, miután 1952-ben Törökország csatlakozásával a NATO megszűnt keresztény klubnak lenni. A hidegháború idején Izrael a Nyugat mellett tört lándzsát, míg az arab országok zöme a szovjet blokk mellett. Ezzel Tel-Aviv magára haragította az arab országokkal igencsak szívélyes viszonyt ápoló, Varsói Szerződést aláíró közép- és kelet-európai országokat, amelyek közül sokan meg is szakították diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal.

Az ötvenes években sok izraeli fenyegetve érezte magát az őket körülvevő ellenséges környezetben, és felerősödött bennük a valahova tartozás vágya. A NATO-tagságot sürgető hangok egyre hangosabbak lettek. Ennek ellenére a NATO-tagországok különféle arab érdekeltségei miatt a párbeszéd nem jött létre. Izrael külön utakon épített ki kapcsolatokat a különböző NATO-tagállamokkal. A szervezet egészével viszont sokáig nem állt semmilyen hivatalos kapcsolatban. Párizsból vagy Brüsszelből szemlélve ugyanis Izrael igencsak távol esett az Euro-Atlanti szövetség térképétől. Nem beszélve arról, hogy a problémás, katonailag akkor még gyenge ország sokkal inkább púp lett volna a többi tagország hátán. A közöny kölcsönös volt. Az izraeli kormány szemszögéből pedig a NATO politikailag súlytalan csoportosulás volt. Ezt bizonyítja legalábbis, hogy 1956-ban, amikor a sínai kampány előestéjén Simon Perez az izraeli katonai tanács 33 vezetőjével összeült, hogy haditervük nyugati fogadtatását latolgassák, a NATO mint szervezet szóba sem került. 1955-ben különleges megállapodás született Izrael és Franciaország között, amelynek keretében a zsidó állam modern fegyvereket vásárolhatott. A kapcsolat azonban az arab érdekeltségeit féltő Párizs visszalépése miatt hamar elhalt. Izrael első számú támogatója az Egyesült Államok lett. A NATO-val mint szervezettel azonban továbbra sem volt kapcsolata Izraelnek. Az 1973-as háború idején Tel-Aviv kissé megorrolt a közösségre, mivel Portugáliát leszámítva egyetlen NATO-tagállam sem engedte át repterét az Izraelnek légihídon segítséget szállító amerikai repülőgépeknek.

A Szovjetunió felbomlásával új időszámítás kezdődött a NATO és Izrael viszonyában. A volt szocialista országok egymás után sorakoztak be az észak-atlanti szövetség zászlaja alá. Közülük sokan úgy vélve, hogy Washingtonhoz Tel-Avivon át vezet az út, igyekeztek minél szorosabb kapcsolatokat kialakítani a korábban ellenségnek nyilvánított zsidó állammal. Közben a hidegháború végére az izraeli hadsereg technikai szintje felülmúlta bármelyik NATO-tagországét.

A NATO 1994-ben meginduló Mediterrán Párbeszéd programjában Izrael több észak-afrikai ország mellett már kezdetektől részt vett. A lassan idillivé váló viszonyt a NATO 1999-es délszláv konfliktusba való beavatkozása rontotta meg, amikor a NATO harci gépei a koszovói albánok védelmében megindultak Belgrád felé. Az izraeli közvélemény túlnyomó része, párhuzamot vélve felfedezni a szerb-albán és izraeli-palesztin ellentét között, nyíltan a szerbekkel szimpatizált, így számos izraeli médiumon egyenesen pánikhangulat uralkodott el, mondván, ma Belgrád, holnap Tel-Aviv. A rövidke mosolyszünet azonban nem okozott fennakadást. A NATO mediterrán programján belül 2001-ben együttműködési megállapodást írt alá Izraellel.