Mozogni Európában

Jelenleg húszmillió uniós polgár él a hazáján kívül, az EU valamelyik másik tagországában, és a számuk évről évre nő. Vannak, akik tanulni mennek külföldre, de a többség a jobb megélhetés reményében él a szabad mozgás jogával. Noha a kelet–nyugat és dél–észak irányú népmozgás megállíthatatlannak tűnik, Magyarország a régió legtöbb országához képest jó helyzetben van.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Talán nincs is már olyan európai uniós polgár, akinek ne élne rokona vagy ismerőse külföldön. Az emberek szabad mozgásának biztosítása az Európai Unió egyik alapelve, a különböző intézmények pedig évről évre precíz adatokat tesznek közzé a belső mobilitás számairól és tendenciáiról. Ezek azt mutatják, hogy a tendencia egyre fokozódik: a más tagországokban élő európaiaknak hozzávetőleg fele, tizenegymillió ember az elmúlt évtizedben váltott országot.

A számokat tekintve az elmúlt években Románia, Lengyelország, Portugália és – a Brexit óta – Nagy-Britannia voltak a legnagyobb kibocsátók. Ezekből az országokból évi száz-százhatvanezer ember távozott. Őket Németország, Olaszország és Spanyolország követte ötven-százezer emberrel. Magyarországról 2010 óta 173 ezer ember távozott, ami lakosságarányosan kevesebb, mint bármely másik közép- és kelet-európai ország kivándorlóinak az aránya.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az európaiak elsősorban dolgozni mennek más tagországokba. Szinte valamennyi országban a frissen érkezők foglalkoztatottsága nagyjából megegyezik a helyi lakosokéval. A pozíciók milyensége tekintetében azonban a zászló a nyugatiaknak áll. Miközben a 2003 óta csatlakozott országok nyugaton dolgozó polgárai a helyieknél nagyobb arányban vállalnak állást a képesítést nem igénylő munkakörökben, addig a régóta EU-tag nyugati és északi országok keletre és délre költöző polgárai inkább a magasabb státuszú munkaköröket töltik be. Kivételt talán egyedül a kelet-európai orvosok képeznek, akiknek 80-90 százaléka a nagy emberhiány miatt azonnal talál a képesítésének megfelelő munkát nyugaton.

Noha a balliberális sajtóban rendre hallani a magyar egészségügyi dolgozók tömeges exodusáról, a helyzet korántsem nálunk a legrosszabb. Arányosan a legtöbb egészségügyi dolgozó – ötvenezer ember, ami a teljes állomány fele – Romániát hagyta el. A második helyezett Lengyelországból 42 ezren, a harmadik helyet elfoglaló Olaszországból pedig 33 ezren távoztak. De az egészségügyi dolgozók összesített számához viszonyítva Írországból, Horvátországból, Görögországból, Máltáról, Szlovákiából, Lett­országból, Portugáliából, Észtországból és Litvániából is nagyobb arányban költöznek jobban fizető európai országokba egészségügyi dolgozók, mint Magyarországról.

Aligha meglepő, hogy a legnagyobb általános szívóerővel a közösség két legnagyobb gazdasága, Németország és Nagy-Britannia bír, amelyek az összes külföldön élő uniós polgár felének adnak otthont. Noha a két fejlett ország mindig vonzó volt a külföldi munkavállalók számára, a legnagyobb növekedést a 2008-as gazdasági válság után könyvelték el, amikor öt év leforgása alatt a Nagy-Britanniában élő külföldiek száma 250, a Németországban élőké pedig 60 százalékkal nőtt.

Azóta egy átlagos évben Németország lakossága kétszázezer, Nagy-Britanniáé pedig százezer fővel nő az európai bevándorlók miatt. Németország lakosságának ma már hét százalékát adják az egyéb európai polgárok. Ezzel párhuzamosan azonban az EU legnagyobb kibocsátói ugyancsak a németek. Polgáraik szinte az összes szomszédos országban a legnagyobb uniós diaszpórát adják: Hollandiában 120 ezer, Dániában 50 ezer, Lengyelországban 80 ezer, Ausztriában 220 ezer német állampolgár él. Csehországban csak a közös múlt és a nyelvi azonosság miatt tömegesen átözönlő szlovákok, Belgiumban pedig az otthoni gazdasági válság elől tömegével menekülő olaszok miatt szorultak le a németek az első helyről. Emellett azonban Észtországban, Bulgáriában, Görögországban, Horvátországban is ők adják a legnagyobb uniós népcsoportot.

A korábban fontos célpontoknak számító déli országok, Olaszország és Spanyolország máig nem tértek magukhoz a 2008-as gazdasági válság okozta sokkból. Ezen országokban az európai beköltözők száma még mindig csak a fele a válság előttinek. Olyannyira, hogy már a kicsi Ausztria is vonzóbb célpont az uniós polgárok számára, mint Olaszország. Miközben azonban Olaszországban a ki- és beáramlók kiegyenlítik egymást, Spanyolország lakossága folyamatosan fogy. Hasonlóan kevesen költöznek Franciaországba, ahol a helyi szakszervezetek mindent megtesznek azért, hogy távol tartsák az olcsó keleti és déli munkaerőt. Beszédes tény, hogy a 8,5 milliós, uniós tagsággal nem rendelkező Svájc is több uniós polgárnak ad otthont és megélhetést, mint a nálánál nyolcszor nagyobb lélekszámú Franciaország.

A közép- és kelet-európai országok közül a legnagyobb szívóereje Magyarországnak van. Míg náluk 300 ezer uniós országban született ember él, a négyszer népesebb Lengyelországban ez a szám 240 ezer, az iparilag fejlett Csehországban pedig 160 ezer. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy hazánk számára a legnagyobb emberi erőforrást a határon túli magyarok jelentik, akik az egyező nyelv és kultúra miatt természetes célállomásként tekintenek Magyarországra. Biztató tény ugyanakkor, hogy a határon túli magyarok többsége megáll az anyaországban, és csak kis hányada folytatja útját a gazdaságilag fejlettebb nyugati országok felé. Magyarországon kétszázezer ember él, aki Romániában született. Ami a hazánkban élő nyugati polgárokat illeti, köztük a Németországban születettek adják a legnagyobb, közel harmincezres közösséget.

Magyarország mellett a kulturális és nyelvi közelség Lengyelországnak és Csehországnak is kapóra jön. A két szláv ország iparvidékei százezrével szívják fel a szlovákokat és a nem uniós polgár ukránokat, akik többségének a földrajzi közelség és a nyelvi hasonlóság miatt már eszében sincs jobban fizető nyugat-európai munkahely után nézni. Hasonlóképp, Olaszország és Spanyolország legnagyobb uniós diaszpórája a román, előbbiben több mint egymillióan, utóbbiban pedig közel hétszázezren élnek, élvezve a nyelvbéli hasonlóságokat. Az általános trendet csak a Nagy-Britanniában élő 700 ezer fős lengyel kolónia töri meg, mely mára túlnőtte a szigetország hagyományosan legnagyobb diaszpóráját, az írekét.

A nyelvi közelség a nyugatiak számára is fontos tényező. A belgiumi vallonok például Franciaországot, a flamandok ellenben inkább Hollandiát választják előszeretettel. Fontos szempont a földrajzi és a kulturális közelség is. A legtöbben ezért lehetőség szerint leginkább a szomszédos országban próbálnak szerencsét. Finnország legnagyobb külföldi diaszpórája 50 ezer fővel az észt, Németországban kétmillió lengyel, Írországban pedig negyedmillió brit él. A határrégiók lakói gyakran nem is költöznek át a túloldalra, hanem ingáznak munkahelyeikre. Svájcba közel négyszázezer német, olasz és francia jár át dolgozni, Németországban 370 ezer, Luxemburgban 175 ezer, Ausztriában 166 ezer az ingázó munkavállalók száma. Utóbbi országban az ingázók harmada magyar, harmada szlovák, a maradék pedig német, cseh és olasz.

A külföldi élet persze nem mindenkinek válik be. A közép- és kelet-európai országokba betelepülők többsége valójában hazatelepülő. Romániában közel 90 százalék, Magyarországon 60 százalék, Lengyelországban 30, Németországban 5 százalék az, akinek nem jött be a külföldi lét, ezért inkább otthon folytatja életét.