Németország keresi Németországot 4.
Exkluzív riportunk negyedik része: miért nézik a németek széttárt karokkal a Nyugat alkonyát, miért teljesítik be a Thilo Sarrazin által felvázolt, cseppet sem fényes próféciát?Vajon mi zajlik le a német lélekben, amikor világraszóló eredményeket ér el az ipar, a gazdaság, a technika, a tudományok, a művészetek, az építészet vagy éppen a futball területén, miközben megadóan tűri, hogy az országot elárasszák az idegen, elsősorban muszlim bevándorló tömegek? Miért nézik a németek széttárt karokkal a Nyugat alkonyát, miért teljesítik be a Thilo Sarrazin által felvázolt, cseppet sem fényes próféciát, amely szerint Németország felszámolja önmagát? Mi lappang a német néplélek mélyén?
Lipcsét elhagyva következő úti célunk a német főváros, Berlin. A kozmopolita metropolisz a maga 3,5 millió lakosával Németország legnagyobb városa – úgy lélekszámban, mint területben mérve. Az első, amit megpillantunk Berlinből, mégis a sötétség. A szó szoros értelmében.
Az ICE szuperexpressz lassít, majd a főpályaudvar legalsó, neonfénnyel megvilágított szűk alagútjába fut be. Itt, a legalsó szinten több metróvonal és belföldi, illetve nemzetközi vasútvonal találkozik. Kijelzők segítik a tájékozódást, felfelé haladva a mozgólépcsőn fokozatosan tárul elénk az a hihetetlen látvány, ami az új főpályaudvart mind méreteiben, mind a logisztikai megoldások tekintetében jellemzi. Apró porszemnek érzi magát az ember, azt sem tudja, merre induljon, de valami azt súgja: felfelé, a fény irányába. 54 mozgólépcső, 43 lift és hat panorámalift közül lehet választani, de vajon hol lehet a kijárat, és egyáltalán, melyik szinten van az utca?
Ilyenkor még a nyelvtudás sem segít: a többi utas is ugyanolyan tanácstalan, a többségük nyilván nem berlini. Valahogy azért feljutunk az utca szintjére, ahol gépfegyveres rendőrök és egyenruhás terrorelhárítók csoportjába ütközünk. A fegyveresek első pillanatban ijesztőek, ám nagyon segítőkészek: útba igazítanak minket a Washingtonplatz irányába.
A főpályaudvaron egyébként nonstop rendőri jelenlét van. A méreteket nehéz érzékeltetni: a főpályaudvar körülbelül négy Westend City nagyságú területet foglal el, és az ember valósággal elveszettnek érzi magát. Nem is csoda, hiszen a többszintes vasút-metró-gyorsvasút csomóponton naponta mintegy 1100 szerelvény és több mint 300 ezer utas fordul meg. Több száz méter hosszú, kelet–nyugat irányú üvegcsarnok fedi le a városi gyorsvasút vonalát, amit egy másik, 160 méter hosszú 40 méter széles észak–déli irányú üvegtető keresztez. A főpályaudvar hatalmas épületét négy, egyenként 46 méter magas torony szegélyezi, amelyeket kettesével hidak kötnek össze közvetlenül a csarnok üvegteteje felett.
A főpályaudvar épületét 2006-ban adták át, aki tehát már rég nem járt Berlinben, ne lepődjön meg, ha a vonat a korábbi főpályaudvar (ma Ostbahnhof) helyett ide, a nyugat-berlini városrészben felépített kolosszális üvegvárosba fut be.
Az építkezés volumenét 1,5 millió köbméter megforgatott talajjal, félmillió köbméter betonnal, illetve 85 ezer tonna acéllal lehet kifejezni: ennyit használtak fel az ötszintes épület 70 ezer négyzetméteréhez, amelyből 15 ezer négyzetméteren üzletek és vendéglátóipari egységek kaptak helyet, a többit a német vasúttársaság használja. A csillogó-villogó, hatalmas üvegváros közvetlen tőszomszédságában épült fel Berlin új kormányzati negyede, amelynek a főpályaudvar építészetileg a szerves része.
Az új kormányzati negyed az újjáépített Reichstag közvetlen közelében nőtt ki, szó szerint a földből. E terület most a leginkább egy elárasztott rizsföldre hasonlít, mert a szökőkutak vizét a talaj nem nyeli el, így hatalmas sártenger terül el az egyes kormányzati épületek között, amelyek egyenként mintegy fél kilométernyi távolságra épültek egymástól. A kancelláriahivatal épületét a berliniek egyébként csak mosógépnek hívják, nagyon találóan, mert valóban óriások számára gyártott mosógépre hasonlít a nagy, kerek oldalablakai miatt. Itt, a kormányzati negyedben az egyes üvegépületeken kívül nincs sok látnivaló. A terület bejárása gyalog embert próbáló, az épületeket mindenütt fegyveres rendőrök védik.
Impozáns látványt nyújt ugyanakkor az újjáépített Reichstag épülete, amin ma is a régi felirat olvasható: „Dem deutschen Volke”, azaz a német népnek. A Reichstag visszakapta eredeti funkcióját is, miután 1991. június 20-án Bonnban a német szövetségi parlament kis
Ebben van valami: a kormányzati negyeden kívül Nyugat-Berlinre nem jutott túl sok forrás, minden nagy projekt Kelet-Berlinben valósul meg. Erről sokat cikkeznek is a német lapok. Nyugat-Berlin szinte már lehangoló: a hajdan irigyelt városrész, amelyet fal választott el Kelet-Berlintől, és ahová a tévétoronyból vágyakozva nézegettek át távcsöveikkel az NDK-s németek (ahol emiatt mindig kígyózó sorok álltak), mára a nagy létszámú török lakosságával, az újonnan érkezett legkülönbözőbb nemzetiségű migránsokkal, a 70-es évek külvárosainak hangulatát idéző lakótelepeivel már nem sokat őriz a hajdani fényből.
Nem így Kelet-Berlin, amely hatalmas építkezési lázban ég: jókora daruk magaslanak az Alexanderplatz környékén, a Vörös Tanácsháza (Rotes Rathaus) előtt felbontva az aszfalt: épül a metró, látványtervek, felújítások, építkezés mindenfelé.
Az Alexanderplatz nem sokat változott: az NDK valamennyi korábbi szimbóluma, a Vörös Tanácsháza, a tévétorony, a világóra mind-mind a régi helyén. Mégsem állt meg az idő. Berlin mára már a legkevésbé sem német: sokkal inkább multikulturális, olyannyira, hogy 2014 végére már 573 ezer külföldi telepedett le a német fővárosban. A Berlin-Brandenburgi Statisztikai Hivatal 2015-ös adatai szerint a bevándorlók a világ 189 országból érkeztek. A törökök képviselik a legnagyobb csoportot, számuk közel százezer fő, de előkelő helyet foglal el az ázsiai kontinens is: az onnan érkezettek száma 84 ezer. A harmadik helyen a lengyelek állnak: ők 53 ezren vannak. A hollandok, osztrákok, lettek, litvánok, oroszok, spanyolok, szerbek, koszovóiak mellett 24 ezer afrikai élt Berlinben 2014 végén. A külföldiek a teljes berlini lakosság 14,5 százalékét tették ki, és ezek a számok a 2015-ös bevándorlási hullám nyomán jelentősen megemelkedtek.
A 2014-es adatokhoz képest 2015-ben a menedékkérők száma 440 százalékkal nőtt. Míg 2014-ben 200 ezren kértek menedéket Németországtól, tavaly év végére ez a szám 1 millió 91 ezer 894 volt. Közülük 428 ezer szíriai, 154 ezer afgán és 121 ezer iraki volt.
A híres Unter den Lindenen sétálva az az érzése támad az embernek, mintha egy hatalmas fazékban összekeverték volna a Föld teljes lakosságát. Látszólag jól megférnek egymással a világ nációi, mivel mindenki a maga dolgával foglalkozik. A kurdok a 11 éve fogva tartott Mohammed Seddigh Kaboudvand szabadon bocsátásáért gyűjtenek aláírást, az afgán drogosok sorban állnak egy mobilvécé előtt, a kávézó török tulajdonosa vendégeket verbuvál, az afrikaiak egy fa alatt hűsölnek, mert igencsak melegre fordult az idő.
Magyarok is élnek Berlinben. Egy honfitársunk 35 éve lakik Németországban, az unokáját tolja babakocsiban. Ekkor döbbenünk rá: alig látni errefelé kisgyereket. A magyar hölgy szerint ennek az az oka, hogy a fiatalok körében egyre inkább az élj a mának szemlélet uralkodott el. A gyerek nyűg, sokba kerül, nem akarnak áldozatot vállalni, mert élni, utazni, szórakozni szeretnének, illetve sok pénzt keresni, karriert építeni. Arra, hogy vajon mennyire terjedt el ez a szemlélet, azt válaszolja, hogy Berlin egyik gazdagabb városrészében, ahol viszonylag sok a gyerek, éjjelente felgyújtják a babakocsikat…
Döbbenet. Lemegy valaki éjjel a lépcsőházba, fogja a gyufát, ha nem gyullad meg azonnal, akkor jól jön némi fáklyaolaj, és már ég is a babakocsi! Soha nem derül ki, hogy ki volt a tettes, mert mindenki tagad. A rendőrségnek pedig nincs kapacitása az ilyen kis összegű károkozásokkal érdemben foglalkozni. Szerinte ez jellemző a németekre: nem mernek nyíltan kiállni a véleményük és az érdekeik mellett. Nem mondják el a lakóközösségi gyűlésen, hogy zavarja őket a gyereksírás, esetleg útban van a babakocsi, hanem fogják és felgyújtják…
A döbbenettől tátva marad a szánk. Ám a hölgy akarva-akaratlanul felhívja a figyelmet egy eddig mélyen elhallgatott problémára: a németek gyerekgyűlöletére. Sajnos Németország az egyik leginkább gyerekgyűlölő ország, ezért nem véletlen, hogy a gyerekgyűlölettől való félelem is itt a legnagyobb. Egy felmérés szerint a németek 55 százaléka vallja, hogy a jövő egyik legnagyobb fenyegetése az önzés, a szociális hidegség és a gyerekellenesség. Márpedig ezek a fogalmak éppúgy jellemzik a kozmopolita Berlint, mint a forradalmian formabontó stílus, a híresen pezsgő éjszakai élet, a multikulturális sokszínűség vagy az újra megélt szabadság.
A Stern írta meg, hogy a németek egy része sokkal inkább elviseli a környezetében a háziállatokat, mint a gyerekeket. A nagyvárosokban (Berlinben, Hamburgban, Münchenben) ez a gyerekgyűlölet még inkább szembeötlő. Olyan látszólag eszelős dolgokban nyilvánul meg, hogy például a lakók tiltakozást szerveznek az ellen, hogy a környékbeli játszótereken délután három és hat óra között játszani lehessen. Az indok: a gyerekek túl hangosak. De ez még nem minden. Hamburgban a Marienthal nevű városrészben egy óvoda köré 60 méter hosszú és két méter magas hangszigetelő falat kellett építeni a környéken lakók tiltakozása miatt. Kaiserslauternben pedig egy hasonló vita egyenesen a tettlegességig fajult: egy játszóteret a környező lakók saját kezűleg szereltek szét, lebontották a hintát, leszerelték a csúszdát, hogy ne lehessen használni a játékokat.
Már ott tartanak, hogy megszólnak, sőt szélsőségesnek bélyegeznek olyan fiatal nőket, akik a gyerekükkel otthon szeretnének maradni, és nem akarnak néhány évig visszamenni dolgozni. „Ide vezetnek Jean-Marie Le Pen eszméi” – sütik rá gondolkodás nélkül a szélsőséges jelzőt bármelyik kisgyermekes anyukára.
Ekkor értjük meg, miért néztek ránk a németek olyan csúnyán, amikor a Lipcséből Berlinbe tartó vonaton összeismerkedtünk egy háromgyerekes családdal, és a két kisebb gyerekkel, a hároméves Petrával meg a négyéves Lindával, nagyon jót játszottunk.
– Berlinben állandóan megjegyzéseket tesznek, ha egy anyuka felszáll a gyerekével a villamosra, és a gyerek nem marad mindvégig csendben – panaszolja a magyar származású nagymama, aki szerint a tudatos bevándoroltatás gyökere valahol itt található. – Mintha a gyerek nem is lenne ember, csak félember. Így juthat el egy társadalom odáig, hogy több jog illet meg ma Berlinben egy kutyát, mint egy gyereket…
Márpedig ennek az önpusztító szemléletnek a nem túl távoli jövőben igencsak vészjósló következményei lesznek. Már a berlini székhelyű, népesedést és fejlődést kutató intézet (Berlin-Institut für Bevölkerung und Entwicklung) is megkongatta a vészharangot. 2030-ban ugyanis már épp kétszer annyian fognak nyugdíjba menni, mint amennyien pályakezdőként belépnek a munkaerőpiacra. Ezt a hiányt kell sürgősen pótolni, ezért kell mindenáron ráerőszakolni Németországra az idegen bevándorlók tömegeit.
( folytatjuk)
Hernádi Zsuzsa
Demokrata, 28. szám, 2016. július 13.
Fotók: Demokrata, http://www.shutterstock.com
Az első rész ide kattintva olvasható
A második rész ide kattintva olvasható
A harmadik rész ide kattintva olvasható
