Vége a szemét tologatásának

Ahogy Kína gazdasága erősödött, fontossá váltak számára is a környezetvédelmi szempontok, illetve az életszínvonal emelkedésével saját lakossága is egyre több hulladékot termelt, így telítődni kezdett a nyugati világ feleslegének felszívására berendezkedett saját piaca. Ráadásul az Egyesült Államok és Európa korábban visszaélt a helyzetével: sokszor válogatottnak mondott, de valójában szennyezett szemetet sózott Kínára, egyszerűen kukának nézve Ázsiát.

Válaszul Kína 2017. január 1-jétől jelentős mértékben korlátozta bizonyos importált hulladékfajták behozatalát – papírhulladékból például az egykori mennyiség tizenöt százalékát veszi át, azt is ellenőrizve –, majd így tett Malajzia és Indonézia is. Mivel addig a nemzetközi hulladékkereskedelem felét szállították Kínába, várható volt a krízis. Európában 2017 őszén kezdett zuhanni a lakosság által gyűjtött vegyes papír ára, majd némi stabilizáció után mára negatívba fordult. A kereskedelem és ipar szereplőitől begyűjtött, jobb minőségű papírcsomagolás átvételi ára magasabb, de az is harmada az egykorinak (ez rendkívül jelentős tétel, a gyárakban, üzletláncokban keletkező csomagolási hulladékpapír tízszerese a lakossági szegmensnek.)

Nem jön ki a matek

Magyarországon egy hatalmas papírgyár, az osztrák tulajdonban álló Hamburger Hungária csomagolóanyagot gyárt újrahasznosítva. Hazánkban tehát van feldolgozókapacitás, sőt a gyár 650 ezer tonna hulladékot igényel éves szinten, ami azt jelenti, hogy a Magyarországon keletkező 300 ezer tonna csomagolási papírhulladék mellett importál is. A lehetőség azonban nem ösztönző, amikor az átvételi ár alacsonyabb, mint a hulladékkezelés – begyűjtés, bálázás, szállítás – költsége.

–  Körülbelül 8,90 forintért vesznek át egy kilogramm papírt, míg a papírhulladék eljuttatása a mi telephelyünkre kilogrammonként két-három forint, a bálázás nyolc, az amortizáció és az ügyintézés egy-kettő, illetve nekünk Debrecenből majdnem négy forint a Dunaújvárosba szállítás. Tehát legalább 12-14 forintba kerül egy kilogramm papírhulladék kezelése, és akkor sem éri meg átvenni, ha egy kereskedő- vagy gyártócég idehozza nekünk a nála keletkező papírhulladékot, megspórolva a begyűjtést – mondja Makó Balázs, az északkelet-magyarországi régió legnagyobb hulladékkezelő cégének, a P. M. R. Kft.-nek az ügyvezető igazgatója, egyben a Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségének az elnökségi tagja. – De egész Európában lecsökkentek az árak, nyolcmillió tonnás többlet van a piacon, mindenki szeretne szabadulni a feleslegétől. Lengyelországban egy forint hatvan fillérnyi összegért veszi át a papírt a helyi gyár, igaz, ott ők szállítják el a telephelyről, de ez még így is alacsonyabb a magyar árnál is.

A P. M. R. Kft. többféle hulladékkal is foglalkozik, egyelőre a műanyag, a vas és a színesfém eladásából származó nyereséggel próbálja ellensúlyozni a papírhulladékban keletkezett veszteséget.

–  Volt olyan is régen, hogy a papír nyereségéből finanszíroztuk a műanyag kezelését, tehát a világpiaci árakhoz valamilyen szinten mindig tudunk alkalmazkodni, de most a rendszer magában rejti annak a lehetőségét, hogy idővel a műanyag csomagolási hulladék átvételi ára is csökkenni fog, továbbá az anomáliák lecsapódnak a lakosságnál és a kereskedői, gyártói szektorban is. Eddig ugyanis mi fizettünk egy cégnek, amelyik átadta nekünk a tiszta papírhulladékát, most viszont ott tartunk, hogy nekünk ingyen sem éri meg átvenni tőle, hiszen ráfizetünk. Így az egész kezelői szektor elkezdett díjat kérni az átvételért, az érintett vállalatok azonban ezt egyelőre nyilvánvalóan nem nyelik le, nem szeretnének fizetni azért, amiért eddig pénzt kapnak – mondja Makó Balázs.

Most patthelyzet van, és egyfajta kivárás jellemző, több nagyobb gyártó- vagy kereskedőcég kommunális hulladékudvarba viszi a papírt a gazdálkodó helyett, onnan pedig égetőbe kerül az egyébként újrahasznosítható papír. Több kis vállalkozásnál pedig egyszerűen begyűrik a kommunális hulladék közé a kukába, hiszen nem éri meg a pénzt és az időt, hogy bevigye egy kezelő céghez, mint korábban. Idővel létrejöhet egy új felállás; az a nagy kérdés, hogy olcsóbb lesz-e a kezelőnél újonnan jelentkező díj, mint a kommunális hulladékként való elszállíttatás.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy kivész a rendszerből a gondolat, miszerint a válogatott hulladék nem szemét, hanem érték. Például eddig az iskolások össze tudtak szedni némi zsebpénzt osztálykirándulásra az őszi és tavaszi papírgyűjtés során. Jelenleg csak tisztán újságokért és szórólapokért kapnának pár forintot, és azt is csak akkor, ha maguk viszik be őket egy hulladékfeldolgozó üzembe.

–  Több évtizedes szemléletformálás veszhet kárba – figyelmeztet Makó Balázs. – Nem beszélve arról, hogy a kötelező begyűjtési arányokat sem fogjuk tudni teljesíteni idővel ilyen körülmények között.

Európa lemarad

A korábban szemétlerakónak gondolt Kína ma már rendkívül fejlett újrahasznosító technológiákat használ. Ahogy a szakember példázza, 23-féle műanyagot válogatnak külön a feldolgozóüzemekben. A világ húsz legnagyobb papírgyárából pedig tíz Kínában van.

Jelenleg Európa-szerte elkezdtek létesülni új, papírhulladékot feldolgozó gyárak, de ezek termelésbe állása csak 2021 és 2025 között várható, és Makó Balázs szerint csupán kétmillió tonna többletet fognak tudni felvenni. Tehát hosszú távon alacsony árra kell berendezkedni.

Magyarországon pedig a hulladékkezelő iparág arra vár, hogy csomagolóanyagot gyártó cégek által kötelezően fizetett, úgynevezett termékdíjból többet forgasson vissza az állam a hulladékgyűjtésbe és -feldolgozásba.

–  Az elmúlt években nagyságrendileg 70-80 milliárd forint volt a bevétel, hulladékgazdálkodási célokra viszont ebből nettó 14 milliárd forintot juttattak vissza, amiben a közszolgáltatók szelektív gyűjtésére vonatkozó ráfordítás is benne van – vázolja a helyzetet Makó Balázs.

Valószínűleg egyelőre nem csapódott le a döntéshozóknál a probléma, miután eddig nem volt szükség ennyi pénzre a rendszerben, most viszont már az összeomlást kellene megelőzni.

–  Főleg az USA-t és Angliát rázta meg a kínaiak döntése, náluk nézett ki úgy a rendszer, hogy amit gyűjtöttek, azt egyszerűen elszállították Kínába – mesél a helyzetről a Humusz Szövetség nevű, környezetvédő, hulladékgazdálkodási témákkal foglalkozó civil szervezet elnöke, Urbán Csilla. – Az is nagy kérdés, hogy abból mennyi hasznosulhatott újra Ázsiában. A Greenpeace vizsgálta meg nemrég, mi történt a Malajziába szállított hulladékkal. Ott számos nyílt színi lerakó van, és ezeken a helyeken jócskán találtak Amerikából és Európából származó, válogatott csomagolási hulladékot. A nyugati világ valójában nem megoldotta, hanem kiszervezte a problémát, mint ahogy a termeléshez kapcsolódó üvegházgáz-kibocsátással is teszi.

Bár a hivatalos célokban lényegesen magasabb számok olvashatók, valójában a világ műanyaghulladékának jelenleg kilenc százalékát sikerül anyagában újrahasznosítani. A többit vagy nem gyűjtjük vissza, vagy sok válogatott hulladékot egyszerűen energetikailag hasznosítunk.

A rendszer másik problémája, hogy a másodlagos nyersanyagpiac, vagyis a szelektíven gyűjtött hulladék sorsa nagyban függ az elsődleges nyersanyag árának alakulásától. Ha ez éppen olcsó, értelemszerűen költségessé válik az újrahasznosítás, és könnyen telítődik a piac. Ezenfelül az újrahasznosítás nem százszázalékos, például a műanyagok esetében, tehát az új terméket nem lehet teljes mértékben újrahasznosított anyagból előállítani. Ha pedig például pulóver készül PET-palackból, és azt is elhasználják, legjobb esetben az égetőbe kerül. Tehát nehéz többször átpörgetni a műanyagot a láncon. Emellett az újrahasznosításnak is jelentős ökológiai lábnyoma van, elég egy olyan tejesdobozra gondolni, amelyet a budapesti begyűjtése után kiválogatnak, majd egy lengyelországi üzembe szállítanak feldolgozásra.

Magyarországon pedig a visszagyűjtés rendszere maga is fejlesztésre szorul, továbbá szemléletformálásra is szükség van: jelenleg a csomagolási hulladéknak ugyanis 15 százalékát gyűjtjük vissza, holott az európai átlag 30 százalék. A nagyvárosokban a jól működő házhoz menő szolgáltatás hatékonysága szintén csak 15 százalékos a műanyaghulladéknál. Vidéken a zsákban gyűjthető, hasonló szelektív szemetet csak havonta egyszer szállítják el, a kis falvakban pedig legfeljebb a gyűjtőszigetekre lehet számítani. A visszagyűjtött műanyaghulladék pedig ötven százalékban szennyezett, rengeteg benne a nem odavaló anyag.

Körforgásos gazdaság

–  Az Európai Unió 2020-ra azt írta elő, hogy a háztartási hulladékból a fém, az üveg, a papír és a műanyag 50 százalékát vissza kell gyűjteni. Ezt nem fogjuk tudni teljesíteni, a legtöbb európai ország számára irreális elvárás, a többség mindössze 30-40 százaléknál tart, talán csak Szlovéniában ilyen magas az arány – véli Urbán Csilla.

A PET-palackok esetében pedig biztosan vissza kell térnünk a visszaváltható csomagolás rendszerére, hiszen az Európai Unió 90 százalékos begyűjtési arányt írt elő 2029-re, és ez kizárólag betétdíjjal valósítható meg. Azokban az országokban, ahol újra be is vezették ezt a rendszert – Németországban, a skandináv államokban –, valóban sikerült is elérni a megfelelő arányt. Az egyik legfontosabb jövőbeni lépés pedig a szerves anyagok külön gyűjtése, ezt 2023-tól teszik kötelezővé, mert a biohulladék elszennyezi a kommunális szemetet: ha külön gyűjtjük, a kommunális hulladék maradékát is szét lehetne válogatni.

–  Azt is régóta mondogatják a körforgásos gazdaság szorgalmazói, hogy nem azt adóztatjuk meg, amit kellene. Például a nyersanyag-felhasználást. Ehelyett a munkaerő kerül sokba, amit épp a másodlagos nyersanyag-felhasználás igényel – mondja Urbán Csilla.

A körforgásos gazdaság egyre nagyobb teret kap a lehetséges forgatókönyvekben. Ennek egyik kulcsötlete a lízingelés: ha az ember nem tulajdonosa, hanem bérlője egy tárgynak – ami ebben az értelemben véve nem is tárgy, inkább szolgáltatás –, akkor a gyártónak, pontosabban immár a szolgáltatónak nem az az érdeke, hogy minél hamarabb lecseréljük az adott eszközt, hanem az, hogy minél tovább használjuk: ha például nem villanykörtét vásárolnánk, hanem fényt, akkor a villanykörték üzemideje valószínűleg újra megközelítené a korábbi, magas élettartamot. Erre egyébként van példa már irodaházaknál. Ugyanez a helyzet a mosógéppel vagy a mobiltelefonnal: nem készüléket vennénk, hanem telefonálást. A csere és a javítás költsége nem minket terhelne, hanem a gyártót – nyilván a lízingdíjba belekalkulálva –, és a felhasználó nem dobná ki a tárgyat, hiszen az nem is az övé, automatikusan le kellene adnia. A gyártó újra felhasználná az alkatrészeket, visszaforgatva őket a gazdaság vérkeringésébe. A körforgásos modellben a szemét csökkentésének érdeke a gyártónál vagy szolgáltatónál csapódik le.