– Boldogít a pénz?

– Mióta eszemet tudom, dolgoznom kellett, de nem bántam. Anyámnak üzlete volt, ahol már gyerekkoromban besegítettem. Gimnazista koromban hajnalban mentem a Nagyvásár telepre bevásárolni, aztán mint az őrült, rohantam vissza, hogy beérjek a gimnáziumba. A munka része volt az életemnek, a pénz viszont soha nem érdekelt különösebben. Anyám boltjának a kasszája nyitva volt. Ha bármi kellett, vehettem ki pénzt. De soha nem voltam nagyigényű. Így van ez ma is. Amikor jó üzletet csinálok, nem az ötszáz vagy egymillió forintnak örülök, amit kerestem, hanem a sikernek. A személyazonosságim 2053-ig érvényes, és már nem szeretnék újat csináltatni. Ha addig élnék, és soha többet nem dolgoznék, akkor sem kellene nélkülöznöm. Mégis felkelek minden reggel korán és bejövök a boltba.

– A Klapka név kötelez?

– Ha a dédnagyapámra, az 1848-as szabadságharc hősére gondolnak, akkor ő az apámnak jelentett nagyon sokat. Neki még a kutyabőre is megvolt. Mire én felnőtt lettem, már bejött az elvtársi rendszer, és akkor a „Klapka” név már nemhogy előny lett volna, de a polgári származás miatt még ártott is. A főiskoláról is ezért tanácsoltak el. Nekem soha nem az számított, hogy ki hova született, hanem hogy milyen ember. A magam részéről a saját eredményeimre vagyok büszke.

– Nemrég megjelent önéletrajzi könyvében azért akadnak kevésbé szép történetek is.

– Én őszinte ember vagyok. Van egy nagy különbség a könyvem és a többi hasonló könyv között: ez egy őszinte írás.

– Sokan próbálják ezzel eladni a könyvüket.

– Nem így van. Általában fényezik magukat. Azt állítják, hogy nem csináltak rosszat. Én sokszor megbuktam, sok gazemberséget csináltam, voltam börtönben is. Amit megcsináltam, azért tartom a hátam.

– NDK-s tartózkodása idején embercsempészetben is utazott. Üzlet volt, vagy emberi jócselekedet?

– Egyik sem. Képzelje el: maga ellen megy a Stazi, a rendőrség, a katonaság, a párt, és maga öt éven keresztül az orruknál fogva vezeti őket. Ennél szebb érzés nincs a földön. Mint mondtam, mindig is sikerorientált ember voltam.

– Hogy keveredett ilyen ügyletbe?

– Táncosként és koreográfusként dolgoztam Kelet-Berlinben, a munkám egy része viszont Nyugatra hívott. Furfangos módon szereztem egy, a diplomata útlevélhez hasonló okmányt, amivel kontroll nélkül tudtam átmenni a Kelet- és Nyugat-Berlin közti Checkpoint Charlie-nál autóval. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy német kollegám, aki mindenképpen disszidálni akart, de már kétszer elfogták. Nem bántották, mert otthon sztár volt, harmadjára viszont már nem merte megkockáztatni. Győzködni kezdett, hogy vigyem át. Nem akartam, de addig fűzött, míg beadtam a derekam. Átvittem a csomagtartóban. Megkértem, hogy ne mondja el senkinek, de nem lehetett a száját befogni. Elkezdtek sorra jönni az emberek. Egy darabig egyedül csináltam, aztán szép lassan kis csapatot építettem ki. A fuvardíj nem volt fix. Általában a kuncsaft pénztálcájához szabtam az árat. Egyszer egy orvosnőt vittem át a hatéves kislányával. Az volt a kérésem, hogy altassák el a lányt. Így is lett, de felébredt. Ráadásul pont akkor, mikor már az ellenőrzőpont előtt voltam, és nem volt se előre se hátra. Hallottam, hogy sír a csomagtartóban a gyerek, ezért teljes erőre tekertem a rádiót. A határőrök ott álldogáltak a csomagtartónál, de nem hallották az üvöltést. Alig volt pár perc, de nekem éveknek tűnt. Izzadtam, de szerencsére nem pakolták ki a kocsit. Lassan gurultam az amerikai ellenőrzőponthoz. Ők leginkább a hús- és cigarettacsempészeket próbálták kiszűrni. „Visz valamit a csomagtartóban?” – kérdezte az amerikai katona. „Embert” – válaszoltam, ő pedig jó utat kívánt.

– Később ezért halálra is ítélték az NDK-ban.

– De csak távollétemben, hála Istennek. Öt éven át csináltuk, de csak utána tudtak lefülelni. Az embereim ültek is miatta.

– Sokakkal ellentétben ön a kommunizmus idején sem szűkölködött. Mikor volt könnyebb pénzt keresni, akkor vagy most?

– Pénzt keresni mindig könnyű, és mindig nehéz. Aki pénzt akar keresni, annak nehéz, aki nem akar, annak könnyű. Az egyik legszörnyűbb dolog az emberiség történetében az, hogy az emberek nem tudnak veszíteni. Én Romániában egy év alatt másfél millió dollárt buktam. Megráztam magam, mint a kutya és továbbléptem. 1993-ban kezdtem élelmiszer-kereskedelembe Romániában. Nem beszéltem a nyelvet, így az alkalmazottak egymás közt kijátszottak. Volt, hogy három ember állította egybehangzóan, megettek harminc kiló csokoládét, ami a készletből hiányzott. Maguknak házat építettek, meggazdagodtak én meg nyeltem a veszteségeket. Soha többet nem üzleteltem olyan országban, ahol nem beszéltem a nyelvet.

– De sokszor ön játszott ki másokat. Hogy is volt a dolog a „hagyományos mosóporral”?

– A kilencvenes években ment a tévében a Henkelnek a Persil-reklámja. Gondoltam, hogy a mosópor jó üzlet, ha megéri ilyen irtózatos mennyiségű reklámot fizetni. Utánajártam, és kiderült, hogy az előállítási költség a fogyasztói ár harminc százaléka, a többi a bruttó haszon. Kiszámoltam azt is, hogy egy új mosóport bevezetni háromszázmillió forint reklámmal lehet. Gondolkodtam, hogy lehetne ezt megspórolni. Ekkor jött az ötlet. A nagy cégek reklámjaiban rendszeresen ismételgették, hogy a hagyományos mosópor nem jó, de az Ariel, a Persil az igen. Megcsináltam hát a „Hagyományos Mosóport”. A csomagolás egyszerű sárga-fekete volt, a minősége viszont olyan, mint a nagy márkáké. Mindegyik jó, de a foltot csak a meleg olló hozza ki. Aztán feljelentettem a Henkelt meg a Procter and Gamble-t, hogy szidják a mosóporomat. A nagyok erre megváltoztatták a reklámot „más mosóporra”. Tudtam előre, hogy elveszítem a pert, mert én csak később találtam ki a nevet. Az ügyet minden újság címlapon hozta. A német újságok azt írták, hogy a Henkel piacának háromnegyedét vettem el. Ez persze túlzás volt. Később akkor is vezető hír voltam, amikor elvesztettem a pert. Ez is ingyenreklám volt.

– Mit javasol azoknak a fiataloknak, akik pénzt akarnak keresni?

– Szorgalmat és kitartást.

– Sikerorientált milliárdosként mit gondol a kevésbé tehetősebb emberekről, mondjuk a hajléktalanokról? Maguk tehetnek a sorsukról?

– Ha valaki szegény vagy hajléktalan, ha nem is száz százalékig, de valamelyest mindenképpen tehet a sorsáról. Ezzel együtt én voltam az első, aki ingyenkonyhát alapított Magyarországon még a kilencvenes évek elején. Másfél éven keresztül működött négy helyen. A Vöröskereszttel szerettem volna csinálni, de ők igazolást kértek volna az emberektől, hogy valóbban rászorulnak. Én azt mondtam: ha valaki frakkban jön egy tál levesért, akkor is adok, mert biztos, hogy éhes. Most is készülök valami hasonlóra. Az lesz az akció neve: „Fogadj örökbe egy hajléktalant”. Van Kőbányán négy darab telkem a kül- és belterület határán. Oda felépítek egy hajléktalanszállót, mellé pedig egy kutyamenhelyet. Mindenki kap egy kutyát. Ha valaki egyedül van, annak kell valaki, akivel megbeszélheti a gondjait, és erre legalkalmasabb egy kutya.

– Mi ebben az üzlet?

– Semmi.

– Kapcsolatok híján mire mehet az ember a mai világban?

– Nem kapcsolat kell, hanem ötlet és szorgalom. A siker nyolcvan százalékban szorgalom kérdése. Persze, manapság sokan érvényesülnek úgy, hogy vannak kapcsolataik és valakinek a retyerutyájába tartoznak. De ez nem az én világom. Nekem soha nem volt ilyenem, és mégis itt vagyok.

– Nemcsak aranyban, hanem dióban is utazik. Miért vágott bele?

– Húsz éve a lányom négy-, a fiam hatéves volt. Sokán mondták akkoriban nekem, hogy már nincs sok hátra, és mi lesz a gyerekekkel, ha már nem leszek. Biztosítónak, multinak nem akartam pénzt adni. Földem volt, de nem akartam répát ültetni. Ekkor jött a dió ötlete. Annyit tudtam a dióról, hogy bejglit sütünk belőle. Elolvastam mindent, amit lehetett, bejártam a fél világot, és kikupáltam magam dióból. Azóta a könyvelés szerint egymilliárd forintot fektettem be a diósba. De a haszon is jó, ráadásul hosszú távú.

– Nemrég reklámcéget alapított. Mit tud mutatni a mai fiataloknak 85 évesen?

– Ezt (kezével felemel egy képzeletbeli táblát): „Vámház körút 9.”. Emlékszik még a televíziós hirdetésemre? Így kell reklámot csinálni: egyszerűen és hatékonyan. Ma a reklámok kilencven százalé-ka katasztrofális. A maiak nem reklámot csinálnak, hanem művészkednek. Gyönyörű erdő, mező, virágzik a pipacs, majd benyögik, hogy vegyek autót. Ez rossz művészet, de művészet. Nekem egy jó reklám nem művészi, hanem eredményes. Ebből pedig kevés van. Mikor a táblás reklámot csináltam, először egy ezüstös, aranyozott cégért akartam készíteni. Aztán rájöttem, hogy a kartonpapír és a vonalzó többet ér. Vagy emlékszik a szamaras reklámomra? „Én kisbefektető vagyok” – mondja a szamár, „de nem bízom a pénzemet a Klapkára.” „Szamár” – mondtam erre én. Azt mondták, hogy sértődés lesz abból, hogy leszamarazom az embereket. Ehelyett sorban álltak. Ilyen a jó reklám.

– Mégis, mintha a főprofil továbbra is Vámház körút 9. lenne. Hogy indult a történet?

– Régen nem volt privát zálogház. A törvény szerint azt csak bankkal együtt lehetett nyitni. Tehát egy bank kamatot szedett, és övé volt a kezelési költség. A 90-es évek elején azonban rám mosolygott a szerencse, mert az új banktörvényből kifelejtették besorolni a zálogházat. Másfél év alatt sikerült is megszerezni az engedélyeket. Ahol most ülünk, pékség volt. Itt csinálták a Tiszavirág kétszersültet. Az előző üzemeltetők azonban nem hogy nem költöttek felújításra, de még ki sem söpörtek. Minden ki volt égve, le volt rohadva. Húsz éve 82 millió forintot fizettem a felújításra. A zálogokból aztán mindig maradt valami hátra, amit nem váltottak ki. Azt kiraktuk a kirakatba. Később, amikor láttam, hogy jól megy a dolog, elkezdtünk vásárolni is.

– Ma is jól megy az arany?

– Az mindig jól megy. Ma éppen lent van, de ez csak átmeneti zavar. Egyre nehezebb aranyhoz jutni. Régen elég volt lenyomni az ásót, hogy aranyat találjunk, ma már több ezer méter mélyre kell fúrni. Hogy a fenébe ne lenne jó?

– Az a hír járja, hogy mégis árulja a Vámház körút 9-et. Mennyi az ára?

– 400 millió forint csak az ingatlan.

– Ha valaki holnap letenné a pénzt, és önnek nem kellene többet bejönnie, mihez kezdene?

– Meghalnék. De ettől nem kell félnem. Ha elértem egy hegycsúcsot, akkor keresek egy másikat.

– Mi a következő?

– Még keresem.

– Ki fogja továbbvinni az üzleteit?

– Ez az én nagy bánatom. A gyerekek már luxusban nőttek fel, és nem szokták meg a munkát, mint egykor én. Nálunk még nem volt hétvége, nem volt nyaralás: csak a munka volt. Aki nem élte át, nem tudja, milyen a háború, milyen a börtön. Nekik már más az életük. A lányom tudós a düsseldorfi egyetemen, a fiam meg a düsseldorfi Vodafone-nál osztályvezető. De a fa, amit elültettem, 60 év múlva is ott lesz. Mindegy, hogy Jóska bácsi vagy Mari néni lesz a tulajdonos, azt én ültettem oda.

– Vallásos ember?

– Hiszek. Nem valami szakállas emberben. Tudásban, emberi erőben, szorgalomban és akaratban. Azon kívül nem. Pedig keresztény iskolában nevelkedtem. A pap megvert, hogy csupa vér volt a hajam, mikor meglógtam a közös imádkozásból. Lehet, hogy ez is hozzájárult, a bátyám viszont papnak készült. De jó dolognak tartom a hitet. Akinek van, az könnyebben átvészeli a bajokat.

Sayfo Omar