Változik Európa, s ennek csak ürügye a migránsválság. A kontinens népei válaszúthoz érkeztek: vagy örökre elfelejtik történelmüket, gyökereiket, így feloldónak egy arctalan világállamban, vagy megint régi kultúrájuk és értékeik felé fordulnak. Európa keresi önmagát, de hogy mivé is legyen végül, arra már népei, nemzetei maguk akarják megadni a választ. Nem bíznák ezt senki másra. A mozgolódó európaiakról, az utca tiltakozó és reménykedő embereiről beszélgettünk Fricz Tamással, a CÖF szóvivőjével és a Retörki tudományos főmunkatársával.

– Ébrednek hosszú álmukból a nyugati civil társadalmak. Úgy érzik, a politikusaik helyett nekik kell megvédeniük hazájukat és önmagukat, sőt magát Európát is. Mi történt? Miként merülhetett teljes passzivitásba, sőt önfeladásba a nyugati ember?

– Az ébredés egy folyamat végkifejlete. A hidegháború idején a nyugati szabad világban egyértelmű politikai alternatívák között választhatott a szavazó. Volt jobboldal, volt baloldal, kereszténydemokrácia és konzervativizmus, valamint szociáldemokrácia. A zöldeket vagy a liberálisokat többnyire a baloldalhoz sorolták, vagy a mérleg nyelvének szerepét játszották mindenütt ezek az egyébként kicsi pártok. Világos képletek alapján dönthette el a polgár, kire szavaz, de ami a legfontosabb: valódi tétje volt a választásának.


– Ez volt Európa aranykora?

– Lehet mondani. A nyugati elit fontosnak tartotta, hogy ott az emberek jól éljenek, s létrejöjjön egy erős és tehetős középosztály, ezzel akarta bizonyítani a kapitalizmus felsőbbrendűségét a két világrend közötti küzdelemben, azaz a jólétet, a szabadságot, a demokráciát tekintette a kommunizmussal szembeni harc legfontosabb fegyvereinek. És mindez elégedettséget váltott ki a nyugati emberekből.


– Mi vetett véget az idillnek?

– A kelet-európai rendszerváltás és a Szovjetunió szétesése. A korábbi, kétpólusú világ egyik napról a másikra egypólusúvá vált. Innen kezdve pedig nyugaton is, főként az Egyesült Államokban egészen másfajta, immáron globális politikai és gazdasági szándékok kerültek előtérbe. Ezek már a rendszerváltás előtt is ott motoszkáltak a nyugati pénzügyi és gazdasági elit fejében, de akkor még nem akarta érvényesíteni őket, mert egyelőre mintaadó és csábító jólétre, szabadságra, demokráciára volt szüksége a szocializmus legyőzéséhez. Attól a pillanattól azonban, ahogy eldőlt a harc, a globális világelit domináns szerepbe került, leginkább a baloldalinak álcázott liberális erők képében. Ez a folyamat már 1989-ben elkezdődött az úgynevezett washingtoni konszenzussal. Ettől kezdve vált mindenhatóvá a neoliberális gazdaságpolitika, amely szakított a keynesi jóléti állam koncepciójával, s a globális piac mindenekfelettiségét hirdette. Komoly megrázkódtatás érte ezzel a nyugati középosztályt.


– Európa miért engedte magára erőltetni mindezt?

– A globális elit egész egyszerűen rátenyerelt a nemzetállamokra, elvéve tőlük a szuveneritásukat, és most azt látjuk, hogy igyekszik legyűrni legfontosabb intézményüket, az államukat is. Erre azért van szüksége, mert szeretné, ha a magán­érdek, vagyis az ő érdeke a közérdek, a közjó fölé emelkedne. A közjót pedig az állam képviseli és érvényesíti. Így és ezért áldozott le a nyugati jóléti államok kora.


– Mit fogtak fel ebből a nyugati emberek?

– Azt mindenképpen látniuk kellett, hogy a korábbi politikai sémák és képletek eltűntek. Egyre kisebb lett például a bal- és jobboldali kormányok között a különbség. A globális elit a maga média- és politikai hatalmával, valamint roppant gazdasági erejével irányítása alá vette a bal- és jobboldali kormányokat. Az úgynevezett politikai centrumban jelölte ki a játékterüket, s időnként kifinomultabb, máskor brutálisabb eszközökkel, de azóta is kikényszeríti mindkettőjükből a globális piac érdekeinek szolgálatát.


– Igen, de egy kormány nemet is mondhat, mint ahogy tette ezt a második Orbán-kabinet például a bankadó bevezetésével 2010-ben…

– Az Orbán-kormány valóban felvette a kesztyűt, s ennek kiemelt jelentősége van. Annál is inkább, mert egyre inkább azt látjuk, hogy a globális elit gyakran már a saját embereit ülteti be a kormányzatokba. Jó példa erre Mario Monti és Lucas Papademos, Olaszország és Görögország korábbi „delegált” miniszterelnökei, valamint Mario Draghi, az Európai Központi Bank jelenlegi elnöke. Azelőtt mindhárman a Goldman Sachs nevű amerikai beruházási bank vezető tisztségviselői voltak. Medgyessy Péter is úgy lett szocialista miniszterelnök idehaza, hogy a globális elit fújta a vitorlájába a szelet. Még csak nem is volt tagja az MSZP-nek, de ez nem számított. Ma már jól látszik, hogy az európai uniós elit is a globális pénztőke és a multicégek érdekeit szolgálja ki. Juncker az egyik jó példa erre, aki luxemburgi miniszterelnökként adóparadicsomot varázsolt hazájából. Már akkor is a globális tőke utasítását hajtotta végre, és most is azt teszi az EB élén. Az pedig egyáltalán nem lehet a véletlen műve, hogy Angela Merkel kampányolt mellette a leghevesebben.


– Ezekre a paradicsomokra nyilván azért van szükség mert a globális tőke fel akar rúgni egy fontos európai hagyományt, azaz nem akarja tovább finanszírozni az államokat, ki akar vonulni mögülük…

– Pontosan. Jól látható, hogy létrejött egy olyan állapot, amelyben immáron nincs valóságos politikai és kormányzati alternatíva, más szóval választási lehetőség a nyugati polgárok előtt. Az elit elszakadt tőlük, nem figyel rájuk. Még szüksége van a szavazataikra, de ezeket már a média manipulációival szerzi meg. És ha már a demokratikus keretek látszatát sem akarja megtartani, akkor a voksoknak sem lesz már semmi jelentőségük. Ebbe az irányba tartunk, az Egyesült Európai Államok eszméje ezeket az időket vetíti előre.


– És most lázadnak a civilek. Vajon mekkora az erejük?

– Létrejött néhány mozgalom, például az Occupy Wall Street, azaz Foglaljuk el a Wall Streetet!, állandósultak a tüntetések a globális szervezetek, mint például a G8-ak, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), a Bilderberg-csoport évi rendes gyűléseinek helyszínein, s az is új jelenség, hogy egyre több európai országban már nem feltétlelnül arról szólnak a kormányellenes tüntetések, hogy távozzon az épp regnáló kabinet. Hanem arról, hogy a teljes politikai elit lépjen le a porondról, s épüljön fel egy radikálisan megújult politikai rendszer. Mindez szorosan összefügg azzal, hogy a globális politikai és gazdasági elit is egyre leplezetlenebbül vállalja önállóan hozott, az állampolgárok érdekeit figyelmen kívül hagyó döntéseit. Példa erre a készülődő TTIP, vagyis az Egyesült Államok és az Európai Unió között megkötött kereskedelmi és beruházási szerződés. Az európai polgárok, köztük magyarok is, érzékelve, hogy a szerződés kifejezetten az óriáscégek, valamint a bankok mozgásterét és hatalmát növelné a nemzetállamokkal szemben, önálló polgári kezdeményezést indítottak el STOP TTIP címmel, és összegyűjtöttek több mint 3 millió aláírást, amit átadtak Cecilia Malström asszonynak, az EB kereskedelmi biztosának, kérve, hogy vegye figyelembe az emberek véleményét. Malström asszony válasza a következő volt: ő nem az európai polgároktól kapta a megbízatását. Nos, azt hiszem, fején találta a szöget.


– Ébredő nyugati civilekről beszéltünk, akik maguk mondják, erőt, bátorítást ad nekik a magyarok példája. Ez a közvélemény-kutatásokban, de a tüntetések plakátjain is egyértelműen látható. De van egy számottevő réteg, amely még mindig a jólét illúziójában ringatja magát, Willkommen-táblákkal fogadja a migránsokat. Ők mitől lettek ilyenek?

– Egyrészt elkényelmesedtek, s ma is abban a tévhitben ringatják magukat, hogy nagyjából minden rendben van. Másrészt az 1960–70-es évektől felbukkant egy új filozófia, ami kiegészítette a neoliberális gazdaságpolitikát. Ez a kulturális marxizmus, amely a Lukács-, Adorno-, Horckheimer-, Walter Benjamin-, Marcuse-féle frankfurti iskolából indult. Megkérdőjelezett minden hagyományt, minden addig érvényes értéket. A nemzeti identitást éppúgy, mint a vallást vagy a családot. És mindent értéknek tekintett, ami eltért vagy szemben állt ezekkel. Azaz „más” volt. Legfőképpen a „többségi” fehér férfit démonizálta, szerinte az nyom el mindent és mindenkit: nőket, faji, etnikai, vallási és szexuális kisebbségeket egyaránt. Vagyis, a többséget mindig mindenütt rossznak tartja, a többségtől „szenvedő” kisebbséget pedig törvényszerűen jónak. A hatvannyolcas generáció erre a kulturális marxizmusra ugrott rá annak idején (gondoljunk csak például Daniel Cohn-Bendit pedofil tartalmú vallomásaira). Túl van már persze a szexuális forradalom és szabadosság eszméjén, most a nemzetállamok megsemmisítése és a globális multikulturalizmus megteremtése a cél.


– Fogyóban van ez a réteg, vagy növekszik?

– Fogyóban, hiszen az elpuhult, elbutított és naiv nyugatiak is látják, hogy a tömegesen érkező, döntően iszlám vallású migránsok alkalmatlanok az integrációra, s nem válogatnak, azaz még a legtoleránsabb, legfilantrópabb európaiakkal, vagyis a jótevőikkel is szembemennek. Ez a tömeg Európa és az európai polgárság mindennapi létét fenyegeti. De fogy a „széplelkek” tábora, mert azért az életösztön sok mindent felülír.


– Újabban azzal vádolja a magyarokat a globális elit, hogy mi hergeljük a nyugati polgárokat. És bosszantja ezt az elitet, hogy nekünk egyre határozottabb képünk van a jövő Európájáról…

– Mi, közép-európaiak megőriztük azt az ideált, amit a háború utáni Nyugat mutatott fel, és ami után annyira vágyakoztunk a kommunizmus idején. Ez a neoliberalizmus, multikulturalizmus és a PC-beszédmód előtti korszak, amit Nyugaton a nemzetállami büszkeség, a tradíciók tisztelete, a vallás, a szabadság, a demokrácia jellemzett. Mi ma sem a multikulti, hanem eredeti értékei miatt akarunk a Nyugathoz tartozni. És mi, magyarok egy dologra semmiképpen sem vágytunk és vágyunk, történetesen arra, hogy amint visszaszereztük végre a nemzeti szuverenitásunkat és szabadságunkat, olyan embertömegek rohanjanak le bennünket a Közel-Keletről, Észak-Afrikából és Ázsiából, akik teljesen más kultúrát és civilizációt akarnak ráerőltetni a saját országunkra, azaz éppen csak hogy felszabadultunk, s máris el akarják venni tőlünk nemzetállami létünket.


– A tavalyi lengyel választások kampányában a Kaczynski-féle PiS hangsúlyozta, ha kormányra kerül, a magyar példát követi. Mekkora szerepet játszhatott ez a párt fölényes győzelmében?

– Jelentős szerepet, ez nem lehet vitás. A szlovák miniszterelnök, Robert Fico is úgy tesz, mint a lengyelek, és bár a felvidéki magyarság sorsa szempontjából sok bajunk van vele, a migránsválság ügyében nemzeti baloldaliként határozottan Orbán Viktorral tart. A német civilek is sokat léptek előre, 81 százalékuk már nem fogadja el a merkelista német elit tevékenységét. Az európai civil többség vissza akar térni a multikultit megelőző korszakba. A szabad, gazdag és erős Európába.


– Tehát Európa önmagát keresi a most beindult történelmi folyamatban. Nagyot fordult a világ, hogy ebben épp a korábban lenézett visegrádiak lehetnek a támaszai és irányadói…

– A V4-ek tevékenysége most, a migránsválság kapcsán töltődött fel valós politikai, gazdasági és kulturális tartalommal, ami roppant biztató jelenség Európa jövőjét illetően. Üzenet is ez, ami arról szól, hogy a közép-európai országok immáron nem fogadják el a lenézett, másodrangú tagállami szerepkört. Eman­cipációt, a 28 ország közötti valóságos egyenlőséget és szuverenitást várnak el.


– Sokan azt jósolják, háború lesz ebből… Főleg ha megerősödne az új Európa és Oroszország kapcsolata.

– Nem látunk a jövőbe. A világot irányító háttérhatalmak és hálózatok úgy vélik, lejárt a nemzetállamok kora. A globális válságokat csak világkormányzással lehet kezelni, s ennek részeként létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat. Talán épp Merkellel az élén. Nekik ez az új Európa, egy etnikailag kevert, identitás nélküli, ezért jól irányítható kontinens. A másik út az, amelyet Orbán Viktor és a közép-európai államok képviselnek: meg kell védeni a nemzetállamok szuverenitását, ezen keresztül Európa kulturális és vallási identitását. Világkormányzás nélkül, mert az egy globális diktatúra kialakulásához vezetne. Az előbbi Európa elárulása, az utóbbi a megmentése. Sorsfordító idők jönnek.

Sinkovics Ferenc