Míg ha Európában azt mondja valakinek, hogy magyar, és büszke rá, rögtön megkapja, hogy ne legyen nacionalista, ezzel szemben Amerikában elismerősen csettintenek minderre – meséli Téglás Zoli, a kaliforniai Ignite zenekar magyar származású frontembere. Az együttes A War Against You című új albumát január 28–29-én, dupla koncert keretében mutatja be Budapesten, a Barba Negra Music Clubban.

– Kilenc év után a hetekben jelent meg a friss lemezetek. Az elmúlt évtizedben folyamatosan turnéztatok, az albumfelvételre miért csak most került sor?

– Kicsit szerettünk volna más célokra fókuszálni az energiánkat, egy darabig a Pennywise-ban énekeltem, illetve alapítottam egy jótékonysági céget Amerikában a pelikánok mentésére, és két éven keresztül csak arra koncentráltam. Ha valamit jól akarsz csinálni, akkor nem figyelhetsz egyszerre többfelé. De nem is volt meg bennünk a kellő energia és akarat, hogy beüljünk a stúdióba, és felvegyük az új anyagot. Ha benne vagy egy bandában, és szinte összezárva éltek, akkor egy idő után szükséged van arra, hogy egy kicsit külön legyetek, később annál jobban értékelitek egymás társaságát.


– Az új album jóval líraibb és lassabb, mint a korábbi lemezeitek, csupán néhány dalban fedezhető fel az a dühösség, mint ami például az előző, Our Darkest Days című anyagot jellemezte. Lehiggadtál az elmúlt években, vagy egyszerűen más zenék kezdtek inspirálni?

– Öregszünk. Nem vagyok már olyan mérges, mint korábban, vagy inkább azt mondanám, hogy több dolog miatt vagyok dühös, de másként jön ki belőlem. Emellett pedig szerettünk volna egy nagyobb közönségréteget megszólítani. A gyors hardcore punk ugyanis csak egy kisebb réteget ér el, számomra viszont nagyon fontos a szöveg és a mondanivaló, amit szeretnék minél több emberhez eljuttatni. Egy biztos: ugyanazt az energiát és lángot érzem magamban, mint a korábbi lemezeim esetében, de ez az első, amelyet tényleg kezdek igazán megszeretni.


– A korábbiakat nem szereted?

– Szeretem, de… Ha tíz év alatt semmit nem változik a személyiséged, akkor nem is éltél igazán, a korábbi lemezeimet egy másik férfi, egy másik Téglás Zoli írta, akinek egészen más volt az élete és a felfogása. Mostanában sokat gondolok például a családomra, amely rengeteget szenvedett a kommunizmus alatt, ezért is menekültek ki a szüleim Amerikába, ez a szomorúság sokszor elöntött a lemez megírása közben.


– Más szempontból is érzékenyebb lettél az utóbbi tíz évben?

– Mint említettem, nincs már bennem harag, és nem akarok már bántani senkit. Hosszú ideje küzdök például, hogy Veresegyházán ne vágják ki az ősrégi fákat, de már másként viszonyulok az illetékesekhez: látom rajtuk, hogy szegények vagy betegek, vagy beléjük bújt az ördög, de semmiképpen sem boldogok. Sok rossz embert találni, akik ártanak másoknak, lopnak, de megvan nekik is a maguk baja. Régebben megvetettem őket, és egyből ütöttem, most inkább sajnálat van bennem, és megpróbálom megbeszélni a vitás kérdéseket, mert előfordulhat, hogy én vagyok a hülye, vagy mindketten azok vagyunk. Az indiánoknak volt erre egy jó mondásuk, miszerint tegyél meg egy mérföldet a másik cipőjében.


– Olyan előadókkal dolgoztál együtt, mint a nemrég elhunyt Lemmy vagy a Guns ’n’ Roses, azonban látszólag nem ragadt át rád a rock ’n’ roll életmódjuk, soha nem hallhattunk a kicsapongásaidról. Hogyan sikerült távol tartanod magad az önpusztítástól és a féktelen tivornyáktól ebben a közegben?

– Sajnos nem mondhatnám, hogy ez elkerült engem, régen rengeteget ittam, alkoholista lettem, de tíz éve sikerült letennem végleg a poharat. Rengeteg józan életet élő zenész és amerikai segélyszervezet segített ebben a küzdelemben, kemény harc volt. Fiatalok voltunk, tizenöt éven keresztül egy turnébuszban jártuk a világot, sokat buliztunk, aztán idővel azon kaptam magam, hogy rászoktam az alkoholra. Utólag nem buliként, hanem egy borzasztóan sötét időszakként tekintek vissza minderre. Jelenleg egyébként pont azon dolgozom, hogy amerikai mintára alapítsak itthon egy hasonló kórházat függők számára. A magyar emberek harminc-negyven százaléka alkoholista, drogos vagy gyógyszerfüggő, tehát sok millióan szenvednek hasonló problémáktól, hát még művészi körökben, és nincs kihez fordulniuk. A jelenlegi turné végeztével el is kezdünk dolgozni ezen a projekten.


– Az új lemezzel első alkalommal a legendás Los Angeles-i Roxy klubban léptetek fel. Miben más az ottani közönség, mint akár a magyar, akár az európai?

– Európában az emberek szeretik jól érezni magukat, és nyitottak a különböző műfajokra. Amerikában sokkal kevésbé mondható el mindez, a legtöbben egy műfajra vagy alműfajra állnak rá. Mást nem is hajlandóak meghallgatni, talán mert túlzottan el vannak kényeztetve koncertfelhozatal terén. Európában sokkal hálásabbak az emberek, ugyanaz a közönség egyaránt befogadja metált, a rockot vagy a punkot, és ugyanolyan jókedvűen eltáncolnak rá, nem húzzák mindig a szájukat.


– Soha nem titkoltad a magyarságod. Amerikában hogyan viszonyulnak mindehhez?

– Nagyon szeretik és becsülik, hogy sokszor magyarul énekelek. Amerikában mindenki más országból érkezett, de a legtöbb esetben egy-két generáción belül kikopik a családból az anyanyelv, nehéz is, hogy a hozzátartozóidon kívül senkivel nem beszélhetsz a saját nyelveden, és a kultúrában sem találsz semmit, ami kicsit is emlékeztetne a magyarra. Így könnyű elfelejteni, honnan származol, éppen ezért nagyon tisztelik, ha valaki büszkén kitart a származása mellett: a System of a Downra is felnéznek például, amiért őrzik az örmény kultúrájukat. Az ilyesmit pedig nagyon kedvelik Amerikában: míg Európában, ha azt mondom valakinek, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, rögtön megkapom a nacionalista jelzőt, vagy valami egyéb hülyeséget vágnak a fejemhez, addig Amerikában azt reagálják rá, hogy fuck yeah, azaz ez tök menő.


– Számos magyar zenekar van a hardcore közegben, amely abszolút nyugati színvonalon szólal meg, angolul énekelnek, aztán végül mindig feloszlanak, mint például a Till We Drop, mert képtelenek feltűnést kelteni a határokon túl. Mi lehet ennek az oka?

– Kaliforniában szinte minden háznak van egy garázsa, ahonnan a fiatalok kitolják az apjuk kocsiját, elhelyezik a hangfalakat, és egész nap próbálnak. Ha elmész egy hangszerboltba, olcsón tudsz gitárt, dobot, erősítőket és egyéb más cuccot vásárolni. Amerikában éppen ezért egy sokkal erősebb zenei kultúra fejlődött ki, mint Magyarországon, hiszen az orosz megszállás alatt hol tudtál például egy új Marshall hangfalat venni? Amerikában ezért sokkal könnyebb elindítani egy zenekart, és több a jó zenész is, mert meg vannak fizetve, így éjjel-nappal a gyakorlásra koncentrálhatnak, nem kell mellette nyolc órán keresztül a Tescóban robotolniuk. Emellett pedig a rock ’n’ roll nyelve az angol, és a magyarok sokszor törik a nyelvet, ami nem hangzik szépen. Nem is értem, miért próbálkoznak angolul énekelni, hiszen ott van az Omega, a Tankcsapda vagy Ákos, büszke és egy kicsit irigy is vagyok rájuk, hiszen évente olykor száz koncertet is adnak, és mindig hatalmas tömeg várja őket. Nemzetközi karrierre viszont csak egy együttesnek lett volna lehetősége, az Omegának, de a kommunizmus miatt nem volt esélyük kijutni, így végül az előzenekaruk, a Scorpions vált híressé helyettük, az ő számukat feldolgozva. Mindig szeretek egyébként magyar zenekarokkal játszani és turnézni, és szívesen segítem őket mindenben, mert tudom, milyen nehéz helyzetben vannak.


– Általánosságban azért jó a véleményed a magyar rockszcénáról?

– A Tankcsapdát például nagyon szeretem, azért, mert szívből játszanak, ellentétben sok magyar zenekarral, akik igyekeznek valamilyen aktuális trendnek megfelelni, és másnak látszani, mint önmaguk. A zene viszont nem erről szól, azért vagy zenész, mert nem tudsz mást csinálni, ez jön ki a szívedből, kényszert érzel, hogy kiadd magadból, amit érzel. Nem a sztárság a lényeg.


– Január végén dupla koncertet adtok a budapesti Barba Negra Music Clubban. Miben lesz különleges az idei fellépés?

– Minden magyar fellépés különleges számomra, a tavalyi dupla koncert életem egyik legkedvesebb emléke, így borzasztóan várom a mostanit is az új dalokkal. Nagyon hálás vagyok azért a sok szeretetért, amit ettől az országtól kapok, arról nem beszélve, hogy mindig felemelő érzés magyarul beszélni a színpadon.

Német Dániel