A közoktatás mellett az egészségügy kínálja azokat a hívószavakat, amelyekre támaszkodva bármikor fel lehet hergelni a közvéleményt: embertelenül alacsony bérek, orvos- és nővérelvándorlás, eladósodott kórházak, lerobbant kórházak, otthonról bevitt WC-papír és törülköző, hiányzó háziorvosok, másfelől a továbbra is kötelező hálapénzek, hogy csak néhányat említsünk az egészségügy betegségeiből.

A magyar egészségügy átalakítása közel harminc évvel ezelőtt kezdődött. Az aktuális lobbiküzdelmek alakulásától füg­gően, felében-harmadában levezényelt reformok után azonban a rendszer nagyjából olyan képet mutatott 2010-ben, mint amikor tíz dühödt macska beszabadul egy fonalboltba: ember legyen a talpán, aki megpróbál az utánuk maradt áttekinthetetlen gubancból ismét gombolyagokat csinálni.

Az első átalakítást valamikor a nyolcvanas évek végén határozta el az akkori pártállami vezetés, a program kidolgozásával a Reform Titkárságot bízták meg. A finanszírozást a társadalombiztosításra bízták, és már akkor kezdett körvonalazódni egy döntően nem állami kézben lévő egészségügyi rendszer felállításának terve. Az elképzelések tovább éltek az 1990-ben hivatalba lépő Antall-kormány idején. Bár a miniszterelnökre óriási nyomás nehezedett az IMF és a Világbank részéről, hogy biztosítói alapú rendszer helyett költségvetésből gazdálkodó ellátás maradjon, a kormány hitet tett a tb kettéválasztása mellett, nyugdíj- és egészségügyi ágazatra osztva az egységes alapot. Az egészségügyi ellátás kezdetben állampolgári jogon elérhető volt mindenki számára. Az átalakítás nagy léptekkel haladt tovább. Felálltak azok az új intézmények, amelyek arra voltak hivatottak, hogy az új társadalmi-gazdasági rendszernek megfelelő viszonyokat teremtsenek az ágazatban.

Az évtized második felében, immár a Horn-kormány idején új egészségügyi törvény született, amelyben áttörést jelentett, hogy önálló fejezetet kaptak a betegjogok, ami európai mércével is nagy horderejű lépés volt.

A több-biztosítós modell bevezetésére először a Medgyessy-kormány tett kísérletet, ám az akkori elképzelések rövid idő alatt elbuktak. 2006-ban Molnár Lajos, az SZDSZ színeiben politizáló miniszter újra nekifutott a megvalósításnak. Az átalakítások része volt a kórházak kapacitásának csökkentése, a vizitdíj bevezetése is. Mindez óriási társadalmi ellenállásba ütközött, sikerült élezni a helyzetet az olyan intézmények bezárásával, mint a budai gyermekszanatórium vagy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, amit a köznyelv csak Lipótként ismert. Molnár Lajos utóda a miniszteri székben Horváth Ágnes lett, akinek hírhedtté vált akciója a széfek kórházi meghonosítása lett volna, ha időközben, 2008 tavaszán a vizitdíjas népszavazáson nem bukik meg durván a kormány. A szavazás után koalíciós válság alakult ki, ami elvezetett a kisebbségi kormányzáshoz. Húsz év szüntelen átalakítása és a neoliberális elveken nyugvó reformok nyomán kialakult helyzet az egészségügyi rendszer összeomlásával fenyegetett: lepukkant intézmények, a rendszert átszövő korrupciós útvonalak, óriásira duzzadt adósságállomány, orvoshiány és ingatag betegbiztonság jellemezte ekkor az egészségügyet.

Közmegegyezés

A 2010-ben hivatalba lépő Fidesz–KDNP-kormánynak válságkezeléssel kellett kezdeni a munkáját. A kormányváltás után nem sokkal nyilvánosságra került Semmelweis-terv révén meghirdetett komplex stratégiai program a finanszírozás, az intézményi struktúra átalakításában, az orvos- és nővérhiány, valamint a népegészségügy problémáinak kezelésében szabott új irányt. Számos kis kórház önállósága ugyan megszűnt, vagy egyszerűen bezárták, mint a túlságosan kicsi szülészetek felét, de sikerült enyhíteni a korábbi forráselosztási anomáliák egy részét, bevezették a fiatal orvosok itthon tartását célzó ösztöndíjrendszert, és 2012-ben béremelési program is kezdődött, igaz, ez 2013 után nem folytatódott.

A szakma ennek ellenére elfogadta az átalakulásokat, még a kórházak állami kézbe vétele és központi irányítása sem okozott túlságosan nagy villongásokat. Az önkormányzatok nagy része pedig kifejezetten megkönnyebbült, hogy megszabadult e tehertől.

A kórházak adósságának rendezése szintén gigászi feladat volt. Az adósság ugyanis annak ellenére nem fogyott el, hogy időről időre komoly, a központi költségvetésből származó összegeket emésztett fel a lejárt számlák kiegyenlítése. A tavaly e célra fordított 60 milliárd forinttal ugyan sikerült elérni, hogy a havonta felhalmozott adósság a korábbi 4,5‑5 milliárdról havi 2 milliárdra csökkenjen, de a kórházszövetség adatai szerint ez a szám az idén ismét felfelé kezdett kúszni, márciusra elérte a havi 3,1 milliárd forintot.

A megörökölt, lepusztult épületekben működő kórházak felújítása, a műszerállomány fiatalítása szintén elodázhatatlanná vált. Az utóbbi hét évben e célra az uniós forrásokkal együtt 500 milliárdot fordított az ország. Ez nagyjából két és félszerese annak az összegnek, amennyit előtte húsz évig erre költöttünk. A fejlesztéseknek köszönhetően elsősorban vidéken sokat javult a helyzet, a gyógyítás lényegesen jobb körülmények között zajlik országszerte, mint Budapesten. Az orvosok és nővérek elvándorlását azonban nem sikerült megállítani, az intézmények kiegyensúlyozott finanszírozása is álom maradt. A közmegegyezés repedezni kezdett.

Öthöz a hatodik

Vélhetően éppen az ágazat működőképességének fenntartásához szükséges emberfeletti állóképesség az egyik oka, hogy az utóbbi években éppen a területért felelős államtitkárok elhasználódása volt a leggyorsabb. Az alig fél évvel ezelőtt kinevezett Ónodi-Szűcs Zoltán azonban úgy tűnik, elszánt az átalakítás folytatásában: nemrégiben közzétett ötpontos javaslata nem kevesebbet céloz meg, mint hogy működő, a betegérdekeket szolgáló intézményrendszert faragjon a gigászi, még mindig recsegő-ropogó, pénznyelő intézményhálózatból.

Az új államtitkár az alapellátás átalakítását a svájci modellre támaszkodva képzeli el, amely szerint a háziorvosok a hazainál lényegesen nagyobb önállóságot és felelősséget élveznek a betegellátásban. A fővárosi egészségügyi ellátást az újjászervezés mellett egy új kórház építésével tenné hatékonyabbá, s a hírek szerint a napokban kerül a kormány elé az Egészséges Budapestért Program tervezete. Ónodi-Szűcs Zoltán fontos célkitűzése továbbá, hogy kettéválassza a gyógyító és a szociális ellátási funkciókat betöltő ágyakat, s ez utóbbiakat leválassza az egészségügyi rendszerről. A jövőben ezek finanszírozását átadnák a szociális ágazatnak.

Ez az elképzelés az államtitkár szerint az első időben legalább 3-4 ezer ágyat érintene, s az átalakítások első lépéseit június 30-ig kellene megtenni. Tervei szerint újra kell gondolni a szakvizsga- és kompetenciarendszert is, ami tiszta viszonyokat teremtene a kórházakban. Igaz, az átalakítás irányáról, módjáról egyelőre több a találgatás, mint a pontos ismeret.
Ónodi-Szűcs Zoltán nem kis ellenállásba ütközött az intézmények gazdálkodását javító, jövő januártól bevezetendő kancellári rendszer elképzelésével kapcsolatban. Bár még nem ismertek a terv részletei, s várat magára a törvényi háttér megteremtése is, a felvetés máris kiverte a biztosítékot a kórházigazgatóknál. Az orvosok sem fogadták lelkesedéssel az ötpontos programot. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) úgy reagált, hogy nem részletekben kell kezelni az egészségügy problémáit, minden terülten egyszerre kell beindítani a reformot. A Rezidensek és Szakorvosok Szövetsége, (ReSzaSz) pedig úgy foglalt állást, hogy csak akkor van értelme reformról beszélni, ha rögtön hozzáillesztenek egy hatodik pontot a meglévő öthöz: a finanszírozás átalakítását.

Gyűlnek az aláírások

A ReSzaSz online petíciót is útjára indított, amelyet rövid idő alatt – lapzártánkig – úgy 18 ezren írtak alá, s amelyben a szervezet azt követeli, legyen nemzeti ügy az egészségügy. Finanszírozására a költségvetésben szereplő összeget 600 milliárddal fejelnék meg. Az orvosok és nővérek elvándorlását jelentős béremeléssel gátolnák. A technikai és szakdolgozóknak 50 százalékos, a szakorvosoknak 100 ezer forintos béremelést tartanak indokoltnak. Ebben igazuk van, hiszen az orvos- és nővérfizetések – hasonlóan más ágazatokban elérhető bérekhez – messze az uniós átlag alatt vannak a rendszerváltás utáni húsz év mesterségesen alacsonyan tartott bérszínvonala miatt.

Dr. Sinkó Eszter közgazdász, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgatóhelyettese szintén nem túl optimista a már levezényelt, valamint a küszöbön álló átalakítások sikerét illetően. Úgy látja, a kormánynak a kórházak államosításával nem sikerült elérnie legfőbb célját: a területi színvonalkülönbségek felszámolását, a korábbiaknál olcsóbb és hatékonyabb ellátás megteremtését. Az eladósodást sem sikerült felszámolni.

Sinkó Eszter szerint tévedésen alapul az a közhely, mely szerint a kórházak mindig is adósságokkal küzdöttek. A 2000-es évek elején ugyan már látszott, hogy a kórházak egy része folyamatos forráshiánnyal küzd, de az első konszolidációra elegendő volt mintegy 3 milliárd forint. Az eladósodottság Molnár Lajos minisztersége idején, 2006 után emelkedett meg jelentősen. A finanszírozást az úgynevezett homogén betegségcsoportok (HBCS) gyógyítására meghatározott összegekhez kötötték, s a kiadásokat ugyanezzel a lendülettel be is fagyasztották. Így gyakorlatilag rendszerbe kódolták az állandó forráshiányt, noha a HBCS ésszerű emelése gátat szabhatna az adósság felfutásának. Az alapdíjként meghatározott összeget legalább 180-200 ezer forintra kellene emelni, ezzel már képesek lennének gazdálkodni a kórház­igazgatók, ha a mainál nagyobb önállóságot kapnának.

Az egészségügyi közgazdász szerint a ma még áttekinthetetlen kórházi viszonyok tisztulását segítené, ha az intézményeket megszabadítanák az úgynevezett teljesítményvolumen-korlát rendszerétől. Ma ez az oka annak, hogy míg a betegek várakoznak az egyes beavatkozásokra, a kiadások mederben tartása érdekében kényszerpihenőre ítélt helyiségeket, műszereket, műtőket bérbe adják külsős magánorvosoknak.

A háziorvosi rendszer átalakítását azonban ésszerűnek tartja Sinkó Eszter. Az orvosok együttműködését segítő praxisközösségek és csoportpraxisok kialakítása, a nővérek feladat- és felelősségi körének bővítése jelentősen javíthatná a betegellátás színvonalát és csökkenthetné a kórházakra nehezedő ellátási terheket is. E területen lépéskényszerbe került a kormányzat, hiszen már ma is 300 betöltetlen háziorvosi praxis van az országban, de a betöltött körzeteket ellátók átlag­életkora is túlságosan magas, közel negyven százalékuk hatvan évesnél idősebb.

A fiatalok mást akarnak

Mindazonáltal Sinkó Eszter úgy látja: a legégetőbb gond a fiatal orvosok és a nővérek elvándorlása az országból. A különösen Budapesten tapasztalható orvos- és nővérhiány kritikus helyzetbe juttatta az intézményeket. A helyzet nem csak az alacsony bérek miatt alakult ki. A fiatal orvosok nem akarnak a mai, paraszolvenciára épülő rendszerhez szocializálódni.

Ám ahhoz, hogy valódi megoldások szülessenek, legelőször a politikának és a szakmának kellene szembenéznie a rendszer működési zavarainak legfőbb okaival. Úgy, ahogyan a közoktatás területén ez történik. És minden bizonnyal éppen olyan restaurációs törekvések, lázadások akadályoznák a modernizációt, mint a közoktatásnál. A rendszer ugyanis védekezik. De csak ezen az úton lehetne képes a politika és a szakma az egészségügy betegségeit meggyógyítani. És elérni azon célját is, hogy a betegek olyan színvonalú ellátást kapjanak, amilyet az ország gazdasági fejlettsége már ma is lehetővé tenne.

Nagy Ida