„Oroszország szíriai beavatkozása sikerrel járt, ezért befejezzük azt” – jelentette be Moszkva a múlt héten. Vlagyimir Putyin tanult a Szovjetunió afganisztáni, valamint az Egyesült Államok iraki kalandjaiból. Az elnök felismerte, hogy a nyereségek optimalizálása érdekében a nyerő széria csúcsán kell visszavonulót fújni. Oroszország sokfrontos győzelmet aratott. A szíriai játszma azonban még nem dőlt el.

Noha az orosz beavatkozásnak hivatalosan vége, Moszkva nem adta fel katonai jelenlétét Szíriában. Oroszország egyetlen földközi-tengeri bázisa, a tartúszi kikötő, valamint újdonsült latakiai légi bázisa továbbra is üzemel. Emellett az országban marad közel ezer orosz katonai tanácsadó, továbbá természetesen a modern S–400-as légvédelmi rendszer is üzemben marad az északnyugati országrészben. Mindezek mellett Vlagyimir Putyin kerek perec bejelentette, ha kell, pár órán belül vissza tudja építeni hadi kapacitásait Szíriában. Addig viszont a hadműveletek leállításával az orosz elnök napi hárommillió dollárt spórol, ami nem elhanyagolható összeg a jelenlegi alacsony olajárak fényében.

Az öt hónapig tartó hadműveletek sikerességét nehéz elvitatni. Az Iszlám Állam – amely ellen a beavatkozás hivatalosan történt – részben az orosz, részben pedig a nyugati bombázásoknak köszönhetően tavaly elveszítette területeinek 22 százalékát. Ezalatt az orosz haderő több mint kétezer, Oroszországból érkezett dzsihádistát likvidált, akik komoly biztonsági kockázatot jelentettek az anyaországnak.

Ezzel együtt a küldetés nem hivatalos céljai is sikerrel jártak. Az orosz gépek árnyékában a kivéreztetett Aszad-rezsim nemhogy stabilizálni tudta hatalmát, de tízezer négyzetkilométert és több mint négyszáz települést visszafoglalt. Moszkva így két stabil hídfőállással gazdagodott: a kormányerők által uralt tengerparti és központi, valamint a kurdok által ellenőrzött északi területekkel. Előbbi geostratégiai szempontból jelentős, utóbbi pedig a Törökországgal szembeni erőpozíció szempontjából fontos.

Putyin azt is elérte, hogy a szír ellenzék és a Nyugat lemondjon korábbi, a tárgyalások elsődleges feltételeként szabott feltételéről: Aszad azonnali távozásáról. Ezzel együtt Vlagyimir Putyin láthatóan úgy bánik Bassár el-Aszaddal, mint jó bróker a részvényekkel: amikor olcsó volt, megvásárolta, de ha kellőképp felfut az ára, nem habozik túladni rajta. Ezzel a taktikával viszont – hogy nem ragaszkodik mindenáron Aszad személyéhez – Moszkva közvetett módon az eddig pusztán nyugati és török támogatottságú felkelők felett is befolyást szerzett.

Legalább ekkora eredmény, hogy Oroszország az egész világ előtt demonstrálhatta haderejét. 2015. október 7-én – éppen Putyin születésnapján – a világ döbbenettel nézte, miként csapódnak be a Kaszpi-tengeri hadihajókról kilőtt rakéták közel ezer mérfölddel távolabb eső céljaikba. Miután az afganisztáni háború óta ez volt Moszkva első határaitól távoli beavatkozása, immár egyértelmű, hogy Oroszország közel egyenrangú partnerévé vált az Egyesült Államoknak a nemzetközi porondon. A szír kaland Moszkva Krím félsziget annektálását követő nemzetközi elszigeteltségének is véget vetett. Európa számára pedig egyértelművé vált, hogy Putyinon is múlik, hogy meddig és mekkora tömegben indulnak útnak migránsok és menekültek. A parádés erődemonstráció azóta a dinamikusan bővülő orosz fegyverexportnak is hasznára vált: India hétmilliárd dollárért vásárol S–400-as légvédelmet, Irán pedig SU–30-as repülőket és tankokat rendelt.

Mindennek megvolt az ára. Az SU–24-es gép 2015 novemberében történt lelövése, majd az abból kinövő viszály erősen megrontotta Moszkva Ankarával való viszonyát. Az alavita Aszad és síita szövetségeseinek támogatásával pedig megnövekedett az oroszországi szunnita musz­limok radikalizálódásának lehetősége. A beavatkozás mérlege azonban még így is erősen pozitív Moszkva számára.

John Kerry amerikai és Szergei Lavrov orosz külügyminiszterek február közepén személyesen vitatták meg az ország föderalizálásának lehetőségét. Eszerint az ország minimum három részre oszlana: egy, a tengerparti Latakiától Damaszkuszig húzódó vegyes felekezetű kormánypárti régióra, egy északkeleti kurd enklávéra, valamint az ország többi, stratégiailag kevésbé fontos térségére, amelyet meghagynának a szunnita ellenzéknek. Ez az elképzelés számos kérdést vet fel. Egyelőre nem eldöntött például az ország legnagyobb városának, az északi Aleppónak és Homsz tartománynak a sorsa. Döntő kérdés az is, hogy mi módon hagyná jóvá Törökország egy, az általa terrorszervezetnek tartott kurd PKK testvérszervezete, a szíriai YPG által uralt zóna létrejöttét. Hasonlóan kérdéses, hogy mit szól a tervhez a szunnita ellenzék fő támogatója, Szaúd-Arábia. Bizonytalan az is, miként illeszthető a tervbe az al-Kaida szíriai ága, az al-Nuszra Front, amely számos mérsékelt frakcióval ápol stratégiai szövetséget, és amely az ország északi részén jelenleg is folyamatosan erősíti befolyását.

Bizonytalan Irán hozzáállása is. Miközben Putyin sakkbábuként, addig a síita ország stratégiai partnerként tekint az alavita befolyású Aszad-kormányra, melyben geopolitikai érdekeinek legfőbb érvényesítőjét, valamint a libanoni Hezbollahhoz vezető utánpótlási vonal fő biztosítóját látja. Ezzel együtt azonban úgy tűnik, hogy a nemzetközi szankciók alól épphogy fellélegző Teherán egyre szaporodó emberveszteségei miatt lassan kivonja erőit az országból, pontosabban azokat képzetlenebb, iráni letelepedési engedélyre pályázó afgán síitákkal pótolja.

Egyelőre leginkább az Iszlám Állam uralma alól felszabadított területek sorsa látszik körvonalazódni. A hadi mozgásokat tekintve egy vékony északi sávot a kurd erők, Rakka városát az amerikaiak és az öbölországok által támogatott szunnita felkelők, Palmyrát pedig a kormányerők esélyesek megszerezni. Tekintve, hogy Kerry és Lavrov az Iszlám Állam elleni harc koordinációja mellett tett hitet, utóbbi két város sorsa egyfajta alku eredménye is lehet. Különösen, hogy mindkét sivatagi város környékén vannak gazdaságilag fontos olajkomplexumok, amelyek bevételei fontosak lehetnek egy föderalizálódó Szíria életképessége szempontjából.

Noha tehát az orosz kaland lezárult, a szíriai polgárháborúnak még nincs vége. Bár a szemben álló felek március közepén Genfben a konfliktus öt éve során első alkalommal tárgyalóasztalhoz ültek, gyors megegyezésre aligha van esély. Jelenleg ugyanis még egyik helyi és regionális erő sem vérzett ki olyan szinten, hogy húsba vágó kompromisszumokat kössön, és hivatalosan is elismerje azt, ami a gyakorlatban már megvalósult: az ország szétszakadását. Putyin számára persze ez nem feltétlenül jelent problémát. Ahogy Transznisztria, Grúzia vagy Ukrajna példája is mutatja, az orosz elnök kifejezetten sikeres a hamvadó és befagyott konfliktusok menedzselésében.

Sayfo Omar