Tisztelet Lovas Istvánnak

Fotó: Bayer Zsolt blogja

Ezt írtam azon a napon a Facebookra, amikor Lovas István eltávozott közülünk:

„Meghalt. Ez olyan képtelenül hangzik. Lovas nem tud meghalni. Mindent tud. Hatszor annyit tud dolgozni, mint más, harmadannyit aludni, isten tudja, hány nyelven beszél, ír és olvas, hány millió adatot tárol a fejében, és azokat bármikor elő tudja hívni… de meghalni…

István hihetetlenül szerette az életet, és azt hiszem, az élet is hihetetlenül szerette őt.

Micsoda hülyeség. 73 évesen egyszer csak megszűnni. Vártuk a Sajtóklubban. De nem jött…

2001 nyarán indult el a Sajtóklub. István vezette a műsort, Bayer Zsolt, Tóth Gy. László és jómagam. Éveken át. Aztán megszűnt a Sajtóklub, majd rövid időre feltámadt, majd újra megszűnt, újra feltámadt és újra megszűnt. Mészáros Lőrinc Echo Televíziójában végre ismét lett Sajtóklub. Ám a tegnapi adásra István nem érkezett meg.

Nem értettük. Soha nem késett, soha nem felejtett el semmit. Most pedig mintha eltűnt volna, nem vette föl a telefont, nem üzent, a sajtószemléket sem küldte el a lapoknak… Nem értettük, mert az a lehetőség, hogy meghalt, föl sem merülhetett. István maga volt az életerő.

Nem értem most sem. Volt egy képtelenül durva levélváltása pár nappal ezelőtt. Azt mondta erről, valakik feltörték az internetes levelezését és a nevében durváskodtak. Még kiadott egy fegyelmezett, Lovas Istvánra jellemző közleményt.

Aztán meghalt.

1992-ben jött be először a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. Egy szokatlanul erős hangvételű cikket hozott. Elolvastam, és mondtam, lehozzuk. Azt mondta, nem a saját nevén kívánja közölni, hanem a felesége neve alatt, mert megfogadta, kormánypárti lapban saját néven nem publikál. Így lett Báder Katalin a Pesti Hírlap vezérpublicistája. Szegény Katit sokan emlegették azokban az években, főképp a balliberális médiakörökben…

Amikor 1994-ben megbukott az MDF-kormány, és ellenzékben elindítottuk a Demokratát, István bejelentette, hogy mostantól a saját nevén kíván publikálni. Így is lett. Azóta eltelt 24 év.

Kedves István! A szolgálatod letelt, de ez nem ilyen egyszerű. Nem tudunk elfelejteni."

* * *

Nem is akarjuk elfelejteni, emlékezni akarunk rá, mert fontos és szükséges szereplője volt annak az ellentmondásos időszaknak, ami a rendszerváltást követően 1990-től gyakorlatilag 2010-ig tartott, és amit posztkommunizmusnak, egy zavaros és hazugságokkal terhelt átmeneti időszaknak nevez majd a történetírás. Lovas István ebbe a zűrzavaros, csalódásokkal teli világba lépett be Nyugat-Európából hazaérkezvén a maga hihetetlenül derűs, magabiztos világfelfogásával a kilencvenes évek elején. 1993 nyarán egy hosszú cikksorozatban foglalkoztam a polgári demokrácia kialakulásának esélyeivel. Nem voltam túl bizakodó, az alig létrejött jobboldal romokban hevert. Erre reagálva hozta Lovas István a Pesti Hírlap szerkesztőségébe, amelynek akkor a főszerkesztője voltam, a maga kétrészes cikksorozatát. Ez a kétrészes cikke indította el a legendás Szingapúr-vitát.

Lovas gondolatai máig nem évültek el, hiszen a nemliberális (illiberális) – az ő szóhasználatában autoriter – demokrácia sikerességét próbálta bizonyítani. Egy negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy Lovas István víziója igazolást nyerjen.

Én akkor még hittem az illúziókban, nem értettem egyet vele, de fontosnak tartottam, hogy a cikk megjelenjen. Jó sokan reagáltak rá, szinte mindenki ellene érvelt, amit ő roppantul élvezett. Újraolvasva terjedelmes írását, csak egy dologban tévedett. Nem Csurka István lett az, aki kivezette Magyarországot a liberális demokrácia útvesztőjéből, hanem Orbán Viktor. Lovas csak abban hibázott, hogy belelátta Csurkába azt, amire nem volt képes: Csurka diagnózisai zseniálisak voltak, következtetései már nem annyira, államszervező képességekkel pedig egyáltalán nem rendelkezett. Lovas István mentségére szóljon, hogy 1993-ban, amikor ez a két cikk megjelent nálunk a Pesti Hírlapban, Orbán Viktor még csak 30 éves volt. Talán még ő maga sem sejtette, milyen életpályát nyit meg előtte a Gondviselés, milyen küldetést kell majd beteljesítenie.

Végül még két megjegyzés. Lovas soha nem volt konformista, világéletében lázadó volt. Ellenzéki szerepben, a túloldali túlerő támadásai közepette érezte igazán jól magát. Az Orbán-korszakot azonban szívvel-lélekkel támogatta. A magyarázatot ez a cikk adja meg: Orbán Viktor tulajdonképpen azt valósítja meg, amiről Lovas István már a kilencvenes évek elején álmodott. Vagyis mégsem volt lázadó. Inkább olyan realista, aki akkor is ragaszkodott az elveihez, amikor azok még megvalósíthatatlannak látszottak. Mire az idő igazolta őt, el is vette tőlünk. Egy kicsit még igazán maradhatott volna, hiszen még nincs minden rendben körülöttünk és bennünk. Még szükségünk lett volna Lovas István kérlelhetetlen realizmusára.

A másik megjegyzés pedig az, hogy ezt a cikket azért nem közölte felesége neve alatt, mert tudta, hogy erős ellenhatást fog kiváltani, és ettől meg akarta kímélni Katit. Így lett a szerző neve X. Csak így egyszerűen: X.

Bencsik András

 

Fotó: Bayer Zsolt blogja

Lovas István 1945-ben született Budapesten, 1984 és 1990 között a Szabad Európa Rádió szerkesztője volt Münchenben, illetve tudósítója New Yorkban.

1990 júliusában tért haza, barátjával, Méhes Csabával létrehozta az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért szervezetet. Több éven át az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda és más fordítóirodák számára készített fordításokat kilenc nyelvből.

1992-től a Pesti Hírlapban kezdett írni, majd számos más napi- és hetilapban publikált, beleértve a Napi Magyarországot, a Magyar Demokratát, a Magyar Fórumot és a Magyar Nemzetet. 1992-től 1994-ig Csúcs László, a Magyar Rádió elnöki posztját betöltő alelnökének tanácsadója volt.

1997-től 2006-ig a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában olvasta fel jegyzeteit. 1998 és 2002 között Csermely Péter, a Magyar Televízió hírigazgatójának tanácsadója, az MTV Akadémia ötletgazdája, egyik szervezője, illetve tanára volt. 1999–2002-ig a Miniszterelnöki Hivatal tanácsadója volt külföldi sajtóügyekben. 2000 és 2003 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem médiaszakán volt vendégelőadó.

2001 júniusától a Magyar ATV Sajtóklub című műsorát vezette, majd 2004 és 2014 között a Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója volt.

Az utóbbi években a Magyar Hírlapban, a Magyar Időkben, a Magyar Demokratában publikált, állandó résztvevője volt a Sajtóklubnak, sajtószemlét készített az Echo TV, a demokrata.hu és a Karc FM rádió számára is.  

Fotó: Demokrata

Paradigmaváltás, avagy Csurka István mint Lee Kuan Yew

Miért ne?

„Válaszúton – A magyarországi demokrácia és a korlátozott diktatúra esélyei” címmel megjelent kétrészes esszéjében (1993. június 14–15.) Bencsik András alapvetően fontos gondolatot írt le: „…a magyar demokráciának valóságos polgárság híján nincs tömegbázisa”. A cikk azonban megállt az elemzésnél és nem mozdult el egy deontologikus irányba – de hát ez nem is illene egy főszerkesztőhöz.

 

A liberalizmus válsága

Ha a liberális utat követjük, Amerika a jövőnk. Amerika legliberálisabb városában, New Yorkban, a világ leghatalmasabb és leggazdagabb országának büszke polgárai páncélozott ajtók, ipari kamerák, portások védelmében élnek és rettegnek. A liberalizmusnak elég ideje volt bizonyítani Franklin D. Roosevelt 1933-ban beindított „New Deal”-je (kb. Új Gazdasági és Társadalmi Mechanizmus) óta. A liberalizmus diadalmenetben vonult végig azóta az amerikai történelmen, kulminálva a 68-as bevándorlási kvóták drasztikus megváltoztatásával (amely hátrányba hozta a fehéreket), az „affirmative actionnel (amely előnyben részesíti a foglalkoztatásnál és tanulásnál a kisebbségeket), az ellenkulturális ellenzék követeléseinek elfogadásával, hogy most eljussunk a PC-ig, ami nem personal computert, de a Politically Correct, a politikailag helyes gondolatok még szabad egyetemeit jelenti” . Vagy hogy eljussanak Miamiba, ahol 10 járókelő közül 8 nem tud angolul, és erre büszke. A liberálisok pedig ösztönzik őket spanyol anyanyelvű iskolába járásra: ezzel persze nemcsak a hispanikus kisebbség anyagi előremenetelét rontják, de Amerikának a kemény munkára és a fehér, angolszász protestáns (WASP) ethoszra épülő sikerét is, mely gyaníthatóan nincs a radikális liberálisok ínyére.

Ahogyan ezek az urak és hölgyek korábban a gazdasági determinizmusban utaztak, ma a rasszizmusban utaznak – mindig a „jó ügyekben”. Gondolati hiszekegyük magja – és ehhez nem kell Amerikába menni, elég elővenni a Magyar Narancsot is – az, hogy a nyugati civilizáció alapvetően hátrányos megkülönböztetésben részesíti a kisebbségeket, a nőket és a homoszexuálisokat. A néger vagy a zsidó természetesen nekik csak addig jó, amíg nem konzervatív, mint ahogyan Amerikában láttuk Clarence Thomas legfelsőbb bíró kinevezésekor vagy Magyarországon Teller Edének a liberális körökben tapasztalható népszerűtlenségén.

A baloldal csődje persze nem a skandináv modell ellehetetlenülésével kezdődött (amelyről a Beszélő még 1990-ben sem vette észre, hogy halott). A baloldal már 1968 májusában Párizsban és Berkeley-ben is megmutatta, mit tud. Párizsban a harmadik világ eminens gyilkosai, Mao, Castro és Ho Si Minh lett a példakép, míg Berkeley-ben Hanoi Jane (Jane Fonda) segítségével hozták létre az egyenlőség csúfosan megbukott Kutyaparkját. Mára a baloldal teljes defenzívába szorult, és nagyon hosszú, nagyon hideg és nagyon kemény télre kell berendezkednie – ha egyáltalán túlélik majd baloldalként. Ők akarták.


Két modell versenye

A nyugati világnak a mai liberalizmussal a legjobb esetben erősen megfűszerezett, rosszabb esetben erősen eltorzított öröksége az egyéni jogok és az individualizmus –, amely a brit 1688-as dicsőséges forradalomból, a francia 1789-ből és az amerikai 1776-ból táplálkozik – egyre markánsabban veszít a mind nagyobb sikereket felmutató ázsiai modellel szemben, amely több mint 2100 éves hagyományra tekint. A konfuciánus ethoszról Max Weber egy évszázada még úgy vélte: képtelen alkalmazkodni a kapitalizmushoz. Ezzel szemben most azt látjuk: a dolgok Ázsiában éppen a Fülöp-szigeteken mennek katasztrofálisan, abban az országban, amely nem a konfuciánus, hanem a nyugati példát követi.

A második világháború után Kelet- és Délkelet-Ázsia országai lényegesen szegényebbek voltak, mint Magyarország. Ma jobb nem összehasonlítani e „puha autoritáriánus” berendezkedésű országokat velünk vagy – és ez egyre inkább igaz – az individualizmusra épült Nyugattal.

De mit jelent a konfuciánus ethosz? A kínai hatás árnyékában fejlődő országokban általában a közösségi erényeket hangsúlyozzák: tiszteletet az idősek és az autoritás irányában, és a polgár felelősségét a polgár jogai helyett. A konfuciánus társadalmak összetartóak, és ennek következtében dinamikusak, mert a rendre épülnek, a csoportos erőfeszítést díjazzák – a bajtársiasságot, hogy Csurka terminológiáját használjuk.

A nyugati technológiát és a piacgazdaságot oly ügyességgel beolvasztó Japán és a kis tigrisek lettek a világ hajtómotorjai, amelyek a jelek szerint megtalálták azt a XXI. századi modernitást, amely egyben átrendezi majd a világ erőhatalmi térképét, míg a liberalizmus az etnikumot és nacionalizmust elfelejteni akaró eszméi Tuzlában, Solingenben és a francia belügyminiszter íróasztalán véreznek el.


Lee Kuan Yew Szingapúrja

Lee Kuan Yew a független Szingapúr alapító atyja. A Népi Akció Párt élén és miniszterelnökként az ország 1965-ben az angoloktól nyert függetlenségtől kezdve két és fél évtized alatt a nyomorgó városállamból mintaállamot hozott létre. A volt miniszterelnök politikájának alapját egy pragmatikus, sikerorientált és egyben élesen antikommunista kurzusra építette. 1982-ben a paternalisztikus államot – gazdaságai sikerei ellenére – még jobban megerősítették: egykamarás parlamentje olyan alkotmányt fogadott el, amelyben a Népi Akció Pártot „nemzeti mozgalomnak” nevezték el.

Szingapúrnak kitűnően fejlett társadalombiztosítási rendszere van; az orvosi ellátás fillérekbe kerül és magas színvonalú. Az átlagos élettartam mintegy 10 évvel meghaladja a magyarországit. Az általános oktatás a maláj, kínai, tamil és angol nyelvű iskolában ingyenes.

A kormány elvárja, hogy az ország sajtója partnerként, és ne ellenfélként működjék. A nemzeti rádió- és televízióállomás működését a Szingapúri Rádiózási Bizottság állítja ki.

Az állampolgárokat drákói szigorral nevelték a tisztaság betartására. Szemetelés, a közvécék lehúzásának elmulasztása leg­alább 35 ezer forintos büntetéssel jár. Rágógumit rágni tilos (ezt az intézkedést néhány évvel ezelőtt hozták, amikor a szingapúriak panaszkodtak, hogy a moziszékeken rágógumiba ragadnak). Az ország lakossága boldog. Szingapúrt New Yorkkal összehasonlítva ebben nehéz kételkedni.

Lee Kuan Yew, aki hivatalos visszavonulása ellenére is döntő befolyást gyakorol a városállam sorsának alakulására, tavaly Manilában, a Fülöp-szigetek fővárosában a Kereskedelmi és Iparkamarában előadást tartott, amelyben a következőket mondta: „Nem hiszem, hogy a demokrácia szükségszerűen fejlődéshez vezet. Azt hiszem, hogy amire egy országnak inkább szüksége van, az sokkal inkább a fegyelem, mintsem a demokrácia kifejlesztése.”

Felforgató gondolatok ezek és nagyon veszélyesek, mert tapasztalati úton bizonyíthatók. A sikerrel és a tényekkel azonban nehéz vitázni: míg Indiában, a világ legnépesebb demokráciájában nyomorukban halomra fordulnak fel az éhezők, Ázsia jobboldali, antikommunista és tekintélyuralmi rendszerei sikert sikerre halmoznak.


Mi vár Csurkára?

Csurka ma Magyarországon az egyetlen karizmatikus személyiség és az egyetlen vezető, aki képes lenne végrehajtani egy paradigmatikus fordulatot, amellyel Magyarországot ezer év után visszavinné Ázsiába – pontosabban annak sikeres, konfuciánusi befolyási övezetébe.

Csurka nyilván tudja, hogy archaizmussal vádolják – de ez feltehetőleg éppoly kevéssé zavarja őt, mint amikor ugyanez a vád a svájci parasztot éri, aki, miközben fütyörészve megy bankjába, tudja, hogy mélységesen modernebb és lényegesen életképesebb, mint a minden kohéziót, a társadalmat összetartó csirizt oly rohamosan elvesztő Egyesült Államok polgára.

Magyarország még nem Amerika, de csiriz már alig van benne. Ezeréves történelme folyamán többször volt jó fiú. Pufferként tartóztatta fel a törököket, puszta kézzel harcba szállt a szovjet megszállók ellen. A jutalma vállonveregetés volt. Vagy húsembargó. A harmadik évezred küszöbén azonban szükség van kijózanodásra: a nemzet csak magára számíthat. Csurkára kolosszális feladat vár.

Abból a totális károsodásból, amelyet a bolsevizmus hagyott maga mögött, külső vérátömlesztés nem lenne elegendő a kigyógyulásra, mint láthatjuk a korábbi NDK esetét. És mikorra lenne Magyarországnak több száz milliárd márka feleslege, hogy azt a sovány eredményt elérje, amelyet ma Németország ilyen áron mondhat magáénak?

Magyarországon Csurka az egyedüli, aki képes lenne a népet a talpára állítani. Oktatási „diktatúrával”, a bajtársiasság etho­szával. Bármilyen más alternatíva csupán egyfajta eredményt hozhat: a rádiótelefonok és a nullára kihozott adók szaporodását az egyik oldalon, és egy idegeiben, civilizációjában tönkretett nép nem túl lassú halódását a másik oldalon.


Az uralom ára

Az irányított média azt sugallja, hogy a külföldi tőke a tolerancia hiányában elmegy Magyarországról. Korántsem. A külföldi tőke a stabilitást szereti. A rendet és a fegyelmet. A külföldi tőke örömmel áramlott Chilébe, Paraguayba, Tajvanba (amelynek a világ legnagyobb valutakészlete van, nagyobb, mint a nála 13-szor népesebb Egyesült Államoknak), mint ahogyan áramlik Szaúd-Arábiába, ahol az emberi jogok, vagy Kuvaitba, ahol a demokrácia nem létezik, és mint ahogyan áramlott a népirtó Husszein Bagdadjába is Irak kuvaiti inváziója előtt, és ahogyan a Pepsi-Cola is ment a Szovjetunióba – mihelyst beengedték.

A külföldi tőke boldog örömmel jön majd Csurka stabil Magyarországára, ahol majd nyilván hasonlóan szigorú kritériumok alapján döntik el, mely befektetés jó az országnak, mint ahogyan ezt teszik például Svájcban vagy Franciaországban.

Egy tekintélyuralmi rendszer ára csupán néhány rosszalló cikk lenne. Sőt: az Intézményes Forradalmi Párt által már egy fél évszázada vezetett Mexikó elég szalonképesnek találtatott arra is, hogy a most megalakuló Észak-Amerikai Kereskedelmi Közösség (NAFTA) tagja legyen. Különben is, még a Szovjetunió sem a rosszalló cikkekbe bukott bele.

Csurkát személyében eleinte szintén nagy sajtótámadás érné, miközben Milošević repülőgépeit figyelő Awacs-ek köröznének a magyar légtérben – a Pentagon örömére, amelynek (ha a szerb kommunisták öldökléseivel szemben papírtigris is) kerozinra lesz pénze. De ha az Irgun-terrorista és későbbi izraeli miniszterelnök Beginre, vagy a robbanóanyag felhalmozásáért és a fehérek elleni (rasszista?) merényletek előkészítéséért elítélt dél-afrikai Mandelára gondolunk, a nemzetközi sajtó a kezében hatalmat összpontosító politikusnak még a gyilkosságot és a terrort is megbocsátja – különben hogyan kapna interjút? A stabilitásért pedig egyenesen hálás: a hóhér Kádárnak igazán nem volt rossz sajtója. Csurka szemére ennél jóval kevesebbet lehet vetni – Horn Gyulával ellentétben még szabadságharcosokra sem vadászott – és idővel nyilvánvalóan óvatosabban is fogalmaz majd.

A közelmúlt történelméből egyébként tudjuk: egy jobboldali autoritáriánus hatalom kevésbé emberellenes, mint egy baloldali diktatúra. Taiwanból nem „disszidáltak” tömegek, míg Mao Kínájából milliók mentek Hongkongba és ahová csak tudtak. Kuba Castro országlása miatt elveszítette lakosságának 10 százalékát. Battista idején nem volt kivándorlás, pedig mindenki kapott útlevelet, aki kért. Nicaragua 3 és fél milliónyi lakosából a szandinista uralom éveiben 500 ezren hagyták ott hazájukat. Somoza idején a nicaraguaiak maradtak – és ma már aranykorként tekintenek vissza az autokrata földesúr napfényes uralmára.


Az uralom haszna

Akik szerint az „érzés”, a „megérzés” nem a politikai elemzés eszköze, mélységesen tévednek. Zapatáról és a mexikói forradalomról írt legcsodálatosabb könyvben, amely az amerikai John Womack doktori disszertációjának kibővítése, a szerző már az előszóban elmondja, hogy képtelen teljesen megérteni a mexikói forradalmat, és így folytatja: „…könyvem tehát nem elemzés, hanem elbeszélés, mert Morelosban a forradalom igazsága annak megérzésében rejlik, amelyet nem tudok elmondani tényezőinek meghatározásával, hanem csak a forradalom elbeszélésével.”

Csurka Gondolataiban semmilyen utalás sincs arra, hogy tekintélyuralmi rendszert akarna bevezetni. Ez pusztán érzés és remény, hogy így gondolja, mert demokratikus úton programját nem tudja megvalósítani. Minden adu a régi rendszer kegyeltjeinek és szimpatizánsainak a kezében van.

Ha Csurkának sikerülne megértetnie a választókkal, hogy a tekintélyuralmi rendszerek Nagy Péteren át Lee Kuan Yew-ig mennyi jót és forradalmi jót (gondoljunk csak arra, hogy Bismarck, a porosz vaskancellár vezette be Európában elsőként a szociális biztonságot, és a kereszténydemokrata Ludwig Erhard kancellár a modern német szociális hálót) hoztak, és hogy Magyarország felvirágoztatásának ez az egyetlen útja, megkaphatja a mandátumot arra, amit akar.

Csurka a bajtársiasság, a kemény munka, az elesettekről való gondoskodás ethoszát megteremtve 10-15 éven belül csodákat művelhet Magyarországon.

Az agyelszívást megfordítva, Magyarországra visszajönnének a kutatók, éppen úgy, ahogyan Tajvanba áramlanak vissza ma a kínai származású kutatók a kaliforniai szilíciumvölgyből. Sőt: az agyonindusztrializált nyugati országokból fokozatosan megindulna a magyar származású tudósok és kutatók – nem a társadalomkutatókra és „tudósokra” gondolok – visszajövetele.

A megteremtődő stabilitás, a fegyelmezett és olcsó munkaerő, az alacsony bűnözési ráta mágnesként vonzaná a befektetőket.

Csurkának el kell döntenie, hogy a „homogén Magyarország” vagy az etnikai mozaik modelljét követi-e. Az előbbi esetén a Japán megoldás – Japán csak deklaratív szinten homogén etnikumú nemzet – kínálkozik, ahol az ainu, okinawai, koreai és kínai etnikumokat csöndben, de egyenlőtlenül kezeli a társadalmilag megvetett burakaminokkal egyetemben.

De választhatja a szingapúri modellt is, ahol a kínaiak, malájok, különböző indiai etnikumok, pakisztániak és fehérek harmóniában és egyenlőségben élnek. A magyar nép meglehetősen toleráns nép, ha összehasonlítjuk őket a környező országok népeivel, vagy akár a csehekkel is, ahol már 3 ezer menekült jelenléte súrlódásokhoz, félelmekhez és feszültségekhez vezetett. De, döntsön bárhogyan is, vélhetőleg a választott megoldás a rend stabilitását fogja elősegíteni. Az Európai Közösség pedig – bármelyik alternatívát alkalmazná Csurka – rábólint, mert érdekeinek egy stabil és prosperáló Magyarország felel meg, és ezek az érdekek remekül tolerálják a közös piaci tag Görögországban a romániai magyaroknál messze kegyetlenebbül elnyomott égei macedónokkal szembeni égbekiáltó jogsértéseket.

Amikor a konzervatív, köztársaságpárti populista Reagen 1981-ben átvette a stafétabotot a sok sebből vérző szívű demokrata Carter elnöktől, az amerikaiak életkedve egy csapásra megváltozott, pedig a gazdasági mutatók egy hét alatt még reagálni sem tudnak. És röviddel ezt követően ötödik sebességre kapcsolt az amerikai gazdaság. A populista, peronista szimpatizáns Carlos Saúl Menem ugyanezt érte el Argentínában, mióta 1989 májusában átvette a hatalmat elődjétől, a radikális Alfonsíntól.

Csurka lélektani ereje szintén gazdaságot formáló erő. És Csurka ma Magyarország Ross Perot-ja, egyetlen reménye.


A közeljövő esélyei

Magyarországot a bolsevik és liberális értelmiség mucsaivá tette.

Közép-Európában Magyarország az egyetlen ország, ahol egyetlenegy konzervatív think-tank („gondolkodási központ”), egyetlen konzervatív kutatóintézet sincs, egyetlenegy olyan alapítvány sem működik, amely a konzervatív eszmét propagálná. Csak liberális. Van Nyilvánosság Klub, de nincs konzervatív sajtófigyelő. Még a külföldi konzervatív sajtókonszernek magyarországi tulajdonaiban álló lapjaikat is volt párttitkárok és csatolt részeik irányítják. A pénzügyi és gazdasági kutatóintézeteket von Hayek, von Mises és Milton Friedman esküdt ellenségei vezetik.

Magyarországon a mecénások liberálisak, és csak liberálisak. Színárnyalatok csak a liberális spektrumon belül lelhetők fel.

Ennek a mucsai és az országot satuba szorító helyzetnek a megszüntetése nyilván az egyik első feladat lehetne. Amellyel kéz a kézben haladhatna előre a gazdaság lassú átfordítása Délkelet-Ázsia irányába.

Az átalakításhoz elsősorban a vidéken élő lakosságot – a választók 80 százaléka – kellene megnyerni. Nem hangzatos és teljesíthetetlen ígéretekkel. Csupán az erőforrások átrendezésével és a regionális kiegyenlítés programjával. Hogy Csapdin ne fizessen a nyolcezer forintból élő háromszor annyi vízdíjat, mint a Pasaréten annak hússzorosát kereső szorgos gyeplocsoló.

Csurkának kedvez a nyár. Az Attila augusz­tusi bemutatója, Horthy temetése nem a liberális pártoké, amelyek rettegnek Attilától, mert előre tudják, az előadásokon nem „megtört, agyongyötört, idős bácsikák és nénikék” lesznek, akik műanyagcekkerekben cipelik a mai liberálisok szülei közreműködésével ellopott életüket. A liberális eszme mesterségesen fenntartott modernitása luftballonjának kipukkadásától halálfélelmük van.

Csurka nem szalaszthatja el ezt az alkalmat.


X

Pesti Hírlap (152.) évfolyam 143. szám
1993. június 22., kedd

 

 

 

Lapszám: