Vigyázz, jön a válság!

Fotó: MTI, archív

Az európai Leviatán-állam (alias EU) a készpénzfizetés megszüntetése és az emberi élet informatikai kezelése felé menetel, valóságos kibergulággá változtatva felségterületét egy orwelliánus ihletésű Igazság-minisztérium égisze alatt. A kápé mint fizetőeszköz eltörlése véget vetne minden személyi szabadságnak és lehetetlenné tenne minden kollektív visszafordulást.

Fotó: MTI, archív

Ez a totalitárius, bürokratikus és nyakig eladósodott szuperállam beavatkozik alattvalói mindennapi életének minden egyes mozzanatába: fenyegeti a családot, törvényileg deformálja a nemi szerepeket, idegenekre akarja lecserélni őshonos népességeit, amelyeket szüntelenül növekvő adóteherrel szipolyoz (Obama regnálása idején 2800 milliárd eurót kaszált tőlük évente), és a terrorizmustól, létbizonytalanságtól, eladósodástól, munkanélküliségtől, klímaváltozástól stb. való félelmükre apellálva egyre szigorúbban ellenőriz. Paradox módon George Soros, a „nyitott társadalom” felkent apostola legutóbb ismét ennek a polipkarú behemótnak szegődött fogadatlan prókátorául az egyik befolyásos globalista-atlantista agytröszt párizsi konferenciáján, többek között kijelentve, hogy szerinte Merkelnek és Macronnak van a legjobb jövőképe Európáról. (Micsoda meglepetés!) Igencsak siralmasnak tartja viszont az EU jelenlegi állapotát, amely szerinte egyenesen „egzisztenciális válságban” van, és a beszédében ennek szándékozott felvázolni az okait, egyúttal megoldásokat is javasolva. (How to save Europe, ecfr.eu, 2018. május 29.)

„Minden, ami rosszul sülhetett el, az rosszul is sült el”, kezdte félórás felszólalását ezzel a lehető legobjektívebb megállapítással, nyilvánvalóan kellemetlen perceket szerezve hallgatóságának, de annál kellemesebbeket ellendrukkereinek, az európai „közösködés” brüsszeli változatából egyre inkább kiábránduló európai őshonosoknak. Nem árt tisztázni, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsa (ECFR) jelenlegi és egykori külügyminisztereket, volt miniszterelnököket, parlamenti és európai parlamenti képviselőket, EU-s „komisszárokat” és egykori NATO-főtitkárokat tömörít Carl Bildt svéd exminiszterelnök és volt külügyminiszter (tényleges) elnöklete alatt, és ha – legalábbis hivatalosan – szervezetileg nem is kötődik amerikai névrokonához, az angol–amerikai globalisták legrégebbi csúcsszervéhez, a hírhedt CFR-hez, a céljaikat tekintve lényegében egy hajóban eveznek. Soros tehát ezt a díszes kompániát köszöntötte azzal, hogy „ez a megfelelő hely Európa megmentésének (sic!) a megvitatására” (avagy kecskére káposztát…), amiben persze van logika, elvégre ő „személy szerint az Európai Uniót a nyílt társadalom eszméje megtestesülésének tekinti” és „az Európa-idea mint nyílt társadalom továbbra is inspirálja”.


Retorikai fogás

Soros szerint lényegében a 2018-as pénzügyi válság vezetett az euró, illetve az eurózóna válságához, konkrétan az EU által a válságkezelésre bevezetett nadrágszíj-megszorító program, amelynek hatására az európai fiatalok azzal vádolják az uniót, hogy veszélybe sodorja a jövőjüket. Ennek köszönhető a populista és EU-ellenes pártok sikere is, meg persze a 2015-ös menekültválságnak, amelyet a hatóságok nem tudtak megfelelően kezelni. Ezért vált az AfD Németország legnagyobb ellenzéki erejévé, és ezért tudtak az „Európa-ellenes” pártok hatalomra kerülni Olaszországban. „Valójában egész Európát bomlasztotta a menekültválság. Gátlástalan vezetők kihasználták ezt, még olyan országokban is, amelyek alig fogadtak be menekülteket. Magyarországon Orbán Viktor arra alapozta újraválasztási kampányát, hogy hamisan azzal vádolt engem, hogy Európa és Magyarország muszlim bevándorlókkal való elárasztását tervezem. Most a keresztény Európa saját verziójának a védelmezőjeként pózol, kétségbe vonva azokat az értékeket, amelyeken az Európai Unió alapult. Igyekszik átvenni a kereszténydemokrata pártok vezetését, amelyek az Európai Parlament többségét alkotják.”

Orbán mellett a Soros-féle Európa másik sírásója Donald Trump lenne, akit azzal vádol (egyébként némi joggal), hogy az iráni atomalku egyoldalú felmondásával ténylegesen lerombolja a transzatlanti szövetséget, és ezzel további nyomást gyakorol a „már ostromlott Európára”. Soros szerint azonban mindenekelőtt a menekültválságot kellene megoldani, mégpedig úgy, ahogyan ő „mindig is javasolta”, vagyis „teljesen önkéntes” alapon, tehát „a tagállamokat nem kellene arra kényszeríteni, hogy olyan menekülteket fogadjanak be, akiket nem akarnak, és a menekülteket sem kellene arra kényszeríteni, hogy olyan országokban telepedjenek le, ahová nem akarnak menni”. Meglepő módon úgy tűnik, mintha a „nyitott társadalom” legfőbb éceszgébere ezzel a kijelentésével (vagy legalábbis annak az első felével) immár teljesen azonos platformra kerülne az általa bezárkózónak, kirekesztőnek és nacionalistának tartott magyar kormánnyal (és a visegrádi négyekkel). Valójában azonban csak egy – valószínűleg taktikai megfontolásokat szolgáló – retorikai fogásról van szó, hiszen néhány mondattal később már fel is fedi a valódi szándékait, amikor előbb leszögezi ugyan, hogy „az EU-nak meg kell védenie a külső határait”, majd rögtön utána a régi mániájához híven mégis amellett kardoskodik, hogy „nyitva kell tartania azokat a törvényes (sic!) migránsok előtt”, mert szerinte „a politikai menekülteket és gazdasági migránsokat egyaránt kizáró »Európa-erőd« eszméje megsérti az európai és a nemzetközi jogot, és mindenképpen teljesen irreális”.

Nos hát, ami az előbbi kategóriát illeti, több évtizedes gyakorlat már, hogy a fehér ember született balekságát, felebaráti szeretetét, keresztényi irgalmasságát és szinte már patológiás empátiatúltengését meglovagolva milliószámra telepednek a nyakára önmagukat „politikai menekülteknek” kiadó élelmes szerencselovagok a harmadik világbeli „sz…rfészkekből” (Trump dixit). Többnyire azonban nem az a vágy sarkallja őket, hogy végleg maguk mögött hagyják a szülőföldjükön saját maguk által (is) alakított „politikát”, hanem sokkal inkább az, hogy magukkal vigyék annak szinte valamennyi sajátosan endogén elemét (korrupció, vandalizmus, agresszivitás, faragatlanság, társadalmi élősködés, jellegzetes bűnözési formák, kőkorszaki munkamorál, középkori vallás stb.) a befogadó országba, hogy aztán idővel azt is ugyanolyanná változtassák, mint amilyen az, ahonnan eljöttek. Legutóbb a Nyugat, Izrael és az arab olajmonarchiák által kirobbantott szíriai polgárháború atrocitásainak ürügyén özönlötték el földrészünket nagyobb tömegben „menekültek” Afganisztántól Nigériáig, sőt egyesek közülük ad abszurdum még Szíriából is, elsöprő többségükben dzsihádra fogható, harcedzett, fiatal férfiak, mindnyájan tőrőlmetszett macsók – egyrészt a Soros-féle NGO-k által pénzelt és többnyire „globalista bordélyként” funkcionáló befogadó központok egzotikus szexre vágyó női alkalmazottainak és alkalmi MILF-klientúrájának legnagyobb örömére, másrészt az érintett országok rendőri és terrorelhárító szerveinek legnagyobb bosszúságára.


Milliárdok, milliárdok

Legalább ennyire „gázos” a helyzet a gazdasági migránsok tekintetében is, akikről Európa-szerte egyre több tanulmány mutatja ki, hogy a Soros-féle propaganda lózungjaival ellentétben nemhogy hasznosak és szükségesek lennének az európai nemzetgazdaságoknak, hanem éppen ellenkezőleg: gyakorlatilag mindenhol kiszipolyozzák a szociális ellátórendszereiket. Legutóbb már egy svéd tanulmány is elismerte, hogy mind rövid, mind hosszú távon a migránsok súlyos anyagi terhet rónak az államháztartásra, amely egy „átlagos menekültre” évente 74 ezer koronát kénytelen ráfizetni. (Ny ESO-rapport: Flyktinginvandring en kostnad för Sverige, svt.se, 2018. május 31.) A Svenska Dagbladet konzervatív napilap számításai szerint az átlagos 58 éves élettartamuk során a jelenleg regisztrált 830 ezer menedékkérő eltartása 3580 milliárd koronába (347 milliárd euró) kerül a svéd államnak, vagyis az őshonos adófizetőknek. (SvD: Flyktingar kostar minst 41 miljarder kronor om året, friatider.se, 2018. június 4.) Nem csoda, hogy a svéd nyugdíjasok közül már majdnem negyedmilliónyian élnek a szegénységi küszöb alatt, köztük több mint 160 ezer 65 évesnél idősebb nő. (Kvarts miljon äldre svenskar riskerar fattigdom, friatider.se, 2018. június 4.)

Hans-Werner Sinn neves német közgazdász megerősítette, hogy a migránsok alulkvalifikáltak, és „sohasem fogják tudni visszafizetni azt, amit a jóléti államtól kaptak”. Számításai szerint a 2015 óta Németországba érkezett másfél millió bevándorló a várható élettartama során ezermilliárd euróba kerül az államnak. (Hans-Werner Sinn: Das muss sich ändern, damit wir die Flüchtlingskrise bezahlen können, focus.de, 2018. április 11.) Hollandiában hasonló tendencia figyelhető meg, és a „menekültek” 90 százaléka az országba érkezésük után két és fél évvel is még mindig állástalan. (Statushouder werkloos, telegraaf.nl, 2018. április 17.)

Svájc sem kivétel az általános trend alól. Az alpesi jóléti államban a menedékkérők több mint 80 százaléka szociális segélyből él, de például Bázelben, az ország harmadik legnagyobb városában a segélyezett „menekültek” aránya eléri a 95 százalékot. (80 Prozent der Asylbewerber und Flüchtlinge beziehen Sozialhilfe, srf.ch, 2017. december 19.) Az osztrák pénzügyminiszter szerint országának tavaly csaknem annyiba került a „menekültek” eltartása, mint amennyibe a hadsereg fenntartása. (Für Asylpolitik fließt so viel Geld wie für Heer, krone.at, 2017. október 31.) Nyugati szomszédunk 2017-ben összesen 2,1-3,1 milliárd eurót költött a zömükben afroázsiai „menekültek” (luxus)igényeinek kielégítésére. (Wie viel die Asylkrise tatsächlich kostet, addendum.org, 2017. szeptember 29.)

Luxusigények? Ez nyilván csak költői túlzás lehet, hiszen a hivatalos mantra szerint ezek a szegény párák csak a nyomor és nélkülözés elől menekülnek, egy jobb élet reményében, és főleg azért, hogy fizethessék az elöregedő európai őshonos népességek nyugdíját. Ehhez képest – ahogyan azt egy kiábrándult (vagyis észhez tért) osztrák egykori szociális önkéntes meséli – neki speciel akkor ment el a kedve végleg a velük való jótékonykodástól, amikor a kedves rászoruló „menekültek” márkás ruhákat és bécsi házakat kezdtek követelni alamizsna gyanánt, újfent bebizonyítva, hogy madárnak nézik a fehér embert. (Ex-Helfer: „Flüchtlinge” forderten Markenware und Häuser, wochen­blick.at, 2018. május 9.) Egyébként távolról sem csupán egy elszigetelt esetről van szó. Olaszországban is Armani és Boss farmerre meg Pirelli cipőre tartanak igényt, elvégre egy nemzetközi divatnagyhatalom részéről minimum ez dukál nekik, ha már hajlandóak voltak idejönni, hogy gazdagítsák a szaktudásukkal. Arról nem is beszélve, hogy a márkátlan gagyik sértenék a kifinomult ízlésüket és a bőrszínük miatt diszkriminálná őket. (Le pretese choc dei migranti: „Dateci vestiti Armani e Boss”, ilgiornale.it, 2016. október 26.).


Egy remek hitel

Soros tehát szokásához híven továbbra is ezeknek a „törvényes” ingyenélőknek a befogadásáért kampányol, és a magafajta, minden hájjal megkent emberbarátként másokkal, adott esetben magukkal az európai őshonos adófizetőkkel akarja megfizettetni a saját lecserélésükre az általa pénzelt NGO-k közreműködésével Afrikából és Ázsiából importált újeurópai honfoglalók eltartásának költségeit. De ez még mind semmi. Az egyelőre még – legalábbis ideiglenesen – Afrikában maradó afrikaiakra is van gondja. Szerinte egy afrikai „Marshall-segélyre” lenne szükség a helyben történő istápolásukhoz, mert így talán nagyobb esély lenne rá, hogy otthon maradnak. Mondja ezt annak ellenére, hogy – mint azzal bizonyára ő maga is tisztában van – különböző hatástanulmányok egész sora bizonyítja, hogy a fekete földrészre évtizedek óta számolatlanul ömlesztett nemzetközi fejlesztési segélyeknek gyakorlatilag alig volt hatásuk az afrikai országok fejlettségi (vagy inkább fejletlenségi) szintjére. Zömük a helyi diktátorok bankszámláin kötött ki, elnyelte őket a mindent behálózó korrupció feneketlen hordója, és az esetleges célirányos felhasználásukkal megvalósított beruházások nagy része is idő előtt leamortizálódott a helyiek inkompetenciája, felelőtlensége vagy éppen szándékos vandalizmusa következtében.

Soros mindezt figyelmen kívül hagyja, és úgy véli, hogy további pénzek Afrikába pumpálásával mégiscsak be lehetne indítani az afrikai fejlődés motorját, amivel eddig mások (az ENSZ, az USA, a volt gyarmattartó hatalmak, Németország, Japán, Kína stb.) sikertelenül próbálkoztak. Nem is kell hozzá más, csak bagatell 30 milliárd euró éveken keresztül (de hogy meddig, arról mélyen hallgat). Van is egy zseniális ötlete az összeg előteremtésére. Mivel a nyugati országok többnyire már nyakig eladósodtak, jórészt éppen a saját őshonos népességeik teljesen improduktív és parazita, idegen „kulturális színesítőkre” való lecserélése és eltartásuknak a szociális ellátórendszerekre rótt egyre elviselhetetlenebb terhe miatt, magának az Európai Uniónak kellene hitelt felvennie a nemzetközi pénzpiacokon erre a célra, hiszen – Soros érvelése szerint – úgyis „magas a hitelbesorolása és nagymértékben kihasználatlan a hitelfelvételi kapacitása”.

Itt a remek alkalom tehát, hogy ugyanúgy eladósodjon, mint a tagállamainak többsége, egyesek közülük az éves bruttó nemzeti terméküket elérő vagy azt meghaladó mértékben. Mit is mondhatnánk a Soros-féle Marshall-tervre? Talán csak annyit, hogy (kissé talán vulgárisan szólva) más farkával verve a csalánt, könnyű jótékonykodni.

Beszédének hátralevő részében ejt még néhány keresetlen könnyet a Brexit miatt, miközben kifejezi reményét, hogy demokratikus átnevelő kampányokkal – mint amilyen az általa is támogatott „Best for Britain” kezdeményezés – talán mégis maradásra lehet bírni a briteket. E tekintetben bizakodásra adhat okot számára az is, hogy a „válás hosszú folyamat lesz, valószínűleg öt évnél is hosszabb”, márpedig „öt év egy örökkévalóság a politikában, különösen az olyan forradalmi időkben, mint a jelenlegi”. Ezalatt sok minden megtörténhet, még akár a kiválási folyamat parlamenti elszabotálása is, amelyre a BfB valójában szolgál. Ezzel együtt felülről (Macron és Merkel részéről) ösztönzött és alulról jövőnek (grass-root) álcázott kezdeményezéseket javasol az EU minden ízében recsegő-ropogó építményének egyben tartására, amelyhez nagyvonalúan felajánlja saját és alapítványi hálózata támogatását.

Felszólalásának leginkább figyelemre méltó mozzanata mindazonáltal az a félmondat volt, amelyben egy újabb nagyszabású pénzügyi válság eshetőségére figyelmeztette („we may be heading for another major financial crisis”) a jelenlévő publikumát, megerősítve ezzel Orbán Viktor korábban elhangzott szavait. Valószínűleg már tud valamit. Néhány korábbi világválság kirobbantásában játszott főszerepe ismeretében azonban úgy is fogalmazhatnánk: valószínűleg készül valamire. Jó, ha mi is felkészülünk rá.

Lapszám: