Otthon az otthontalanságban

Fotó: Mohácsi László Árpád

Ukrajna két lehetőséget hagyott nekünk, kárpátaljai magyaroknak: vagy teljesen elukránosodunk, vagy elmenekülünk – véli Lőrincz P. Gabriella költő, író. A kortárs kárpátaljai irodalom vezéregyéniségével új válogatáskötete mellett a soha el nem fogyó reményről és a bátor fiatalokról is beszélgettünk.
 

– Néhány héttel vagyunk a választások után, a kárpátaljai magyarok számára mit jelent a Fidesz kétharmados győzelme?

– Elmondhatatlanul sokat. Kárpátalja elkeserítő helyzetben van, hiszen Ukrajna az itt élő magyarságot nemhogy nem támogatja, hanem nyelvében és kultúrájában is igyekszik minél jobban elnyomni. Ami segítség érkezik hozzánk, és most nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem a lelki-kulturális javakra is, mind az anyaországból jön. Ezért aki nem akar politizálni, csak egyszerűen éli a megszokott hétköznapjait, az is politizál azon egyszerű cselekedete révén, hogy megszólal magyarul otthon.

– Vagyis mondhatni, a kárpátaljai magyarság helyzete rosszabb, mint valaha?

– Mivel ott élek, ott járnak a gyerekeim iskolába, a saját bőrömön tapasztalom, hogy napról napra elkeserítőbb. Az ukrán kormány az oktatási és a nyelvtörvény bevezetése révén nyíltan a teljes elukránosítást tűzte zászlajára, és hiába tesz meg az anyaország bármit, hiába mond az Európai Unió bármit, nem igazán tudunk védekezni ellene. Annál is inkább, mert Ukrajna még csak nem is EU-tag, ha az volna, talán az unió útját állná valamelyest a kisebbségek jogait eltipró folyamatoknak. De persze az is lehet, hogy eszük ágában sem lenne beavatkozni – ott van erre példának Felvidék. A 44-es pogromoknak sem állták útját az akkori világhatalmak. A stabilitás hiánya a legborzasztóbb, hogy nem tud az ember jövőképet állítani a fiatalok elé. Idén érettségizik a nagyobbik fiam, és nem mondhatom neki jó szívvel, hogy menjen például tanárnak, mert nem biztos, hogy szükség lesz a jövőben magyar ajkú pedagógusokra.

– Mit lehet mindez ellen tenni?

– Szinte semmit. Próbálunk valahogy fennmaradni, és a mindennapjainkat nem rettegéssel megtölteni, mert akkor valószínűleg nem tudnánk megúszni maradandó lelki sérülések nélkül. Ukrajna két lehetőséget hagyott nekünk, kárpátaljai magyaroknak és a többi itt élő kisebbségeknek, hiszen a román, szlovák, orosz, lengyel nemzetiségűeket ugyanúgy érintik ezek a jogtipró törvények, azzal a különbséggel, hogy ők azért szláv tőről fakadnak, ezért sokkal egyszerűbben sajátítják el az ukrán nyelvet. Az egyik, hogy otthon maradunk, és egy idő után teljesen elukránosodunk, a másik, hogy fogjuk magunkat, és eljövünk. Mára ugyanis tényleg nem maradt másunk, mint a reménység, hogy egyszer csak vége lesz ennek az egésznek, és Ukrajna ebben a formájában nem marad életben. Mert valójában nem hiszem, hogy sokáig életképes volna egy ilyen nyíltan a szélsőségeket támogató ország.

– Az elvándorlás azért nem új keletű probléma arrafelé...

– Valóban, 1991-ben volt egy nagy kivándorlási hullám, amikor a kárpátaljai értelmiség nagy része elment. De még az sem volt akkora, mint ami 2014-ben kezdődött, amikor kulminálódott az orosz–ukrán konfliktus. Azóta folyamatos a menekülés: a harcok és az ebből is következő bizonytalanság, élhetetlenség, a munkalehetőségek hiánya miatt – mindez az ukrán nemzetiségűeket éppúgy érinti, mint a kisebbségek tagjait. A legszomorúbb, hogy míg az 1991-es elvándorlás után azért még sok minden történt, ami jót tett az itteni magyarságnak – Beregszászon működni kezdett a Kárpátaljai Magyar Főiskola, létrejött egyfajta kulturális sziget, élén a Beregszászi Magyar Színházzal, illetve a különböző magyarságszervezetek – most, hogy újra elmennek a fiatalok, nem marad, aki tovább vigye mindezt. Engem viszont úgy neveltek, és talán ezért is tartok ki, hogy a végsőkig meg kell őrizni azokat a dolgokat, amiket értékesnek gondolunk. És én a mi kárpátaljai kultúránkat annak tartom.

– A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, amelynek munkatársa, szintén minden erővel azon dolgozik, hogy ez a kultúra valahogy mégiscsak megmaradhasson. Az irodalom tekintetében hogyan áll a kicsit mindig is a magyarság mostohagyermekének tekintett „hatodik síp” vidéke?

– Több oka is van, hogy sokszor így emlegetik Kárpátalját. Kicsi a területünk, ráadásul mindig valamilyen gazda – az Erdélyi Fejedelemség, később a csehszlovákok, szovjetek, ukránok – alatt léteztünk. A központ soha nem nálunk volt, ezért nem tudott olyan irodalom sem érdemben kifejlődni, mint például az erdélyieknél. Nem mondhatjuk, hogy létezik kárpátaljai magyar irodalom, viszont létezik Kárpátalján magyar irodalom. Sok olyan szerzőnk van, akiket nem lehet mellőzni az egyetemes magyar irodalom említésekor: Nagy Zoltán Mihály, Vári Fábián László, Füzesi Magda és velük az egykori Forrás Stúdió tagjai óriási úttörést végeztek e tekintetben a hetvenes évek elején. Az ő nyomdokaikban próbálunk mi is haladni. Nagy segítség hozzá az Együtt folyóirat, Kárpátalja egyetlen magyar nyelvű irodalmi lapjának létezése. Nincs más nyomtatott fórum, amelyben publikálhatnak a fiataljaink, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetben pedig otthonra is találhatnak. Itt nem csak irodalmárokkal foglalkozunk, igyekszünk minél több képzőművészt, fotóst is bemutatni, folyamatosak a pályázatok, a tárlatmegnyitók, és erőnkhöz képest próbálunk könyveket is megjelentetni az Intermix Kiadó gondozásában.

– Ön is az Együtt folyóiratban publikálta első versét, ma pedig már a negyedik önálló köteténél tart. Gyermekkora óta íróembernek készült?

– Inkább úgy mondanám, kiskorom óta írogattam csak úgy, a magam örömére. Hála Istennek, nagyon jó tanáraim voltak, és nagyon jó nagymamám, aki vegyes családból származva hozta magával a székely és a ruszin nép meséinek, történeteinek, dalainak, mondókáinak egyvelegét – talán az ő hatására is kezdtem el papírra vetni a bennem formálódó gondolatokat. Az egyik ismerősöm biztatására vittem el aztán a műveimet Vári Fábián Lászlóhoz, aki rögtön közölte is, hogy ezek a versek úgy rosszak, ahogy vannak, a legjobb lenne, ha itt és most szépen letenném a lantot. Először persze iszonyatosan megsértődtem, ma már látom, hogy teljesen igaza volt. A kudarc viszont nemhogy elvette volna a kedvemet, még dacosabbá tett: elhatároztam, hogy megtanulok jól írni. Közben megnyílt a kulturális intézet, hívtak, menjek oda programszervezőnek, én meg boldogan kaptam a lehetőségen. 2014-ben sokan azt mondták, meg vagyok őrülve, innen most menekülni kell, nem fiatal tehetségeket felkutatni, irodalmat szervezni meg szavalóversenyeket előkészíteni – mégis maradtam.

– A döntését pedig igazolta, hogy ma már szélesebb körben teheti ugyanezt: a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) Előretolt Helyőrség Íróakadémiáján mentorálja a kárpátaljai csoportot, illetve oktat is. Mit lát, milyenek ezek „az állami íróneveldében” – ahogyan az ellenzéki sajtó szokta emlegetni a szervezetet – keltetett palánták?

– Nagyon lendületesek. Óriási dinamika van bennük, és egy jó adag bátorság. Hiszen amikor csatlakoztak a KMTG-hez, tudták, ez milyen darázsfészek, és hogy talán egy egész életre szóló pecsétet szereznek vele a homlokukra. Pedig az Íróakadémia, mind a tanári, mind a tanulói gárdát nézve politikailag is nagyon vegyes társaság: az egyik fiatalember Momentum-aktivista, vannak MSZP-sek, és akad olyan, aki engem is lemigránsozott, mondván: külföldi létemre mi a fenét keresek Budapesten. De nincs ezzel baj, teljesen természetes a sokféleség, majdnem száz ember nem gondolkodhat egyféleképpen. Egyet nem értek: a sok köpködés helyett miért nem örülnek inkább, hogy a magyar kormány pénzt fordít az irodalomra, új kötetek megjelenésére, pályakezdők felkarolására? Nem olyan ördöngösség és nem is olyan nagy költségvetési tétel egy íróiskolát létrehozni – bármelyik előző kulturális tárca megvalósíthatta volna, ha akarja.

– A KMTG gondozásában jelent meg az ön negyedik és egyben válogatáskötete is Átszállás előtt címmel. A versek központi témái az otthon-otthontalanság problematikája, az anyaság, a női lét kérdései, kétségei, az Istennel való kapcsolat. Utóbbi, mintha különösen fontos volna az életében.

– Gyerekkoromtól hiszek Istenben. Nem volt klasszikus keresztény neveltetésem, nem jártunk például templomba, tizenéves koromban teljesen magamtól döntöttem úgy, hogy Isten nélkül, egymagam kevés vagyok megérteni az életet. A sors pedig mintha vissza is igazolta volna mindezt: szinte nem volt olyan szakasza az életemnek, amikor ne kellett volna erősen támaszkodnom a hitemre. Az első fiam például gyógyíthatatlan paralízissel született, egy évig szinte ki sem tettük a lábunkat a kórházból, és a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy nem vagyok egyedül, nem biztos, hogy túléltük volna. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ki sem esek a pap fenekéből, ugyanúgy követek el hibákat vagy káromkodok hangosan, ha ráütök az ujjamra a kalapáccsal, mint bárki más.

– Érdekes, hogy ez a tragédia nem éppen ellenkezőleg hatott.

– Nyilván nekem is megvolt ez a típusú válság az életemben. Nagyon sokszor rugódoztam a sorsom ellen, hogy miért nem kap egy olyan anyuka beteg gyereket, aki amúgy is eldobná, elhanyagolná, bántaná. Miért én kapom, aki szívből vágyik rá, és mindent igyekszik megadni neki. Egészen addig lázadoztam, amíg hirtelen meg nem világosodtak a kérdéseimre a válaszok.

– Vagyis?

– Az a másik édesanya nem lett volna képes felnevelni ezt a fiút, és vele talán nem is lett volna képes életben maradni az a gyerek. A fiam türelemre tanított. Én, aki mindent rögtön akarok, két évig vártam, hogy felüljön, kilenc évig, hogy felálljon. Sőt, ha ő nem volna, talán még író sem lennék: ugyanaz a dacos erő vitt az irodalomban is előre, amivel érte harcolok lassan két évtizede.

Farkas Anita

 

 

Lapszám: