Nekünk itt, Közép-Európában, amit nyugaton Kelet-Európának mondanak, számos, hátrányból lett előnyünk is van a Nyugattal szemben. És most ezek a javunkra fordult előnyök kínálnak történelmi esélyt, hogy Európa évezredek alatt kicsiszolt-kiküzdött értékeiből a lehető legtöbbet átmentsük a jövőbe.

Az első előnyünk, hogy mi a magunk bőrén megtapasztaltuk, milyen az, amikor az eszme diadalt arat a józan ész felett. Milyen az, amikor a jólétbe beleszületett, a megélhetés küzdelmét csak olvasmányokból ismerő emberek nekivágnak, hogy az általuk kigondolt eszmékhez igazítsák a világot. A 18. század vége óta kísérti ez az ambíció a jómódba született polgárfiakat. A nekünk jutó, minket sújtó eszme a kizsákmányolás nélküli társadalom megteremtése lett. Ugye szép, nemes, humánus gondolat? Aztán ebből lett a Szovjetunió, a sztálinizmus, ebből lett a kínai kulturális forradalom, Pol Pot horrorállama, ebből támadt Magyarországon Rákosi hadjárata a magyar nép ellen, majd Kádár véres diktatúrából ócska, krumplilevesízű csődtömegé korhadt rendszere. Mi a zsigereinkben érezzük, hová vezet, amikor az eszme erőszakot tesz a valóságon – és nem kérünk belőle.

A hátrányból lett következő előnyünk, hogy mi tudjuk, milyen a háború és mi következik utána, ezért tudjuk, mekkora értéke van a békének. Nekünk, magyaroknak még külön tudásunk is van hozzá: tudjuk, milyen vesztesnek lenni a háborúban – persze a csehek, szlovákok, lengyelek, románok, délszlávok is csak papíron voltak győztesek, a sorsunk ebben is közös. Odaát, nyugaton ez a tudás már elkopott, a földrész nyugati felét a békébe és jólétbe beleszületett emberek irányítják, akik úgy tudják, hogy a háború valami hősies és megnyerhető dolog, amiről nagypapák mesélnek kitüntetéssel a házikabátjukon. Ezért nyugaton nem félnek kockára tenni a békét.

Van egy előnyünk, amiről csak mostanában derül ki, milyen becses: soha nem voltak gyarmataink. Annak idején hátrány volt ez is, nem részesültünk a hatalmas zsákmányból, amely – miközben kultúrák dőltek romba – a gazdag Nyugatot még gazdagabbá tette, behozhatatlannak látszó előnyhöz juttatva a világ többi részével szemben. A meghódítottak azonban most felkerekedtek, hogy a saját otthonukban hódítsák meg a hódítókat. A kapukat már régen kinyitották, a hódítók hozzászoktatták magukat a gyarmataikról érkezettekkel való együttélésre, ráadásul a lelkifurdalás is munkál bennük. Bár a gyerekek nem felelnek a szülők bűnéért, nehéz ellökni a kérő kezet, ha a bajt éppen a szülők okozták. Nekünk itt, Közép-Európában, amit nyugaton Kelet-Európának mondanak, nincs ilyen lelkifurdalásunk, tiszta lélekkel mondhatjuk, hogy mi sem költöztünk be más házába, más se költözzön a miénkbe.

Aztán előnyünkké fordult az is, hogy későn érkeztünk az európai jólétbe, előtte majd fél évszázadig az előbb kommunistának, majd szocialistának mondott emberkísérlet elszenvedői voltunk. Van egy régi paradoxon: a szegénység nagylelkűvé tesz, a gazdagság önzővé. Nyugat-Európa legtöbb népe túl régóta gazdag ahhoz, hogy ne váltak volna önzővé – ezért nem nevelnek gyerekeket. Nem is akarnak – arrafelé az önzőségét már nem szégyelli senki. A mi jómódunk még viszonylag új. Az önzés már itt is megjelent, a gyerekek száma tragikusan csökkent – de legalább a szándék, a gyerekek iránti vágy még megmaradt, az okos családpolitikának még van esélye megfordítani a tragikus trendet. Nálunk, Magyarországon meg is fordult a trend, visszakapaszkodhatunk a magukat fenntartani képes nemzetek közé.

Így állunk a világ előtt, előnnyé fordult hátrányainkkal, szemben velünk az a nyugat-európai elit, amely egykori előnyeitől elvakítva nem hajlandó tudomásul venni, hogy vakságával a saját kultúrája megmaradását teszi kockára. Ez az önpusztító elit akar leckéztetni minket, és mindent megtesz azért, nehogy sikerüljön a mi Kelet-Európának mondott Közép-Európánk mellett az ő nyugatukat is megvédenünk. Ha másként nem megy, hát éket verve az ő megmentésükért is létrehozott szövetségünk tagjai közé, árulásra biztatva azokat, akik gyengébbnek tűnnek a meggyőződésük követésében. Ez tehát a kérdés: sikerül-e megvédenünk a Nyugatot önmagától, sikerül-e megmentenünk Európát olyannak, amilyennek szeretjük, amilyenhez bő tíz éve formálisan is csatlakoztunk. Hiszen látnunk kell: a Nyugat hanyatlása a mi számunkra is végzetes lehet. Németországhoz, a német gazdasághoz ezer szállal kötődünk, de a többi ország is fontos nekünk.

A feladat hatalmas. A Nyugat immunrendszere végzetesen legyengült, a kórokozókkal szemben önkéntes védtelenséget választottak. Elég egyetlen példa: a görög templomkeresztek esete. Ha jobban bele­gondolunk, döbbenetes, hogy milyen csekély médiavisszhang övezi a nemzetközi kereskedelmi lánc elhíresedett reklámját, amelyben leretusálták a kereszteket a görög templomokról. Az akár suta melléfogásnak is minősíthető döntés mögött ugyanis felsejlik, hogy miért is végzetes Európa számára a jelenleg követett migránspolitika.

Migránsok-menekültek-betelepülők eddig is érkeztek a földrészünkre. Ám hogy valami végzetesen megváltozott, azt éppen az említett cég reklámjai mutatják. Két éve még apácával reklámozták magukat, mára már az apró kereszteket is eltávolítják a fényképekről, nehogy elriasszák a nem keresztény vásárlókat, nehogy elessenek az azok által elköltendő bevételtől.

Egészen a közelmúltig Európa direkt vagy indirekt módon, de egyértelműen azt mondta a betelepülőknek: rendben van, jöhettek, de alkalmazkodnotok kell a mi kultúránkhoz. Ezt az alkalmazkodást hívták integrációnak. Ma viszont ezt mondja Európa: jöhettek, és nem is kell alkalmazkodnotok hozzánk, majd mi alkalmazkodunk az új helyzethez. Nyugat-Európa mérvadó politikusai és gondolkodói gyakorlatilag feladták a betelepülők integrációjára való törekvést azzal, hogy súlytalanná tették Európa fundamentális értékeit, köztük a tradíciót, a hazát és a családot. Holott a multikulturális társadalom, ahogy azt Merkel kancellár már 2010-ben megállapította, megbukott. Merkel akkor még úgy fogalmazott, hogy „Németország a képzett munkaerő hiányával küzd, és nem lehet meg a bevándorlók nélkül, de azoknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit”. Mára azonban már a német kultúra puszta létét is német kormányhivatalnok vitatja – ugyan mihez lehetne akkor integrálódni?

Európa legtöbb népe elveszítette a biológiai reprodukció képességét, ráadásul feladták, a magánéletbe való megengedhetetlen beavatkozásnak minősítették a képesség visszaszerzésére való törekvést is. Saját gyerekek helyett betelepülő új népekkel képzelik el a jövőt – embereket vesznek a világpiacon, akik majd megtermeljék a nyugdíjra valót számukra. Európa mai vezető elitje elveszítette, feladta az európai kultúra legfőbb értékeit, amiből logikusan következően az újonnan jöttektől sem várják már el, hogy magukénak vallják és kövessék ezeket az értékeket.

Ez az az összefüggésrendszer, amelybe a napi politikai döntések ágyazódnak – legújabban például a kvótáról szóló bírósági döntés. Az unió vezetői makacsul kitartanak téves megoldási javaslatuk mellett, és nem értik, hogy saját otthonukat veszélyeztetik vele. Nem értik, hogy a migránskvóta értelmetlen, fenntarthatatlan, működésképtelen, eredeti célját megvalósítani nem képes rendszer, amelybe ráadásul robbanóanyag van csomagolva. Ha a kvótát végrehajtják, biztosak lehetünk benne, hogy a kvótamigránsok egyhamar otthagyják a helyet, ahova utalták őket, és elmennek oda, ahova eredetileg menni akartak. Ez beláthatatlan folyamatokat indíthat el, emberek tízezreit kell majd az unión belül innen oda, onnan amoda telepíteni, ami határellenőrzés nélkül kivihetetlen – Nyugat-Európa vezetői éppen most rombolják le az unió belső átjárhatóságát.

Ellen tudunk majd állni mi közép-európaiak, mi magyarok ennek az önpusztító törekvésnek? Meg tudjuk védeni Európa népeit saját politikusaik öntelt ostobaságától? Jó lenne hinni az igenben, de tudjuk, hogy a válasz a nem is lehet. Egy dolgot viszont biztosan megtehetünk: megvédhetjük magunkat. És ezt meg is fogjuk tenni.