Hirdetés

A második világháborút követően megkérdőjelezhetetlenné vált az az elv, mely szerint az ember nem megbízható, őt és működését, mondhatni káros individualitását jól kontrollálható, garanciális szabályokkal körülbástyázott „intézményekkel” kell helyettesíteni. E gondolat azért érdemel különös figyelmet, mert az egyik legalapvetőbb mozgatórugója az ember „gépre” vagy másként fogalmazva kiszámítható algoritmusra cserélésének.

Hogyan is lett az ember véglegesen „eltiltva” az élettől? Az ember bűnös volta természetesen nem új gondolat, a keresztény kultúra alapja a bűnbeesés.

Ennek ellenére a modern kor – főként a második világháború óta eltelt idő – „bűnös ember”-képe erősen eltér a kereszténytől. Utóbbi esetében ugyanis alapvetés, hogy az ember a bűnnel csak az életen, saját életén keresztül képes megküzdeni, nincs más útja a „kereszt-úton” kívül. Ehhez képest a modern „bűn-tudat” természete teljesen más.

Miután Európa 30 éven belül kétszer is súrolta az önmegsemmisítés határát, a második világháború után elérkezett a gondolkodás ideje. E gondolkodás konklúziója pedig, hogy az ember rossz. Nincs is ezzel semmi baj, az imént említettem a kereszténységet, amelynek hasonló a kiindulási pontja. Probléma csupán azzal van, hogy az Európát a világégések után újjáépítő gondolat itt nem állt meg, hanem azt is belekódolta új világképébe, hogy az élet, tehát az életet évmilliók óta irányító törvények rosszak, újraírandóak. Ennél halálosabb következtetésre márpedig egy civilizáció aligha juthat, hiszen innentől kezdve az első számú ellenség maga az élet lesz, az első számú cél pedig természetes folyamatainak elfojtása.

A másik sajnálatos fejlemény az előbb leírtak mellett, hogy a legfontosabb következtetés levonása valahogy elmaradt. Ez pedig az lett volna, hogy valójában az embernél úgy általában csak egyetlen rosszabb jelenség van, az ideológiák által megszállt ember, és az ezen emberekből képződő tömeg. Európa nagyjai – de ez alól sajnálatos módon az „átlagember” sem kaphat felmentést – nem nevezték néven a fő felelőst, a genezist: az életet megfojtó, valóságot kizáró, az életre eszelős módon megoldást kereső agresszív elképzeléseket. Pedig azt mondják, a probléma felismerése már önmagában félsiker. Európa ezúttal még e félsikerben sem részesült – talán legközelebb, ha kap még egy esélyt, bár pesszimista analízisek szerint ilyenre már nemigen számíthat…

Itt tehát a bűnbak: az emberi természet. A megoldás pedig ezzel egyidejűleg meg is érkezett: az embert és rossz természetét ki kell kapcsolni, legalábbis távol kell tartani az élet legfontosabb helyszíneitől, különös tekintettel a felelősséggel járó, (sors)döntő pozíciókra. Az emberi „hibafaktort” nem szabad közel engedni olyan helyszínekhez, ahol „bajt” okozhat, hiszen az élet olyan szépen megtervezhető, ha ő nem rondít bele… E gondolat immár az élet minden területére kihat, amelynek mentén az emberek viselkedésének teljes uniformizálásáig is el lehet jutni – munkahely, szociális élet egyéb helyszínei, végső soron pedig a gyermeknevelés is e körbe tartozik majd –, de kiváló példa erre a közösségek vezetőinek mozgástere is.

Államelméleti szempontból a felvilágosodás egyik alapgondolata volt az intézményesítés, a kontroll beiktatása (hatalmi ágak elválasztása). Nem kellett tehát új dolgot „feltalálni” a második világháború után, csupán a már meglévőt kellett tökéletesíteni. Félreértés ne essék, nem a játékszabályok lefektetésével van a probléma, azok elkerülhetetlenek, sőt, kifejezetten szükségesek (és mindig is azok voltak, amióta csak szervezett közösségekben élünk). A gond ott kezdődik, amikor az ember intézményektől várja a megoldást az életre, és azt gondolja, hogy jól megalkotott szabályrendszerrel ki lehet kapcsolni az emberi természet okozta anomáliákat. Anomáliák alatt értsünk háborút, diktatúrát és minden mást, amitől az európai emberek a XX. század traumái okán – teljes joggal – rettegnek. Ezen a ponton azt azért szeretném leszögezni, aki azt gondolja, hogy az események sorát előre lehet tervezni, be lehet biztosítani az élet kikapcsolásával, az az élet természetét érintő legalapvetőbb szabályokkal sincsen tisztában, de ez a gondolat megint csak messzire vezetne…

Felállt tehát az „intézményrendszer” az individuummal szemben. (Ennek eklatáns példája napjainkból Salvini harca az NGO-kkal, aki megválasztott vezetőként, a népe akaratát – demokrácia! – nem tudja végrehajtani az intézményrendszerrel szemben.) Emiatt aztán sokan örömkönnyeket hullatnak, és éltetik az intézményt, amely fenntartja a morált a rossz/gonosz/hibás emberekkel szemben. Az apparátus nem roppan össze a karizma alatt, hősiesen védi a szabályrendszer várfalait. Az intézményrendszer véd meg a fasizmustól. Jó és igazságos, mert egyszer kikiáltották annak, és ezt a nézőpontot felülvizsgálni nem szabad, aki ezt megteszi, persona non gratává válik ma Európában. Arról a marginális tényről, hogy egyes országokban az emberek többsége az embert (individuumot) támogatná az intézménnyel szemben, inkább nem beszélnek. Könnyű a többséget negligálni, hiszen ők is rosszak és hibásak.

A legcsodálatosabb az intézményimádat korában azonban mégiscsak az, hogy mindez az individualizmus ünnepének égisze alatt történik. Pedig ha jobban belegondolunk, mikor beszélhetünk valódi individualitásról? Valószínűleg nem (csak) akkor, ha az ember a mikrokörnyezetében önmaga életét élheti, ahogyan a társadalmi normák és határok teljes – szabadságnak csúfolt – felborítása sem vezet valódi individualitáshoz. Az individualitás ott kezdődik, hogy minőségünket, feladatunkat, amelynek elvégzésére megszülettünk – ami ad abszurdum egy közösség vezetésének megtisztelő fel­adata is lehet – megvalósítjuk, elvégezzük. Ha félünk az emberitől – és ez már az élet minden területére vonatkozik –, akkor el fogjuk veszíteni azt. Erős kétségeim vannak afelől, hogy ez az út az intézményrendszer imádói által megálmodott paradicsomba vezetne, én egészen más irányt látok kirajzolódni. Az ember bűnös, ehhez kétség sem fér, de az élet elfojtásával a bűnt elkerülni nem lehet, ez hibás gondolat.

Szabályok mindenesetre kellenek, a kérdés csak az, akarunk-e az élet minden területére kiterjedő, az individualitást csírájában elfojtó intézményeket, szervezeteket magunk körül? Akik ezt választják, valószínűleg elfelejtik, a véres diktatúrákat mindig a félelem és az abból adódó káosz hívta életre. Az élet, a természet félelemből történő megtagadása és biztonságos „személytelennel” történő helyettesítése pedig nem biztosíték semmire.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.