Mint egy Árpád-házi király

„Ez egy hazug vers, mert nem mindenki »szem a láncban«, például azok, akiket felakasztottak, ők nem voltak láncszemek. De emberileg is hazug, mert 1952-ben írta, a Rákosi-rendszerben, amely ha olyannyira aljas volt, akkor miért fogadott el kétszer is Kossuth-díjat attól a bagázstól?” – jelent meg Pataki Tamás Beke Alberttel készített interjújában (Magyar Idők, 2018. aug. 21.) Amire Bertha Zoltán válasza (uo., aug. 28): „A monumentális vers magát a sátáni helyzetet eleveníti meg… az erkölcsi lehetőségeitől is megfosztott cselekvés fullasztó levegőjét. Hatalmas látomás arról, amit senki más így meg nem örökített a magyar és a világirodalomban.”

Jómagam is szerettem volna beszállni a vitába, ám új szempontként rámutatva arra, hogy Illyés Gyula életművének Magas-Tátra-vonulatában a Lomnic mellett van még egy „egekbe ötlő Kriván” is (ahogy Berzsenyi Dániel idézi meg méltó jelzővel Az ulmai ütközet című versében a „rivális” ormot). Ez Illyés Gyula élete utolsó, Közügy című verseskötete és főleg annak Záróbeszéde. Ennek a nemzeti téma tabusítását megszegő (kijátszó) hősiességére akartam rámutatni. Ehhez előkotortam az Illyés jubileumi év 2002. július 13-án a Magyar Nemzetben megjelent Illyés Gyula, a címertervező című cikkemet, és felére vágva igazítottam hozzá az elkezdődött vitához.

A kéziratot megküldtem az előttem szóló Bertha Zoltánnak és Kodolányi Gyulának is, amire lelkesen csatlakozó válaszokat kaptam. Előbbi így reflektált: „…csodálatos tömör, lényeglátó és magyarságféltő írás, ez a lényeg, gratulálok hozzá, és örömmel köszönöm meg teljes szívvel-lélekkel, minden szavával egyetértve”; utóbbi pedig így: „…menten átadom Ikának, aki nemcsak érzelmileg érdekelt benne, de úgy is, mint az Illyés-értelmezés és filológia maximalista művelője”. Ám a rovatvezető udvarias elutasító válasza miatt („nem való napilapba”) kerestem egy komplexebb gondolatmenetnek és jelentésárnyaló stíluselemeknek is bátrabban helyt adó hetilapot.

Mivel a vitaindító interjúban megszólaltatott irodalomtörténész Illyés polgári erényeit is kétségbe vonta – („Készen van a csaknem ezeroldalas Illyés-könyvem is, amelynek címe: Illyés Gyula, a kommunista. Már tizenegy éve várom, hogy megjelenjen. Nem adták ki, mert őt nemzeti szentnek tekintik, pedig valóban kommunista volt, hiszen formálisan is tagja volt a francia kommunista pártnak és halála napjáig benne maradt.” [bizonyítatlan]) –, nekem is abból kellett indítanom, hogy Illyést az ellenfelei tényleg „ravasznak” észlelték (lásd az ismertté vált Ortutay-levelet Kádárhoz Illyés „cselezéseiről”), holott ez nem volt más, mint „elhajlás a bunkó elől, de belső hajlíthatatlansággal”, ahogy a háttérvitából Kodolányi Gyulától idéztem. Majd így folytattam: Illyés nem mindenki által pozitívan értékelt leleményessége kellett ahhoz, hogy szinte tudatküszöb alatti jelzésekkel lopja be a közérzetbe a halála előtti években őt kínzó sorskérdéseket. Egy-egy olyan rejtélyes villanással, amiről az ocsúdó hatalom elkésett reflexeivel fel sem foghatta, valóban látta-e, vagy csak a szeme káprázott. Így tesz említést például Közügy című verseskötetének legutolsó sorában a rémületesen tabusított fogalom: Csonka-Magyarország valóságáról. A csattanó előkészítéseképp olyan tényeket idéz, mint a nemzeti egység „tér-idő-lélek” térfogata őstörténetünk víziójából indítva, illetve a költő és hadvezér Zrínyi Miklós „Ne bántsd a magyart!” felkiáltásának aktualizáló parafrázisát; de mellettük már a jelentörténeti helyzet reálpolitikus, ám akarattal felemás elfogadását, miszerint az elszakított országrészek maradhatnak ugyan másokéi, de az ott élő nemzetrészeink sínylődésébe nem nyugodhatunk bele.

„Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz / Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész / Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés: / Legyen a vándornép tábor-tömör egész. Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,… Száll hírem síromról szélverte homokkal. Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra: / »Ne bánts magyar magyart!« – ott se panaszolva, / Mert lehet aliud, ha az a sors bona: / Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.”

Hogy a „hon” elé a „megszabdalt” jelzőt merte odatenni (miután a Zrínyi-szózat módosításával hangsúlyárnyékot helyezett oda, a latin–magyar sors főnév szójátékbravúrjával pedig elterelte a homlokráncoló figyelmet), ez nem kisebb bátorság volt részéről, mint Németh László „mellékmondati” bejelentése az 1943-as szárszói táborban az éppen rajtunk ülő nagyhatalom „már amúgy is” elvesztett háborújáról (amiért a ránk telepedő másik helytartói állnak bosszút rajta). De Illyés halála közeledtével már tényleg nem tudta elviselni azokat a „tetszetős folyóiratokban található, kiürült, fölösleges verseket, zenegépből jövő híg operákat, röstellnivaló, gyanútlan továbbszellemeskedéseket”, amikre a nemzetidegen puha diktatúra korlátozta a kultúrát. Halál előtti komolysággal ki kellett mondania, mi az a téma, amitől „villámkisülés nélkül is tisztul a lég”, amitől összenőnek, amik egymáshoz tartoznak. Nevezetesen: egy kisiklott érzületű hazai baloldal és a tovább élő kisantant tragikus „Unheilige Allianz”-a.

Közügy című kötetének címadó versével nagyjából egy időben írta ugyanis híres karácsonyi-újévi Magyar Nemzet-beli cikkét Válasz Herdernek és Adynak címen, amelynek üzenetét nagyobb részben rejtjelezni kényszerült, és csak egy-egy mellékmondat csücskében villanthatta a köztudatba. Ebben egyfelől idézte Herder 1791-ből származó gyászos jövendölését („A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.”), mely Ady nem kevésbé kétségbeesett jóslatával együtt (hogy ti. úgy érzi, ő az utolsó élő magyar), „rendre szemünk előtt válik valóra”. De másfelől itt tette meg a maga „szárszói bejelentését”, rámutatva arra a menthetetlen, tragikus történelmi tényre, hogy a magyar baloldal, amelyik Adynál még élő módon tudott integrálódni a nemzeti eszmébe, Trianon után már inkább Benešék érzületi vonalára állott át. Így mintha megjövendölte volna a kettős állampolgársággal valóra vált egymilliós állampolgári gyarapodás baloldali fogadtatását.

„Hősöket szülő s temető, távoli / városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős / folyóiratban a fölösleges versek végleg / kiürülnek… Falvak sora / mondja álmában bece- / névként gyermekkori nevét. (…) Ki az inter- s ki a sovén (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik / vádként süvöltik?…”

Jóslatában a kettős állampolgárság nyomán, mint egy túltelített sóoldatban a bekerült cérnaszáltól, hirtelen robbanásszerű kristályosodás kezdődik. Egyszerre „kristályosodni kezd egy addig alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy zavaros történet-tudósi föltevés, kórokozó áttételeivel…” Illyés csupán a kristályok születésének törvényszerűségeiből jósolt.

Életművének e kegyelmi pillanatát még ünnepibbé avatta egy bevallottan szürreális, de történelmi irányt jelölő adalékával az ’56-ot követően még némi impulzust nyert, majd hallgatásba fullasztott címervitához. Emlékezzünk, hogy a második világháború és napjaink között hat címerváltása volt az országnak. 1. A hagyományos koronás magyar címer 1946-os kicserélése a korona nélküli Kossuth-címerre. 2. 1948-ban arra a szovjet címerhez hasonló, de imbecillis tervezésű (állítólag személyesen Rákositól származó) címerszerűségre, amelyben egy kalapács nagyságú óriáskalász és egy kalász kicsinységű kalapács egymásnak keresztbe fektetése jelképezte a „munkás-paraszt szövetséget”. 3. Ezt követte 1956-ban pár hétig (és immár örök emlékezetig) a kivágott kerek lyuk, amit 4. a Kádár-rendszer először újból csak a Kossuth-címerre mert fölcserélni, majd terrorszervezeteinek kiépülése után 5. egy olyan „sapkarózsára”, amiben a három színsáv hátteréből semmilyen figurális elem nem emelkedik ki, végül 6. a rendszerváltás visszaállította a hagyományos koronás magyar címert.

Ugyanebben a Herdernek és Adynak válaszoló cikkében Illyés tehát ezt írja: „Megrajzolni mai karakterisztikából egy-egy nép címerét? – Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát még üres kép helyett újat, elevent verjünk a köztudatba.” Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal. Hazája új szemléletű címerpajzsának montázsába ő ezeket az elemeket ajánlja. Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmillió magyar él. Ebből azonban tízmillió az ország határain belül, a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térképbeli országra, mint a kenyérre a héja.

Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk. Amikor pedig mostanság heves vitákban keressük Illyés Gyula történelmi helyét, ne feledjük a költőtárs Weöres Sándor ravatali búcsúztatóját, aki szintén az egyetemes magyar líra egyik legfénylőbb gyöngyszeme: „…Volt? Már csak van… mindég ifjan, sose vénen, / mint egy árpádházi király / magyarjainak szivében.”

Lehet, hogy az Illyés-centenáriumból felidézett és a nemzeti mondanivaló komolyságát eme Árpád-házi király metaforával hatványozó eszmélődés az értékkonzervatív olvasótáborból ugyan a fentebb idézett „teljes szívvel-lélekkel, minden szavával egyetértve” csatlakozást válthatja ki, de egyes baloldali olvasókból ellenérzéseket, akár kétféleképp is szembeszállva a költő tétételével, miszerint menthetetlen, tragikus történelmi tény, hogy a magyar baloldal, amelyik Adynál még élő módon tudott integrálódni a nemzeti eszmébe, Trianon után elvesztette ez irányú érzékenységét. Akár úgy, hogy ez „voltaképp nem is baj”, akár úgy, hogy ez „nem is igaz”. De mivel mind a baloldali Nem menekülhetsz, mind a nemzeti érzülettől átitatott Haza a magasban örökszép költemények Illyés Gyulája komplexebb összmagyar emlékezet tárgya volt és marad, talán jó is, hogy az eszmecsere a vitaindulás évfordulójától már a letisztultabb eszmélődéseknek otthont adó hetilap fórumán jelenhet meg.