Nagyon fájhat

Nagyon fájhat. Nekik. És őszintén szólva valahol meg is értem a fájdalomból fakadó dühöt: ellenzéki pártpolitikusok, közírók, közgondolkodók meg közakárkik, akik belemerevedtek íróasztalokon, kockás kis füzetekbe pingált dogmáikba, érzékelhetően iszonyatosan frusztráltak, hogy elmegy mellettük a világ – de legalábbis Magyarország. Azt persze nehéz megmondani, hogy – egyszerűen fogalmazva – valóban „nem értik” a körülöttünk zajló globális, európai és hazai folyamatokat, vagy értik, csak annyira másként képzelték el a jövőt 20-30 évvel ezelőtt, hogy szimplán „leblokkoltak”, szellemileg és politikailag is hibernált állapotba kerültek. (Írnám azt, hogy Csipkerózsika-álmukat alusszák, de hát Csipkerózsika Grimmék elbeszélése alapján csodaszép volt.)

Fotó: MTI

Miközben a magyar gazdaság mutatói – makro- és mikroszinten egyaránt – objektíve is igen jónak minősülnek (nem beszélve a 2000-es évek végéhez képest), az ország és a kormányzat stabilitása adott, az ellenzék által hol patás ördögnek, hol mucsainak beállított kormányfő korszakos államférfiakat meghazudtoló stratégiai és (geo)politikai érzékkel rendelkezik, és a közbeszéd, a nyilvánosság terrénuma jelentékeny mértékben megváltozott a rendszerváltás előtti és utáni időszakhoz viszonyítva – addig az ellenzék úgy viselkedik, mint a közhelyes, de klasszikus megfogalmazás szerint a Bourbonok: semmit se tanultak és semmit se felejtettek. Mintha mi se történt volna április 8-án, mintha nem lett volna égetően arcpirító számukra a bukta, ott folytatják, ahol abbahagyták: hogy Orbán bezzeg mindig csak Trump tarkóját nézi fotózáskor; hogy hogy lehet olyat mondani, hogy a horvátok foci-Eb-sikere a „mi kutyánk kölyke”; vagy hogy valami ENSZ-es figura (idézem: „még Peru volt igazságügy-minisztere is…”) Göbbelshez hasonlította a magyar miniszterelnököt. Meg hát hogy „megírta a New York Times is”. És persze hogy ma sem jelent meg a Népszabadság, szipp-hüpp.

Releváns mondanivaló magáról az országról, a „magyar történetről” továbbra sincs, csak a nevetséges kötözködések – ld. még: „Milyen sorszámú kormánygéppel repült Orbán Netanjahuhoz?”, Népszava-címlap, 2018. július 19. – és a rossz bizonyosságával előadott őszinte csodálkozás, hogy a nép már megint hülye volt, mikor választani kellett a lábszagú provincializmus és a nemes, világra nyitott liberalizmus között. Csípőből és impertinens, nyegle módon heherésznek az új erőforrás-miniszteren, mikor a Tízparancsolatra hivatkozik, de ülnek tovább a nyugatosnak tekintett elefántcsonttornyuk tetején kialakított virtuális buborékban, és úgy gondolják, hogy a demokrácia hashtagekkel működik és Facebook-eseményekből áll: a népet mélységesen lenézik, melynek döntéseit ájult dermedtséggel regisztrálják. Ami persze őszintén szólva nem csoda, hiszen a liberális demokrácia eszmeiségének világszintű győzelmét jó 30 évvel ezelőtt (tévesen) megjövendölő konzumpolitológus, Francis Fukuyama a napokban azért sopánkodott a New York Times – cikkében Sorost az egekig magasztaló – újságírójának, hogy bár a rendszerváltást követő „liberális fordulatot” egy „nyugatos, jól iskolázott elit vezényelte le”, de a „kevéssé iskolázott, vidéki emberek nem igazán hitték el a liberalizmus ígéretét, hogy létezhet egy multietnikumú társadalom, melyben a mindenféle hagyományos, közösségi érték végre átadja helyét a melegházasságnak (sic!), a bevándorlóknak és a hasonló dolgoknak”.

Szóval a hazai ellenzék, kiemelten annak ballib része, nagyjából ugyanazzal a szindrómával küzd, mint nyugati „társaik”: miután kisült, hogy a valóban demokratikus mechanizmusok akár „ellenük” is fordíthatóak, az ideális demokráciát immáron démosz nélkül képzelik el. Ezt tudományos nyelvre úgy fordítják le, hogy a demokrácia az csakis liberális lehet, hiszen liberális elvek nélkül a demokrácia nem is demokrácia. Illetve aki „túlhangsúlyozza” a jelzős szerkezetből a „demokráciát”, az populista – vagy rosszabb: „fidesznyik”. Persze a politikai józan ész logikájából az következne, hogy a folyamatos negatív visszacsatolások után a baloldali-liberális ellenzék felülvizsgálja alapállását, és komolyan elgondolkodik azon, Orbán Viktor centrális erőtere miért is működik jól, erre – azért ne bánkódjunk, szerencsére – képtelenek. Ahogy azt éppen a Népszabadság egykori főszerkesztője jó éve egész plasztikusan megfogalmazta: ők lélekben még mindig ott ülnek a Köztársaság téri pártszékházban, és várják, mikor jön már be Horn Gyula, kezében cigarettával, hogy megmondja, mit kell csinálni.

De ezek az idők már valóban elmúltak, és a politika – részükről – optikai csalódásokkal terhes szemlélését tovább frusztrálja a magyar nyilvánosság környezetének jelentős átalakulása. Persze nem arra kell gondolni, hogy lépten-nyomon ne ütközhetne az ember bárhol – tényleg bárhol – a politikai korrektség bornírt marketingüzeneteibe, de a hazai sajtó- és közbeszédtérkép tényleg jelentősen megváltozott a ’90-es évekhez, 2000-es évek elejéhez képest. És ha valaki vagy valakik úgy szocializálódnak, hogy egy-egy publicisztikájukkal hetekre-hónapokra tematizálni tudják a közéletet, hogy a nyilvános közbeszéd peremfeltételeinek kialakítása az ő kezükben van, bizony nehezen élik meg véleménymonopóliumuk valóban drámai elvesztését. Most már nem az ő „kegyes megtűrésükből” létezhet jobboldali sajtó, hanem minimum minden „balos” állítás mellé oda lehet tenni egy „jobbosat” is. De politikai szempontból a helyzet talán még drámaibb: a baloldalon ugyanis annyira gyenge és nívótlan a pártpolitikai szcéna, hogy helyét a sajtó és politikai civiljeik veszik át. Igen, ez az, „amikor a farok csóválja”.

És hát igen, a „történelemnek vége van” Fukuyama-tétel széles körű megkérdőjelezésére, a hazai nyilvánosság szerkezetének transzformációjára tromfol még rá – ne kerteljünk – az, hogy az ország élén a megfelelő ember áll a megfelelő helyen és időben. Hogy a magyar jobboldal 2006 ősze óta minden országos szavazást megnyert – konkrétan tízet zsinórban, a 2006-os önkormányzati választástól az idei országgyűlésiig. Hogy három ebből kétharmados siker volt, minden hazai és nemzetközi intrika ellenére. Hogy a folyamatos kétkedések, kritikák, amatörizmusvádak mellett sikerült elkerülni a 2010-ben nagyon is az ajtón dörömbölő államcsődöt, visszaállítani az országot növekedő gazdasági pályára – emlékezzünk a Matolcsy György miniszterre akkor zúduló hurrogásra –, megkezdeni az állam­adós­ság kinövését, 3 százalék alá szorítva a költségvetési hiányt. Úgy, hogy mindemellett érdemi fejlesztések, béremelések, adócsökkentések szálltak alá, a keresetek nominálisan és reálértéken is közel 50 százalékkal nőttek 2012-höz képest, a legfontosabb terület, a családpolitika pedig sose látott támogatásnak örvendhet.

Értem én, persze, hogy bárki, akinek nem annyi jutott, mint a másiknak, nem érzi azt fairnek, de érdemes picit távolabbról szemlélni a dolgot: nem arról folyik ugyanis már a vita, mint sokáig itthon, hogy „melyik társadalmi csoport hogy fogja végezni”, hanem hogy most „csak” a kétgyermekesek adókedvezménye nő tovább, hogy most januártól vagy júliustól csökken újabb 2 százalékkal a szocho, vagy hogy ezentúl „csak” SZÉP-kártyára lehet tenni ugyanakkora mértékben és ugyanakkora kedvezménnyel cafeteriajuttatást. Más a gyerek fekvése ahhoz képest, amikor azon ment a vita Bajnaiék alatt, hogy melyik adót hogyan növeljék, és melyik szociális juttatást hogy vágják meg, nemde? A Kornai János pénzügyi poklot jósló kormánykritikáira korábban oly gyakran hivatkozók most lapos félrenézésekkel kénytelenek nyugtázni, hogy „ezeknek” igazuk volt.

És persze a virtuális térben osztódással szaporodó Kun Béla Akciócsoportok láttán az ellenzék mindennap újabb Fidesz-ellenes forradalmat vizionál, de a valóságban a társadalmi és politikai stabilitás brutális erővel fojtja érdektelenségbe a „kormánybuktató” tüntetéseket. A csillagok ilyetén állása a jobboldal számára valóban kivételesen kedvező, de nem renyheségre, hanem további közös munkára kell hogy intsen – nem feledve a német reformátor, Melanchton iránymutatását: „a fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, de mindenekben szeretet”.

Lapszám: