Privilégium

Olekszij fejest ugrott a medence hűs vizébe. A loccsanás egészen a nyugágyakig permetezte a cseppeket, Szerhij dühösen ugrott fel.

– Eszednél vagy? – kiáltotta. – Nedves lett a gatyám, mehetek átcserélni! Most ebben a kánikulában caplathatok fel a lépcsőn a házig.

– Majd megszárad – legyintett Olekszandr. – Tegnap a jachton is vizes gatyában üldögéltél, az nem zavart?

– Tudd meg, hogy zavart, de gyakorlom magam, hogy képes legyek elviselni a nehézségeket. Hátha a papa egyszer csak telefonál, hogy mégis haza kell mennem, és beállni a seregbe.

A fiúk összenéztek, aztán kirobbant belőlük a röhögés.

– A te faterod miniszter?

– Nem, polgármester. Nem olyan menő, mint Olekszijé, aki elnök volt.

– Kár, hogy Zsela fia még csak tizenkét éves, és így nem kellett megpattannia a sorozás elől.

– Majd ha az ő korosztályát is behívják, kap egy bungalót a szomszédban – nevetett Oleh.

– Apropó, szomszéd – tette le a jeges vodkakóláját Olekszandr a minibár pultjára, és a tengerpart felé mutatott. – A fenti villában minden éjszaka akkora ricsajt csapnak, hogy nem tudok békésen szunyálni. Kérjetek már az öregetektől egy Patriot rakétát, úgy átlőném a pofájukra, hogy elkussoljanak végre!

– Nekem csak géppisztolyt küldtek, ha esetleg rám törnének itt a sorozóegységek, volna mivel fogadni őket.

Újra nagyot nevettek.

– Nem jönnek ide – mutatta Petro a telefonján a jelenetet, amikor valamelyik kisváros utcáján letepernek egy férfit, és bezsuppolják a furgonba. – El vannak foglalva odahaza.

– Remélem, eredményes munkát végeznek, nem szeretném elveszíteni ezt a háborút – kapaszkodott bele a medence szélébe Olekszij, hogy ő is hozzászóljon a társalgáshoz.

– A háború nehéz dolog. Nélkülözéssel, nehézségekkel, lemondással, szomorúsággal jár – mondta Olekszandr lehajtott fejjel. Újra felröhögtek. – Figyel, Szerhij! – kiáltotta a villa irányába tartó fiúnak. – Ha lecserélted a gatyádat, hozz már le még egy üveg vodkát! Meg jeget is, utálom a meleg löttyöket!