História
Talán ötven vaddisznó-generáció is felnőtt már azóta, hogy a kursaneci erdő legvitatottabb, legtragikusabb, de egyben leghistorikusabb eseménye megtörtént. A Dráva mentén össze-összeröffennek a süldők, hogy meghallgassák az öreg disznók meséit a nevezetes kanról, aki hajdanában a nagyurat megölte. Amint akkor ennek híre futott, sokan ki akarták zavarni a kondából a Szvinyát (maguk között így emlegették), hiszen többségük sosem ártott volna Zrínyinek. Ismerték régről az egész családot. Vadásztak ugyan rájuk, a gróf is, a vendégeik is, de ez a világ rendje.
A disznó azért született, hogy pecsenye legyen egy főúri asztalon. Így teljesíti be a sorsát a teremtő tervében. Ez ellen értelmetlen lázadni.
A róka sosem fog füvet enni, a folyók nem folynak visszafelé, és a hullott alma nem esik föl a fára. A magyar odavan a sertés húsáért, bezzeg a török nem eszi. Allah szerint tisztátalan állat, ezért rendes vadkan sosem lenne muszlim.
Szvinya, aki igazából közelében sem járt a nagyságos úrnak, szokása szerint lent dagonyázott a Dráva mocsarában, hirtelen kihúzta magát, amikor híre kelt, hogy tán ő döfte agyon a grófot. Sütkérezett a dicsőségben, elvégre bekerült a történelemkönyvek lapjaira.
Hasonló csak egyszer fordult elő, amikor István király fiát öklelte fel egy távoli rokon. Már ha nem volt az is éppen akkora svindli! Kimúlása előtt ugyanis Szvinya elfecsegte az egyik malacának az igazságot. Azóta a legenda párhuzamosan élt a hivatalos verzióval. Voltak, akik büszkék lettek a rendet felrúgó gyilkosra, terjesztették a sztorit, magukra véve ezzel az átkot. Idővel ugyanis szégyenné vált a dolog, mert embert ölni bűn, pláne olyan derekat, mint a nagyúr.
– El kéne mondani végre az igazságot – röffente a legöregebb kan. – Már csak a fajtánk becsületéért is.
– De akkor kikerülünk a történelemkönyvekből! – tiltakoztak a sznob malacok.
– Mi hát a fontosabb: hazugságok árán a talmi dicsőség, vagy a név tisztessége?
