Ha néhány évvel ezelőtt feltette volna valaki a kérdést, hogy milyennek látom a budapesti színházi világot, azt mondtam volna, sokszínű. Ma már azt mondanám, hogy kevesebb színű, azon belül is meghatározóan istentagadó. Olykor ferde és torz, máskor üres formalista törekvések jellemzik a mai színházművészet egy nagy részét. Rosszabb a helyzet, mint Jacques Audiberti komédiájában, ahonnan a címet kölcsönöztem.

Fotó: shutterstock.com

Ott vannak például a bulvárelőadások. Lehangoló, hogy egyre jobban terjed a limonádé a színházi piacon, és ez a folyamat megállíthatatlan. Cumi a szájba, agyat kikapcsolni! A lényeg, hogy ne érezz, ne gondolkozz, csak röhögj! Ugyanerre hajaznak a könnyed, zenés előadások is. Azzal a különbséggel, hogy a csapnivaló színészi alakításokat csilivili giccsparádéval, szép aerobic-robotbaba táncosokkal leplezik.

Egy fokkal nézhetőbbek a mérsékelt, polgári igényeket kielégítő előadások. Gyakran porosak és maradiak, de legalább nem néznek le, feltételezik rólam, hogy képes vagyok megérteni egy Molnár Ferenc-darabot a maga nemes egyszerűségében.

Nagyon kis számban léteznek „szakrális”, avagy magukat annak nevező alkotások, de valahogy a nagy szenteskedésben nem jön át az üzenet. Magamutogató, hatásvadász stílusuk olyan, akár egy hivatásos koldusé a templom ajtajában. Sokszor azt érzi a néző, hogy a rendező maga sem tudja, miről beszél, csak felvette ezt a stílust, mint egy csuhát, amiben elbújhat.

És az úgynevezett intellektuális elő­adások! Csak nagy tudású, felvilágosult és szabadelvű színházi fellegvárakban találhatók meg az igazság egyedüli letéteményesei: a hatalmas eszköztárral felfegyverzett, elismert tehetségű dráma­királyok és drámakirálynők. A színpadon szarkazmus, szatíra, pökhendiség, magasröptű, gyakran kétfenekű mondatok, ám a néző szívét nem érintik meg. Úgy érzi magát szegény gyanútlan néző, akár egy vidéki pásztor a nagyvárosi Guggenheim Múzeum kortárs művei előtt. E felvilágosult kultúrharcosok kívánnak vezetgetni bennünket, eltévedt báránykákat, mert csakis általuk érthetjük meg, hogy ez a világ miért ilyen sivár, gaz és igazságtalan. Ők tudják. Mert ők azok, akik ennek a gonosz világnak a legnagyobb ismerői és szenvedői. És ki mást okolhatnának minden bajukért, a vesekőtől az adóadósságig, mint magát a miniszterelnököt? Helyben is vagyunk.

Ugyanebbe a kategóriába sorolhatnánk az alternatív, kísérletező színházakat, ahol hasonlóképpen megy az úgymond szabad szellemű intellektualizálás, csak más köntösben. Akik itt alkotnak, már annyira felvilágosultak, hogy a magasröptű filozofálást is elhagyták, ezért egyenesen a lényegre térnek: a szexre, a perverzióra, az aberrációkra. Náluk betekintést nyerhetünk az alternatív ember elfajult világának legsötétebb bugyraiba. Üzenetük: „Nektek ez kell, hiszen az állatból származtok! Minek nektek magasztos eszme? Más kell nektek! Provokáció, agresszió, perverzió! Tombolás, szexualitás, káosz!” Eddig csak meztelenkedéssel borzolták az idegeket, de ma már villogó műpéniszek, nyilvános vizelés, beöntés is látható a színpadon. És persze, a testiség mellett itt is elhagyhatatlan az aktuálpolitizálás. Az most nagyon menő.

A lefelé ívelő, iparszerűen istentagadó tendencia ijesztő. Szomorú, hogy például az az egyszerű kérdés, miszerint egy színházi élmény az ember életét hogyan viheti előrébb, feljebb, akár Isten közelébe, már fel sem merül. Azt kapjuk, amit a magukat művésznek nevező egyének önkényesen elénk tárnak, legfőképpen pedig azt, amihez semmi közünk: a rendező magánügyeit és a világhoz való sajátos viszonyulását.

Ugyan kinek állna érdekében, hogy az átlagember lélekben fölemelkedjék? Kit érdekel a katarzis? Legyen a néző minél tunyább és hülyébb, akkor többet fogyaszt, és javul a jegyeladás!

Ezzel az írással nem az a célom, hogy rendezőket, színházakat támadjak, engem az foglalkoztat, ami manapság uralja a budapesti színpadokat. Szeretném kideríteni az okát. Mint keresztény, művészettel foglalkozó ember kérdezem, egyáltalán mit értünk ma művészet alatt? Ki állíthatja magáról ma azt, hogy művész? Bárki, akinek nyilvánossága van?

Hogyan süllyedhetett le ennyire a színvonal? Nincsenek határok? Miért kell a felett szemet hunynunk, ha már a színpadról is árad az istengyalázás? Értem én, hogy most az a trend, hogy a színházban is bárki bármit a szájára vehet, de miközben ekkora szabadságban élünk, mi van az én keresztény jogaimmal? Miért lehet fennhangon ma a színpadokon Istent káromolni, miközben egy szem se rebben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, sőt mintha ezzel magát a nagy igazságot tárnák fel a nagyérdemű előtt?

Nemrég voltam egy előadáson. A darabban Szűz Máriát a következő szavakkal illették: „zsidó kurva”. A félre­sminkelt, rongybabának öltöztetett, véres szájúra kent színésznő szájából más is elhangzott: „Ha Isten egyáltalán létezik, akkor ő a világ legkegyetlenebb teremtménye, mert a szerencsétlen emberek szenvedésében leli örömét. Isten egy önző, ádáz zsarnok, aki képes volt egy szem fiát feláldozni. Ő maga a megtestesült gonosz, ezért csak gonoszságot szül, vagyis minden rossz tőle ered, és mi, szegény, elesett, ártatlan emberek vagyunk azok, akiknek ezt a zsarnokot, vagy mai divatos szóval diktátort, ki kell engesztelnünk.”

A monológ alatt a hatás kedvéért a színészek teljes mozdulatlanságban állnak, drámai aláfestő zene szól a háttérből, hogy a rendező ezzel is aláhúzza személyes mondanivalóját… mert amúgy az eredeti darabban ez a szöveg nincs, ez a rendező magánüzenete.

Kedves Budapesti Színházcsinálók! Engedjétek meg, hogy feltegyek néhány kérdést:

Mondjátok, kedves bulvár-Miki egerek, álarcosbálbohócok! Vajon a ti ágálásotok miben különbözik a kereskedelmi csatornák hasonló műsoraitól?

Dacprimadonnák, lélekpubertások! Emlékeztek még a tündöklő Psota Irénre a Doctor Herz című előadásban? Mi kell ahhoz, hogy ez a játékszellem visszatérjen a zenés színpadokra?

Szabadelvsznobisták, intellektuelvirtuózok, propagandaforradalmárok! Miért hiszitek, hogy nálatok van minden igazság? Attól, hogy tehetség van bennetek, még nem biztos, hogy adni is tudtok. A tehetség önmagában nem elég. A tehetség önmagában nem erény. Azzal lehet alkotni, de lehet rombolni is. Lehet a határokat feszegetni, újítani, kísérletezni, ki lehet léptetni a nézőt a komfortzónájából, provokálni is lehet, de ha mindezt öncélúan teszitek, akkor mégis mi értelme van?

Színházlyukvakegerek, önjelölt kortársművész-ebek! Abból, hogy ti a világot sötétnek és kegyetlennek látjátok, még nem következik, hogy úgy is van. Bár a szemetek a tisztátalanságra, a szennyre szegeződik, attól még a tiszta abszolútum, a VALÓDI JÓ létezik. Azért, mert vakságotok miatt képtelenek vagytok kibújni sötét üregeitekből, és felnézni az égre, még odafent süt a nap. Melegségével, fényével élteti ezt a teremtett világot. Titeket is.

Aberrált élvhajhászok! Attól még, hogy az emberi érzéseket lezüllesztettétek a mocsok szintjére, létezik önfeláldozó szeretet és önzetlen szerelem. És bár saját csaholásotoktól és sikoltozásotoktól a fületek képtelen meghallani Isten szavát, a madarak csiripelnek a fákon, és a méhek zümmögve szállnak a virágokra, szorgosan ügyködve azon, hogy legyen mit beletenni a teába, ha begyulladna a torkotok a hosszú, kimerítő próba után. Képzeljétek, vannak olyanok, akik azt állítják, hogy létezik egy bölcs és jóságos rendszere a világnak.

És végül ti, istengyalázó provokátorok! Hogyan is lennétek képesek felfogni Isten rendeléseit, amíg önmagatok kicsinyes, torzult lelki mocsarával küszködtök, és a saját korlátaitokon sem tudtok átlépni? Hogyan lennétek képesek megérteni Krisztus megváltó munkáját, ha képtelenek vagytok levetni mocskos és züllött késztetéseiteket? Fekete, áttörhetetlen felhőkkel borítottátok el a magatok világát, és csodálkoztok, hogy az ajtótokon nem Isten, hanem maga az ördög kopogtat.

Mit tudhattok ti a keresztvállalásról? Krisztus nem azért vállalta a kereszthalált, hogy a „kegyetlen” Istent kiengesztelje! A kiengesztelődés arról szól, hogy nekünk, magunknak, embereknek kell kiengesztelődni, megváltani saját bűneinket a szeretet, az áldozatvállalás által, aminek példáját, a megvalósítás útját Jézus jelölte ki azzal, hogy kiszolgáltatta magát a földi hatalmaknak, mert aki így tesz, az karmát old és kiengesztel, lezárja a visszavágás-elvevés folyamatát.

Ne vegyétek a szátokra Isten nevét! Se Jézus Krisztusét, se Szűz Máriáét! Ha csak szentségtöréssel és megbotránkoztatással tudtok hatást kiváltani, akkor keressetek magatoknak más szakmát! Hát nem mondta nektek senki, hogy a színpad szent hely? Hogy nevezhetitek ti magatokat művésznek igaz emberség, erkölcs nélkül?

Még nem adtam fel remélni, hogy a normális igényű emberek a színházba feltöltődni járhatnak. Hogy a kimerítő munkanapok végén, a földi kötelezettségek mellett azt is megélhessük, hogy a testi létezésben lelkünk és szellemünk is van, amivel megadatott az a képesség, hogy gondolkodjunk, a gondolatainkkal szárnyra kapjunk… És érezzünk. Kulcsokat keressünk és találjunk életünk teljesebbé tételéhez, a szépség elnyeréséhez…

És végül a hozzám hasonló, keresztény embereket kérdezem: hogyan jutottunk idáig? Miért engedtük meg, hogy istentagadó elvek uralkodjanak a budapesti színpadokon? Miért hagyjuk, hogy így legyen? Ennyire kevesen lennénk? Már csak arra vagyunk képesek, hogy behunyjuk a szemünket, ha a gazság árad felénk a színpadról? Csak legyintünk, és azt mondjuk, akkor inkább nem járok színházba? Mert ez van, és ilyen a világ? De hát ki mások tették ilyenné, ha nem mi magunk?