Egy vagyok a magyarsággal

Ünnepelt sztárból a nép ellensége

Szeleczky Zita 1915. április 20-án született Budapesten. Puritán, mérnöklelkületű családban nőtt fel, de színi pályára vágyott. Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia legendás elnöke azt mondta róla: „Ilyen tehetség száz évben csak egyszer születik!” Hamar igazolódtak szavai, hiszen a fiatal színésznő pillanatok alatt népszerű lett, megannyi színházi és filmszerepben aratott viharos sikert. Országos ügy volt, amikor „a nemzet kishúga” – ahogyan a nép elnevezte – férjhez ment: a Kálvin téri templom előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, Pesten órákra leállt a forgalom.

Az eseményről a filmhíradó is beszámolt:

Hiába azonban a személyét körbevevő mérhetetlen rajongás, az ünnepelt színésznő a szovjet megszállás után sok évtizedes emigrációba kényszerült. Távollétében háromévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, amiért szerepelt a honvédeknek szóló kívánsághangversenyeken, és egy alkalommal elszavalta Petőfi Sándor Föl a szent háborúra! című versét. Míg itthon a kommunista hatalom a nép ellenségének, szélsőjobboldalinak bélyegezte, addig ő idegenben is a hazájáért élt és dolgozott. Argentínában telepedett le, ahol magyar színházat alapított, majd 1956 novemberében innen fordult a világ asszonyaihoz, és kérte tőlük szeretett nemzetének megsegítését.

1962-ben az Egyesült Államokba, Los Angelesbe költözött, és onnan járta előadóestjeivel a világot: vitte a magyar verset, dalt az USA-tól Kanadán át Dél-Amerikáig szerte a nagyvilágba.

Hanglemezeket jelentetett meg magánkiadásban, amelyeken olyan magyar költők műveit szavalta, mint Mécs László, Reményik Sándor vagy Wass Albert. Utóbbival egyébként jó barátságba is kerültek az amerikai emigrációban.

„Nem baj, majd elfordítom a fejem”

Schneider Tiborral a nyolcvanas évek végén ismerkedtek meg a Long Beach-i Magyar sajtó napja nevű eseményen. Az évente egyszer megrendezett nagy magyar találkozón a Guinness-rekorder üvegszobrász saját üvegalkotásait árulta.

–  Valaki, aki ismerte Szeleczky Zitát, épp velem beszélgetett, amikor odalépett hozzánk a művésznő, és bemutatott neki. Körülbelül öt perc beszélgetés után Zita azt mondta: „Remélem, Tibor, eljön és meglátogat.” Ide is adta a névjegykártyáját, de én persze nem zavartam őt, mert azt hittem, csak udvariasságból invitált. Már maga az, hogy megjegyezte a nevemet, nagyon jólesett. Eltelt egy év, és a következő sajtónapon Zita megállt előttem, rám nézett, és azt mondta: „Tibor, maga nem szeret engem!” „Drága művésznő, hát miért tetszik ilyet mondani?” – kérdeztem döbbenten. „Egy éve odaadtam a számomat, és nem hívott, nem látogatott meg” – válaszolta. Ezek után nem volt kérdés, hogy amikor csak tudok, megyek hozzá. Egy szavába került, ugrottam a kocsiba. Sokszor hívott, ha rossz kedve volt, vagy betegnek érezte magát – meséli Schneider Tibor, aki aztán az évek során a művésznő jó barátja lett. Amikor Tibor Szeleczky Zitáról mesél, régi párbeszédeiket idézi fel, tökéletesen visszaadja Zita hangsúlyait, így olyan, mintha közben őt magát is hallanánk.

A jó kedélyű üvegszobrász ismertette meg Szeleczky Zitát Heltai Jenő költeményeivel is, egy tálca süteménnyel és a mellé adagolt pesti viccekkel pedig mindig sikerült jókedvre derítenie, megnevettetnie a művésznőt.

–  Zita a végtelenségig finom teremtés volt, az ő száját egy csúnya szó sem hagyta el soha. De akadt olyan vicc, ahol egy-egy ilyen szót muszáj volt kimondani, különben nem jött volna ki a poén. Ilyenkor előre szóltam, hogy „Zituka, van egy jópofa vicc, de egy kicsit nyers…” Ő meg erre rendszerint azt válaszolta, hogy „nem baj, Tiborkám, majd elfordítom a fejem”.

Inkább éhen hal, de ő el nem adja magát

Sokat beszélgettek a régi időkről is, például arról, amikor más emigráns művészekhez hasonlóan Szeleczky Zitát is megkeresték a magyar állambiztonság emberei, villát és szakmai ajánlatokat ígérve a nyilvános bocsánatkérésért cserébe. „Én soha senkit életemben nem bántottam, egy durva szót tőlem soha senki nem hallott, miért kérjek bocsánatot?” – eleveníti fel Schneider Tibor, hogy a művésznő miért is mondott nemet az ajánlatra. Szeleczky Zita egyébként hasonló következetességgel tartotta magát ahhoz a kijelentéséhez is, hogy amíg kommunista rendszer és orosz katona van Magyarországon, addig be nem teszi a lábát szeretett hazájába. Pedig sokszor nehéz anyagi körülmények között élt, de inkább éhen halt volna, mintsem eladja magát.

– Ötven évig megalázták, meggyalázták, elvették a jövőjét. Szeleczky Zita a magyar művészet mártírja, aki mindent megtett a magyarságért, feláldozta a karrierjét, az életét, de megtörni soha nem lehetett – szögezi le Schneider Tibor.

A művésznő visszaemlékezéseiből is kiderül, a baloldali intrika, a kommunista bosszú végigkísérte emigrációs éveit: „Nem egyszer csinálhattam volna nemzetközi karriert, de azonnal ott volt a bomlasztás, »pletyka«: »náci« voltam, »nyilas« voltam stb. Pedig egyik se voltam, csak magyar.”

Szeleczky Zita sosem élt fényűző életet Hollywoodban. Lemez­eladásai, fellépései nem jelentettek biztos jövedelmet, sokszor nem is fizetettek neki, ő viszont soha nem mondott nemet a magyarok felkéréseire. Miután nővérét és volt férjét, két legfőbb támaszát elveszítette, az idős művésznő nagyon nehéz helyzetbe került, magára maradt állandó jövedelem nélkül.

–  Havi 300 dollár körüli szociális segélyt kapott, ami nem sokra volt elég. Ekkor érkezett egy isteni segítség. Zita egyik jólelkű, idős tisztelője felajánlotta, hogy segít a művésznőnek a ház körüli teendőkben, és anyagilag is támogatja. Ha ő nincs, a bank elvitte volna a házat, és legfeljebb abban bízhatott volna, hogy valaki talán befogadja egy szobába magához albérlőként – magyarázza Schneider Tibor.

A színésznő végül – betartva önmagának tett fogadalmát – 1990-ben jött haza először, élményeiről pedig így mesélt hűséges barátjának: „Tudja, Tiborkám, valami csodálatos volt! Az emberek úgy néztek rám, hogy láttam az arcukon, sugárzott, hogy szeretnek! Ennél jobb érzést én soha nem éreztem!” Ezután többször is Magyarországra látogatott, majd haza is költözött. Telt házas előadásain volt, hogy hat órán keresztül dedikálta lemezeit, kazettáit, az összegyűlt emberek pedig türelmesen várták az esőben, hogy sorra kerüljenek.

„Valaha zúgott a taps egy elkényeztetett, gazdag és a legtöbb ember számára elérhetetlen messzeségben lévő kis sztárnak; ma szól a taps a magyar művésznek, aki a magyarság tragédiájában és szegénységében százszázalékosan osztozik. A keserves emigrációs évek alatt elmélyültünk valamennyien. Ma egész közel vagyok mindenkihez, egy vagyok a magyarsággal” – fogalmazta meg ennek az időszaknak a csodáját Szeleczky Zita 1993-ban.

Schneider Tibor szeretné, ha érvényt tudna szerezni Szeleczky Zita egyik utolsó kívánságának.

– Zita azt szerette volna, ha a róla készült fekete díszmagyaros festmény halála után a Nemzeti Színházba kerülne. Mindig azt mondta, „ha én már nem leszek, ennek a képnek a Nemzeti Színházban lesz a helye”. A magyar művészet mártírjának szerintem ott lenne méltó helye – vallja Schneider Tibor.

Az 1999. július 12-én, Érden elhunyt művésznőnek nemcsak a filmművészet, a nekézsenyi családi sír és emlékház őrzi az emlékét, hanem az idén először átadott Szeleczky Zita-díj is. A világ magyarságának legelkötelezettebb szószólója emlékére alapított elismerést Dévai Nagy Kamilla előadóművész, Topolcsányi Laura író és Vásári Mónika színművész vehették át. (A díjátadóról ITT olvashatják a demokrata.hu beszámolóját.)

Szeleczky Zita halálának huszadik évfordulója apropóján idén számos programot szerveznek. Az Uránia Nemzeti Filmszínház négy filmmel emlékezik a nemzet kishúgára áprilisban és májusban. Erről ITT olvashatnak bővebben.