Hirdetés

Rendezgetem egy éve meghalt húgom hátrahagyott iratait. Így találok rá 1941-ben, tehát 78 évvel ezelőtt megkezdett jókívánság-gyűjteményére, az emlékkönyvre. Egy kihunyt szokás: talán csak Holló néninek, a ballószögi paraszt kofának nem volt emlékkönyve hajdan, és persze a hímneműeknek. Az első beírás a keresztanyjáé, 1941. IV. 11-én:

„Ha már elfelejtettél és nem emlékezel, erről jusson eszedbe Téged nagyon szerető keresztanyád.” Összefoglalva az emlékkönyv lényegét: eszköz a feledés, vagyis az elmúlás ellen. Mindegyik versike vagy aforizma a szeretetről vall – az öröklét védelmében. A legősibb emberi megnyilvánulás. A néhány rokoni bejegyzés mellett túlnyomó többségben barátnők, iskolatársak. Érdekes, egyetlen fiútól, férfitól származó beírás sincs, csak az apjáé. Csupa kedves, megható közhely. Isten, boldogság, virág, emlékezet, tavasz, szeretetvágy és szeretetkínálás. És kedves gyermekrajzok virágokról, játszó gyermekekről, népművészeti szövésmintákkal díszítve.

Hadüzenet az elmúlásnak az a megfakult, kopott, kék bársonyba kötött könyvecske, és ha nem is tudom minden beírásról, hogy kitől származik, de akit ismerek közülük, mind halottak. Egy leánykára emlékezek biztosan. Ágakon ülő sárga madarakkal körbekeretezve írta: „Azt da­lolja a kis madár A virágos ágon- Hogy legyél boldog Loncikám Ezen a világon. Szeretettel barátnőd: Fantó Éva, Kmét, 1942. febr. 26.”

Erről a kislányról is megfeledkeztem már nyolc évtized távolából, csak azt tudtam, hogy élt, de a nevét már elfelejtettem. Most, hogy rábukkantam, eszembe jutott a vele kapcsolatos tragikus történet.

A Fantó család a kecskeméti Luther udvarban lakott. Földszinten a fényképészműhely és -üzlet, az emeleten a lakás. Apám nagy fotós lévén állandó ügyfele volt az országos hírű mesternek, lánya a húgom osztálytársa. A náci megszállás után a nagyszámú, mintegy tizenöt tagú családra is a deportálás várt. Apám elhatározta, hogy a szikrai Tőserdőbe, egy elzárkózott búskomor remetéhez, a barátjához menekíti őket. Lipót bácsi el is hozta bőröndökben a legszükségesebb ruhaféléket, amikor megjelentek nálunk a náci katonák, és apámat keresték. De ő meglépett előlük, és ez maga az őrület, egy süketnéma, nyomorúságos nyilas szőlőmunkás figyelmeztetésére.

A tábori csendőrök azonban nem vicceltek. Tizenhárom éves húgomat túszul vitték, míg apám elő nem került. A László Károly utcai SS-ház pincéjében, sötétben, nyirkos falak között tartották napokig, egy szál pendelyben, ahogyan elfogták. Megbetegedett, és haláláig nem volt többet egészséges. A virágos ágon hiába dalolt a kismadár, a „címzett” soha többet nem lett boldog. De a föladó sem. Miközben a húgom a pincében ült, majd az apám ugyanott már náci vendégként, deportálták Fantó Évikét, és sohasem láttuk többet.

Ugyan él-e még valaki a szeretetet, boldogságot ígérők és kívánók közül? Az apja még régebben meghalt. Osztálytársai? Francz Piroska az elemi I. a osztályból: „Ha őrangyalkád helyet én írnám sorsodat telenél a Világon a legesleg boldogab.” Írása szép, ám a helyesírása hagy kívánnivalót maga után. De így is jobb némely mai ellenzéki politikusnőnél. Ám már ő is elmúlhatott 86.

Hideg esőben engedték szabadon a sötét pincéből, és az ott összeszedett megfázását csak fölfokozta a jeges zuhany. Ruhácskája bőrig átázott, mire hazatalált. A fordulat évéig még csak-csak. De utána semmi jóra nem számíthatott. 1950 körül az orvosok már lemondtak róla, de görög rokonunk Amerikából hivatalosan küldött sztreptomicinje, amit az ő kutatócsoportja dolgozott ki, megmentette az életét. Apám viszont az ÁVH-nak lett a vendége. Azt mondta neki a verőtiszt két pofon között: „Mondja, Oszkár! Elgondolkodott már azon, hogy maga a hibás? Nem kellett a náciknak se, és most nekünk sem kell.”