Cápák közt
Évmilliók óta úszkáltak a cápák a maguk ritmusa szerint. Felmelegedés és eljegesedés, klímaváltozások és vulkánkitörések ebben nem nagyon zavarták őket. Mígnem az utóbbi időben néhány pörölycápa furcsa nézeteket kezdett hangoztatni.
„A cápák roppant agresszívak. Különösen a fehér cápa.” „Na, azért a pöröly sem megy a szomszédba egy kis csetepatéért…”, dünnyögték a cápák, amikor ilyesmit hallottak, de nem foglalkoztak vele különösebben. Ám újabb izgató eszmék hallatszottak az óceánok mélyén: „Voltaképpen mi nem is halak vagyunk, hanem emlősök”, terjesztette egy maroknyi macskacápa. „Marhák vagytok, akkor a szárazföldön élnénk”, vetette ellene néhány tiszteletben megőszült bikacápa. „A delfinek is a vízben élnek, és ők vallhatják magukat emlősnek”, ellenkeztek. „De ők tényleg emlősök, és tüdővel lélegeznek.”
A sok vita meghasonlást hozott a derék ragadozók között. Egyre többen bizonygatták, hogy a cápák egész története nem más, mint gyilkolás, pusztítás, mások zaklatása és felzabálása. A leghelyesebb eljárás, amit valamennyi cápa számára ajánlásként fogalmazott meg egy új, pörölyökből és tigriscápákból alakult kis csapat, ha felkínálják magukat cápauszonyleves-alapanyagnak valamelyik étterem számára.
Az ötletadók ugyan nem jártak elöl a jó példával, de sok fajtársukat rávették, hogy önként ússzanak partra, és jelentkezzenek az első szakácsnál.
A projekt abszolút sikeresnek bizonyult. Idővel a cápák átköltöztek az óceánok sós vizéből a fazekak sós vizébe; a vendéglőkben magas áron mérték a belőlük készült levest.
Ekkor történt, hogy egy pörölycápa farokúszójával bezörgetett a legnagyobb étterem ablakán.
– Na, mi az? – szólt ki a tulaj.
– Elvégeztem a munkát – felelte a cápa. – Mi a jutalmam?
– A jutalmad? – töprengett az étterem vezetője. – Igazán méltó jutalmad lesz: téged én magam eszlek meg a családom társaságában.
S azzal jókora hentesbárdjával lenyisszantotta korábbi ügynöke fejét.
