Híd

Amikor a főpolgármester visszarollerozott a büféből, az irodájában egy idegen férfit talált. Alacsony, szakállas alak volt, kissé szúrós tekintettel. Valahonnan borzasztó ismerősnek tűnt.

– Ön itt a polgármester? – kérdezte szigorú, de nem kellemetlen hangon, az „r”-eket kicsit németesen pörgetve. Karácsonynak nyelve hegyén volt már, hogy megkérdezze, mi ez a felelősségre vonó stílus, de gyengének érezte magát a jelentős magasságbeli különbség dacára is. Nem a termetben rejlik a nagyság, futott át az agyán, de mielőtt elsírta volna magát, hirtelen rájött, hol látta már ezt az arcot; az ötezer forintoson.

– Maga voltaképpen nem is lehetne itt – dadogta csodálkozva.

– Érdekes, én is éppen ezt akartam mondani Önről – mosolygott az idegen. Az asztalról fotókat és dossziékat emelt fel, dühösen odalökte a polgármester elé. – Omladozik a híd?

– A kormány nem ad pénzt – nyekegte Karácsony.

– Ha mi a kormányra vártunk volna, amikor építettük! – kiáltott a férfi, és öklével az asztalra csapott. – Akkor nem is volt még saját kormányunk. Bécsből döntöttek el mindent. Azokat meg nem érdekelte, van-e kőhíd Pest-Budán. Mégis megcsináltuk. A mi időnkben nem tudtunk ilyen képeket készíteni – mutatta a színes fotókat –, mégse nyavalyogtunk, hogy nincs pénz, meg nem akarjuk, nem vagyunk rá képesek… Tessék dolgozni, teringettét a lusta fajtájának!

– Na de kérem, ez inszinuáció! Egy kis rasszizmussal megspékelve.

– Ezeket a modern dolgokat én nem értem, uram, de mi a semmiből fölhúztuk a hidat pillérestül, láncostul, mederrekesztéssel. Elektromos áram, nagy teljesítményű gépek, számítástechnika nélkül. Önöknek csak kicsit ki kéne igazítani!

– Én nem tartozom felelősséggel, kizárólag a budapesti szavazópolgároknak – szólt sértetten Karácsony.

– Ha ezt mondja, akkor fogalma sincs a felelősségről, uram. Igenis tartozik, nekem is, és figyelni is fogom. Ez meg mi a csoda? – tépte le a szivárványos zászlót az ablakból. – Rakjon ide egy tisztességes lobogót!