Van magyar foci
Nagyjából öt évvel ezelőttig nem volt túl hálás dolog azt mondani egy társaságban, hogy „én szeretem a magyar focit”. Ilyenkor az emberre sajnálkozva vagy értetlenül néztek, akik ezt hallották, esetleg felnevettek, mert azt hitték, viccel. Jobb esetben annyit reagáltak, hogy „én is szerettem, amikor még Détári/Nyilasi és Törőcsik/Bene és Albert/Hidegkuti és Puskás játszott, de a maiak…”
És valljuk be, ennek volt is alapja. A nagyválogatott harminc éven át nem jutott ki világversenyre, ha volt is egy-egy pozitív eredmény – például a Fradi 1995-ös vagy a Debrecen 2009-es Bajnokok Ligájába kerülése, esetleg az atlantai olimpiai részvétel 1996-ban, vagy az utánpótlás-válogatott 2008–2009-es sikerei –, ezeknek nem lett folytatásuk. Az is megesett, hogy miután éppen csak felcsillant a remény, gyorsan egy nagy pofonnal tettek minket helyre. A legemlékezetesebb példa erre az 1997-es Csank-csapaté, amelyik kiharcolta a világbajnoki pótselejtező esélyét, hogy aztán Jugoszlávia Budapesten 7-1-re, a visszavágón pedig 5-0-ra legyőzze.
Mindez nem volt véletlen. Aki kicsit is figyelte a magyar focit, az tudja, a 90-es és 2000-es években itt nagyjából bármi és annak ellenkezője is megtörténhetett. Csődbe ment, egyik városból a másikba költöztetett csapatok, köddé vált befektetők, bundaügyek és szurkolói botrányok, a kommunizmusból itt maradt elvtársak és új ügyeskedők terepe volt a labdarúgás, ahol a jó szándékú és hozzáértő szakembereket, vezetőket csak ritkán hagyták boldogulni.
Az itt-ott már korábban is megindult pozitív változások 2010 után kormányzati támogatást kaptak: létrejöttek, fejlődtek az utánpótlás-nevelő akadémiák, iskolai, falusi, városi sportpályák és modern stadionok épültek, mindettől pedig sokan azonnali eredményt vártak. Nekik eleinte csalódniuk kellett. Mígnem jött Dárdai Pál és Bernd Storck, a norvégok ellen sikerrel megvívott pótselejtező 2015-ben, majd 2016-ban a kontinenstorna, az osztrákok elleni győzelem, az Izland és Portugália elleni, hasonlóan feledhetetlen döntetlen, az ünneplés az utcákon, majd a kiesés dacára a csapat köszöntése a Hősök terén. Mindezek hatására sem csendesedett el teljesen a folyamatosan stadionozók és fociakadémiázók hangja, de mégis divat lett a magyar labdarúgó-válogatottnak szurkolni.
Sajnos csak egy darabig. Mert az Eb után már nem ment úgy a csapatnak, jöttek a nyögvenyelős, olykor kínos eredménnyel zárult meccsek, a kárörvendők pedig újra felbátorodtak, és visszajutottunk lényegében ugyanoda, ahol Dárdai Pál szerepvállalása előtt voltunk.
A Storck helyére kinevezett, tévedésnek bizonyuló Georges Leekens után az MLSZ a Honvéddal korábban bajnoki címet nyerő Marco Rossit választotta szövetségi kapitánynak. A szakemberről tudni lehetett, hogy bár olasz, szívügye a magyar labdarúgás, hiszen nagyapja az Aranycsapat nagy rajongója volt, és sokat mesélt Puskásékról az unokájának. Rossi pedig a rá jellemző tűzzel látott munkához. Idő kellett, amíg megtalálta a csapatát, a biztató meccsek mellett voltak hullámvölgyek, ám 2020 ősze egészen kiválóra sikerült: az Eb-pótselejtezőkön és a Nemzetek Ligája-összecsapásokon öt győzelem, két döntetlen és egy vereség volt a mérleg, de ami ennél beszédesebb, hogy ismét ott lehetünk az Európa-bajnokságon, és feljutottunk a Nemzetek Ligája A divíziójába, a kontinens legjobb tizenhat csapata közé.
Nem kérdés: ma már nemcsak múltunk, hanem jelenünk miatt is egyértelműen ott a helyünk az európai futballtérképen. Míg 2016-ban 44 év után lehettünk ott Eb-n és harminc év után világversenyen, most a magyar válogatott története során először két egymást követő alkalommal kvalifikáltuk magunkat a kontinensviadalra. A klubfutballban is érezhető az előrelépés: 2018-ban a Fehérvár, 2019-ben a Ferencváros jutott be a második számú kupasorozat, az Európa-liga csoportkörébe, idén pedig a Fradi – 25 év után – a Bajnokok Ligája főtábláján játszhat, amihez egyebek mellett az előzetesen jóval esélyesebbnek tartott Celticet és Dinamo Zagrebet is búcsúztatniuk kellett a zöld-fehéreknek.
A kritikusok érvei lassan megdőltek. A fociakadémiák eredménye ugyanis már látszik: a Nemzeti Sport összesítése szerint Rossi irányítása alatt, 2018 ősze óta 45 futballista lépett pályára a válogatottban, közülük 25-en szerepeltek hosszabb-rövidebb ideig valamelyik hazai akadémia korosztályos együtteseiben.
Ami pedig a stadionokat illeti: túl azon, hogy például az évente több mint százötven nem futballeseménynek otthont adó Üllői úti FTC-stadion már gazdaságilag is bőven megtérülő befektetésnek számít, gondoljunk bele, hogy a Puskás vagy a Groupama Aréna nélkül a Fradi valószínűleg nem játszhatná Budapesten a BL-meccseit, hiszen nem lenne az UEFA egyre szigorúbb kritériumainak megfelelő létesítményünk, jövőre nem itt rendeznék a foci-Eb négy meccsét, és nem adhattunk volna otthont az Európai Szuperkupa döntőjének sem. És nem csak a futballszurkolók örülhetnek, hiszen a Puskás sem csupán focimeccsekre alkalmas. Jövőre itt lesz például a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitómiséje, és júliusban a világhírű Aerosmith is fellép, ha a pandémia nem szól közbe. Vagyis az új Puskás alig két év alatt máris számtalan feledhetetlen és felemelő esemény helyszíne lesz.
Visszatérve a labdarúgásra – nehéz pozitívumokat találni az idei, koronavírus-járvány sújtotta évben, abban viszont talán még a legelvakultabb futballszurkolók sem reménykedtek, hogy az esztendő végére ennyire magabiztosan kijelenthetjük: van magyar foci.
