A helytartó

Az idős Tiberius Capri szigetén pihente ki a világ kormányzásának fáradalmait. Míg a Tirrén-tenger mosta uralkodástól elcsigázott lábait, azért próbált figyelni arra is, hogy mindenről tudjon, ami a világban történik. Karja képletesen, szavai és befolyása gyakorlatilag is mindenhová elértek.

– Itt van ez az aprócska földdarab, a Mare Nostrum keleti végeiben – jelentette a testőrparancsnok. – Jelentéktelen kis hely…

– Akkor miért is foglalkozunk vele? – pillantott fel a császár szigorúan. De meg is válaszolta a saját kérdését. – Egy terület fontosságát nem a kiterjedése adja. Hanem az ott élők.

– Nincsenek is sokan, cézár!

– Nem a számuk a lényeges, hanem a bennük lévő erő. – Felhúzta tógáját, és megmutatta lanyha felső karját. – Gondolnád, hogy ez a világ legerősebb karja? – Nevetett. – Nem az izmokról beszélek, az pár testgyakorlattal megszerezhető. Az erő a lélekben van. Azt kell megtörni. Az a kicsiny terület – folytatta – igen fontos a birodalom szempontjából. Veszélyes tanok jönnek onnan, s ha elharapóznak, az bizony még rám nézve is fenyegető lehet. Hívd fel a helytartót!

Pár perc múlva párnán hozták az aranyozott készüléket.

– Pilátus van a vonalban – jelentette a testőrparancsnok.

– Az itteniek nem szeretnek minket – panaszkodott Poncius. – Felforgatnák az általunk kitalált rendet.

– Nem véletlenül küldtelek oda téged. És ha elbizonytalanodnál, ott van még a feleséged, Klaudia. Még a végén belőle csinálok helytartót. Na persze, ez csak vicc volt, illik röhögni. De neki ne mondd, még képes és elhiszi. Sose feledjétek, kit képviseltek! Engem és a központot! És… Sokat hallani mostanában Jézusról. A szenátusban eleinte nem hittek nekem, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ő a legnagyobb veszély ránk nézve. Mindenről mást mond, mint mi.

– Ugyan már, isteni cézár! Ráküldök egy cohorsot, azok elbánnak vele és a követőivel. Pillanatok alatt fuccs az egész mozgalmának. Hát mekkora ő, és mekkora Róma?

– Rendben. Majd értesíts róla, mit intéztél!