Egyetértés

A miniszterelnök-jelölt körülnézett a kerekasztalnál helyet foglaló szövetségesein.

– Ha mindannyian itt vagyunk – kezdte –, vagyis kommunisták és fasiszták, hazafiak és hazaárulók, zöldek és mások, emberek és ördögök, akkor megnyitnám a megbeszélést, amelynek tárgya a rövidesen kezdődő sajtótájékoztató.

– Csak egy kérdés: miért nyitod meg, már ne is haragudj?! Ez egy egyenlőségen, megértésen, szolidaritáson alapuló közösség, mi nem játsszuk itt a fideszes kiskirálykodást! Nyissuk meg együtt.

– Igaza van! Ne kivételezzünk! Egyformán gondolkodunk.

– Jó, akkor közfelkiáltással megnyitottuk. Én majd az egységes ellenzék nevében üdvözlöm a megjelenteket.

– Hogyan fogod őket üdvözölni? Talán „adjon isten”? Értem én, hogy fontosak neked a keresztény gyökereid, de vagyunk itt egy páran ateisták…

– Eszembe sem jutott így kezdeni.

– Igazán kár, mert arra válaszolhatták volna az újságírók, hogy „szebb jövőt!”, és máris célnál vagyunk.

– Tiltakozom. Ha itt egy pártköszöntésnek legitimitása lehet, akkor úgy is köszönhetne, hogy „szabadság, elvtársak!” A választóink legalábbis örülnének.

– A te választóid talán, de a mieink fiatalok, azoknak elég egy „csá”, azt jónapot!

– Vagy mi lenne, ha úgy szólítanám őket: hölgyeim és uraim?

– Nana, és a másik hetvenkét gendert ki fogja megszólítani?

– Az lenne a legjobb, ha nem is köszönnél. Az olyan kispolgári csökevény. Belevágni a közepébe, demonstrálni az egyetértést, bemutatni a programot.

– Nem értek egyet, valahogy csak el kell kezdeni. Köszörülje meg a torkát.

– Vagy legalább lendítse előre negyvenöt fokban a jobb karját kinyújtva, így!

– Mutasson inkább fityiszt, az olyan kedvesen bizalmas.

– Elég, ha kirak egy emojit a Facebookra.

– Most szóltak, hogy kezdenünk kell. Akkor megyek.

– Aztán csak úgy, ahogyan megbeszéltük! – kiáltottak utána.