Lórándok és Dávidok útja

Vasárnap este – éppen a nagy rivális Újpest legyőzésével – harmincharmadik bajnoki címét szerezte a Ferencváros labdarúgócsapata. Aki nem nagyon követi a honi futballt, valószínűleg az is tudja, hogy a bő egy évtizede Kubatov Gábor vezette egyesület lassan 123 éves történelme egyik legsikeresebb időszakát éli a fociban is.

Sorozatban negyedik bajnoki aranyérmét gyűjtötte be a csapat, de ami ennél is nagyobb bravúr, hogy egymást követő három évben jutott valamelyik európai kupa – 2020-ban a Bajnokok Ligája – főtáblájára az FTC. Ilyesmiben az elmúlt néhány évtizedben nem nagyon bízhattunk, egyetlen magyar klub kapcsán sem.

Ami azonban a zöld-fehérekkel kapcsolatban visszatérő kritika, hogy kevés a magyar játékos. Ez valóban igaz, bár tegyük hozzá: ha tetszik, ha nem, a mai labdarúgásban – de ugyanez igaz más csapatsportágakra is – világszerte az a trend, hogy a legsikeresebb egyesületekben nagyon sok az idegenlégiós. Ha a Fradi nyolc-kilenc külföldivel a kezdőcsapatában a selejtezők első körében búcsúzna mondjuk máltai, liechtensteini, San Marinó-i ellenfelekkel szemben, akkor jogos volna a kritika, ám mert a klub nemzetközi szinten is sokat lépett előre, így szakmailag indokolható a jó légiósok foglalkoztatása.

Nyilván persze a Ferencváros vezetői is örülnének, ha magyar kulcsemberekkel érnék el ezeket a sikereket, de lássuk be, nem reális, hogy például a válogatott azon tagjai, akik egyértelmű erősítést jelentenének – Willi Orbán, Sallai Roland vagy például Szoboszlai Dominik – hazatérnének, miközben most egy, a magyarnál jóval erősebb bajnokságban, a Fradinál erősebb csapatban és az itthoninál jóval több pénzért játszhatnak.

Kézenfekvő megoldás lenne a tehetségek nevelése, csakhogy ez több szempontból sem könnyű. Például mert tehetségek nem teremnek minden fán – külföldi topcsapatok akadémiáról is évente jó ha egy-két fiatal fér be az első csapat keretébe, vagy annyi sem. És egy-két kiemelkedő tehetség kivételével ők sem lesznek azonnal kulcs­emberek. Másrészt ha valaki tehetségesebbnek látszik az átlagnál, azt a szülők – az őket kerülgető menedzserek közvetítésével – az esetek nagy többségében a lehető leggyorsabban igyekszenek külföldre vinni. A harmadik probléma, hogy nem elég a labdabiztosság vagy a jó fizikum – fejben is késznek kell állni arra, hogy valaki hétről hétre tízezres közönség előtt, győzelmi kényszerben futballozzon. És ez nehezebben fejleszthető. Kubatov Gábor így beszélt erről tavalyi, a Demokratának adott interjújában: „Itt óriási a nyomás, ha valaki csinál két rossz cselt, hamar a szurkolók nemtetszésével szembesülhet. Emiatt aztán nagyon tehetséges játékosokkal is előfordult már, hogy gólkirályok voltak, mielőtt idejöttek, és miután elmentek is gólkirályok lettek, nálunk azonban nem tudtak kibontakozni.”

Hogy mindezt most előhozzuk, annak nem a Fradi újabb aranyérme az oka, hanem egy játékos: Pászka Lóránd. A kézdivásárhelyi születésű, 26 esztendős balhátvéd 15 esztendősen jött Magyarországra, a Grosics Akadémiára, Szegeden mutatkozott be a felnőttek között, hogy aztán a Gyulai FC és a Fradi fiókcsapata, a Soroksár érintésével télen a Ferencvároshoz kerüljön. Közel 26 évesen, élvonalbeli múlt nélkül. A felkészülés során ugyanis a Fradinak sok hiányzója volt, így átmenetileg fiatalokkal és néhány soroksári futballistával „töltötték fel” a keretet, Pászka pedig meggyőzte Csercseszov edzőt, hogy megállná a helyét a bosnyák válogatott Eldar Ćivić tartalékjaként. A bemutatkozásra április közepéig kellett várni, ekkor a Honvéd ellen csereként állt be, majd egy győri kupameccs után életében először lehetett kezdő hazai pályán a Ferencvárosban. Telt ház, húszezer néző előtt, a bajnoki címről döntő derbin. Ő pedig ha nem is játszott hibátlanul, de mindenképp a jobbak közé tartozott, a megilletődöttség legkisebb jele nélkül futballozott, és teljesítménye megkoronázásaként a győztes gólnál ő adta a gólpasszt Vécsei Bálintnak. És hogy mindez minek köszönhető? Ha elolvassuk meccs utáni nyilatkozatának leiratát, talán közelebb jutunk a megértéséhez. „Ez egy nagy dolog, nem csak nekem, egész Erdélynek, remélem, hogy egy példa tudok lenni az ottani fiataloknak, megmutatva, hogy igenis kitartással és akarattal bármit el lehet érni, csak higgyenek magukban. […] Szerettem volna bizonyítani, hogy bármikor lehet rám számítani. Azt gondolom, hogy ez ma sikerült, de a továbbiakban is szeretnénk alázatosan, szerényen dolgozni tovább.”

A Fradi-szurkolók most abban reménykednek, hogy egy „új Sigér Dávid” bukkant fel a csapatban. A válogatott középpályás ugyanis 26 éves korában mutatkozott be az első osztályban a végül kieső Balmazújváros színeiben, hogy aztán egy évvel később a Fradiba kerüljön, ott azonnal alapemberré váljon, majd 2019-ben, közel 29 évesen, a nemzeti csapatban is bemutatkozhasson. A ma már közönségkedvenc Sigit is alázatos hozzáállása és küzdeni tudása segítette az ideálisnál később beinduló, de ma már mondhatjuk azt, hazai szinten nagyon sikeres karrierhez. Mert míg a labdával jól bánó tehetségeket könnyen észreveszik, sajnos a kiemelkedő hozzáállású játékosok időnként elkerülik a megfigyelők figyelmét.

De a Pászkák és Sigérek utat mutathatnak a fiatal focistáknak – és talán nem csupán a futballban jelenthetnek jó példát. Ha nem várjuk a csodát, ha nem azt várjuk, hogy valaki felemeljen, hanem teszünk érte, előrejuthatunk.