Leonyid Brezsnyev kettőt szippantott az oxigénpalackból, majd dús szemöldöke alól várakozóan pillantott az izgatott KB-titkárra.

– Leonyid Iljics – kezdte drámai hangon a titkár –, a magyarok ki akarnak lépni. Lehet, hogy népszavazást kezdeményeznek.

– Kilépni? Honnan? A Varsói Szerződésből? Vagy ebből a mi szép, gyümölcsöző és önkéntes uniónkból? Szövetségbe forrt szabad köztársaságok támogató öleléséből? Hát mi bajuk van? Felszabadítottuk őket a fasizmus alól.

– Szuverenitási problémáik vannak. Valaki mindig felszabadítja őket, és aztán ezt próbálják harminc-negyven évig kiheverni.

Hirdetés

Vészesen fogyott az oxigén, ezért Brezsnyev újra szippantott.

– A magyaroknak ennél jobb dolguk nem lehet. Örüljenek, hogy nem töröltük el teljesen az országukat. A cél a fontos, mindenkit ennek kell alárendelni. Megnyerjük a békeharcot, a világon mindenütt győzedelmeskedik a szocializmus, a nagy Szovjetunióval senki sem mer ujjat húzni. Gazdagok lesznek és boldogok. – Lihegett, ezért megint szippantott. – Tudja, elvtársam, vannak vezetésre termett népek és vezetettek. Ezt történelmi realitásnak hívják, amit mindenki elfogad. Aki nem, abba beleverjük.

– De így nagyon megutálnak minket – akadékoskodott a titkár.

– Minket? – vonta fel dús szemöldökét a Kreml ura. – De hát kik vagyunk mi? A kommunizmust építő nagy szovjet birodalom. Sztálin grúz volt, Hruscsov félig orosz, vagy tán egészen az. Én meg Kamenszkojéban születtem, az Ukrajnában van. Kit is utálnak voltaképpen a magyarok?

– Az elnyomást utálják. Azt találgatják, vajon meddig tart ez az egész.

Brezsnyev lehunyta a szemét, s mint egy vátesz, csöndesen csak ennyit mondott:

– Örökké.

– Akkor tehát nem léphetnek ki?

– Nem. De hogy megtréfáljuk őket, mondjuk azt nekik, hogy ha majd a szovjetek nagy uniója szétesik, akkor kiléphetnek.

Mindketten felnevettek. Még hogy szétesik. A Nagy Unió! Micsoda tréfamester ez a Leonyid Iljics. Kacagása lassan fuldoklásba csapott át, ahogy kétségbeesetten kapkodott oxigén után.

Korábban írtuk