Ekkor lépett be Gyurcsány Ferenc, aki egészen Dél-Koreától idáig futott, s még kissé lihegett, de gyorsan rendezte a légzését.

– Jé, Ildikó, neked is van ilyened? – A zsebéből előhúzta a saját varázsgömbjét, kettőt rázott rajta, s dühösen az asztalra csapta. – Az enyém elromlott. Nézd, elvileg a jövőt mutatja, de olyan, mint a rossz lemezjátszó tűje, mindig visszaugrik az elejére.

Az üveg mögött tér látszott, ahol tömeg gyűlt össze. Az emberek hangos füttyszóval fogadták a magyar miniszterelnök beszédét. Gyurcsány megint megrázta a gömböt. Újból tömeg, mintha a helyszín más lenne, de ezek is füttyszóval fogadják a magyar miniszterelnök beszédét. Aztán ismét másik jelenet elevenedett meg: nagy oszlopok előtt, lépcsőn áll a miniszterelnök, szája sarkában kisfiúsnak szánt lenéző mosoly. Odalent tömeg, s heves füttyszóval fogadják a miniszterelnök beszédét.

– Mondd, Ildikó – kérdezte szánakozva a nagy férfiú -, ki lehet az a szerencsétlen, népszerűtlen, alkalmatlan, gyűlölt kormányfő, akit folyton kifütyülnek? Lehet, hogy már megbuktam, és az Orbán beszél?

Lendvai közelebb hajolt a gömbhöz, meresztette a szemét, de addigra elhomályosult a kép.

Hirtelen egy tógás alak bontakozott ki a háttérből, ujját fenyegetően magasba emelte, s a rémült Gyurcsányhoz fordulva így szólt:

– Annyit mondok neked, Cézár: "Óvakodj március idusától!"