– Tizennyolc százalék? – ugrott előre a pénzügyminiszter. – Az smafu! – Kezében táblázatokat, statisztikai adatokat és követhetetlen számsorokat tartalmazó papírlapokat lengetett, és profilba fordult, hogy onnan fényképezzék. – Mi fél év alatt teljesítettük az éves költségvetési hiány száz százalékát! De nem állunk meg félúton! Ahogy nagy elődeink is tették, megcélozzuk a kétszáz, a kétszázhúsz, sőt akár a kétszázötven százalékot.

– És megadóztatjuk a luxusingatlanokat – folytatta a miniszterelnök, és szemüvege (mint mindig) értelmesen csillogott. – Fizessen a rohadt burzsuj, ha nagy házban lakik. Mi meg összeköltözünk Medgyessy komámmal társbérletbe, otthagyjuk a villákat a polgári körösöknek, hadd pengessék az adót.

– Én is költözzem? – kérdezte a Gyula, de vele újabban senki sem foglalkozott.

– Csökkentjük az áfát – folytatta a kormányfő, mert elragadta a hév (-pótló busz). – Ha pedig a szakállas kereskedő nem követi áraival…

– Leállunk! – harsant a rendező hangja felülről. – Kódolt antiszemitizmus, ez jobboldali kiváltság. Fasisztoid asszociációk, amik kizárólag nacionalista pártokhoz köthetőek. Zuschlag a kivétel, ami a szabályt erősíti.

– Szóval – vette fel a fonalat a miniszterelnök -, ellenőrizni fogjuk, hogy az áfa-csökkentés hatását beépítik-e a kereskedők az áraikba, mert ha nem, odaküldjük a nyakukra az árkommandót, a gondolatrendőrséget, a KGB-t, a Securitátét…

– Leállunk! Az indulat rossz tanácsadó.

– Vagyis – fejezte be a nagy ember – jutalmazunk és büntetünk, lendületbe hozzuk a gazdaságot, népszerűek leszünk, megnyerjük a választásokat, felpörgünk…

– Leállunk!!! Leállunk! Leállunk…